Kell-e félteni a gyerekünket a leszbikus jegesmedvétől a mesében?

–

Bár a rajzfilmekben valójában már 1931 óta szerepelnek queer figurák, az utóbbi években az LMBTQ-karakterek sokkal nyíltabban vannak jelen. És nagyobb számban is.

Amikor nemrég a Peppa malacban megjelent egy család, amelyben két anyuka van, sok szülő rémült meg ismét attól, hogy a szereplők rossz hatással lesznek a gyerekekre.

A visszafogottabb félelmek arra utaltak, hogy ezek a figurák összezavarják a kicsiket, és túl korán mutatják be nekik a világ sokszínűségét, a szókimondóbb kritikák pedig abból a félelemből indultak ki, hogy ezek a karakterek megváltoztatják a kicsik nemi identitását vagy szexualitását.

Vagyis, hogy ne tekerjük túl a logikát: ha látnak egy meleg jegesmedvét, akkor később meleggé válnak. A félelmek akár még jogosak is lehetnek – ám nem úgy, mint elsőre gondolnák.

A meséknek és rajzfilmeknek valóban óriási hatásuk lehet egy gyerek viselkedése és világnézete fejlődésére

A pszichológia 1961 óta fordít nagy figyelmet a gyerekkori modelltanulás szerepére, többek között a Bandura-féle Bobo baba kísérlet nyomán, amikor is gyerekek egy csoportja élőben, filmen és rajzfilmen nézte végig azt, ahogy egy felnőtt bántalmaz egy babát. Amikor az a bizonyos szerencsétlen baba a gyerekekhez került, a kontrollcsoport tagjai (vagyis, akik a bántalmazás tanúi voltak), utánozva a látottakat, agresszívabban bántak a figurával, mint a többi gyerek.

A kísérletek többek között azt is bizonyították, hogy a mese éppúgy lehet fegyver, mint segítő eszköz a nevelésben. Ezért is megfontolandó az a gondolat, hogy bizonyos karakterek csakugyan hatással lehetnek a gyerekek fejlődésére.

Bobo baba példáját vizsgálva mindez elég direkt hatásnak tűnhet – de nem kell megijedni. „A tévében látott és hallott ingerek valóban nagyban befolyásolhatják a gyerekek viselkedését. Természetesen itt nem arra kell gondolni, hogy egy agresszívabb jelenet hatására a gyermek rögtön agresszív lesz, inkább egy folyamatnak tekinteném a dolgot. Emellett minden gyermek más és más: nem mindenkire ugyanúgy hat egy mese vagy rajzfilm” – mondja Rideg Dominika gyermekpszichológus.

Ám ha mindenkire máshogyan hat egy mese, felmerülhet a kérdés: ezek szerint létező veszély, hogy egy meleg karakter felbukkanása meleggé teszi a kicsiket?

A válasz: nem.

„Nem tudom, hogy kinek árthatna egy homoszexuális filmszereplő, aki tud szeretni, kedves, okos, vonzó vagy megküzd az igazáért, a párjáért, önmagáért – mondja Kazimir Ágnes klinikai szakpszichológus és pszichoterapeuta. – Olyat még nem hallottam, hogy valakinek a nemi identitása megváltozott volna attól, ha, mondjuk, homoszexuális szülőpár hozza reggelente a gyermekét. Vagy attól, ha egy közösségben valaki vállaltan más.

A másság nem ragályos. A világ színes, ezerféle. A szexus is ilyen. Élni és élni hagyni alapon könnyebb, szebb lehetne a világ. Vajon miért kell ezt magyarázni?”

A feltételezés alapvetően is gyenge lábakon áll. Rideg Dominika szerint például a tudomány még mindig nem biztos a homoszexualitás vagy transzneműség kialakulásának okában. Több elmélet is terítéken van: a genetika, a környezet hatásai, a korai szexuális tapasztalatok, az édesanya terhesség alatti hormonháztartása – ám ezek közül önmagában egyik sem ad magyarázatot a szexuális orientáció vagy nemi identitás kialakulására. Így pedig kikövetkeztethetjük: nem is nagyon köthető össze rajzfilmekkel. Éppen ezért a szakember szerint abszolút nem jelenthet problémát, ha a gyerek ilyen mesével találkozik. 

Az attól való félelem pedig, hogy a gyerek netán összezavarodik, általában felesleges is. Hiszen, ami számunkra zavaros, az egy még nem szocializálódott gyerek előtt nem mindenképpen az. Az, hogy vannak szivárványcsaládok, még a legfelvilágosultabb, modern szülő számára is viszonylag új dolog, hiszen egy másik korban szocializálódott és nőtt fel. Ám nem szabad elfelejteni, hogy a gyerek még nem tanulta meg azt, hogy a mi társadalmunk szerint mi az elfogadott, és mi nem az.

Mindezt pont mi – és persze a mesék – tanítják meg neki.

„Ha természetes lenne a gyerek környezete számára, hogy két ember, akik történetesen azonos neműek, szeretik egymást, egy ilyen pár fel sem tűnne számára – mondja Kazimir Ágnes.

– Amikor a négy-öt éves unokámnak egy olyan mesét meséltem, amiben két apuka nevelt egy kisfiút, a történetre magára rákérdezett, de az teljesen természetes volt számára, hogy a szereplőt egy apa és egy papa nevelte. Most már nagyobb, nemrég ő olvasott fel nekem egy kétanyukás mesét, és ismét a történetről beszéltünk – a két anya jelenléte még mindig természetes volt számára. Kortól függetlenül, ha természetesen kezelünk valamit, azt a gyerek is természetesen fogja kezelni.”

Tehát nem is annyira a mesékben lévő karakterek, sokkal inkább a szülő reakciója mérvadó, és az, hogy mit szeretne közvetíteni a gyereknek.

„Az, hogy egy érzékenyítő, vagy világot bemutató mese mennyire hasznos, azon áll vagy bukik, hogy a szülő milyen világot szeretne bemutatni a gyermeknek. Mire szeretné érzékenyíteni – mondja Rideg Dominika. – Attól nem fog változni a gyerek szexuális orientációja vagy nemi identitása, ha le lehet ülni vele otthon arról beszélni, hogy a szexualitás egy spektrum, ami nem fekete és fehér, és igen, léteznek azonos nemű párok, és a világ színes.”

Kazimir Ágnes szerint, ha a mesében hallottakat a felnőtt természetesen kezeli, a gyerek is természetesen fogja kezelni. De mindez sajnos fordítva is igaz, ami viszont veszélyes is lehet.

A szülők ugyanis válaszút előtt állnak: beszélhetnek a színes világ örömeiről, lehetőségeiről, a döntés jogáról vagy a megküzdés fontosságáról, vagy megtaníthatják azt is, hogy másnak lenni rossz és bűn, és aki más, azt ki kell rekeszteni.

E logika szerint haladva egy gyerek szempontjából inkább jelenthet veszélyt egy homofób szülő – főleg azért, mivel minden bizonnyal másban is előítéletes: könnyebben lehet más csoportokkal is diszkriminatív, rasszista.

A gyerek pedig védtelen a szülő ellen is, így mindezt az előítéletet könnyen megtanulhatja. A képlet egyszerű: ha a szülők kirekesztőn, indulattal reagálnak valamire, akkor a gyerekek is így fognak.

Erre a szakember bőven látott is példát: „Hallottam olyan ovisról, aki, amikor haragos volt az óvónőre, azt mondta, hogy »hülye buzi«. Vagy egy másik, négy év körüli gyerek azt mondta, hogy »geci vagy«. Valaki pedig azt, hogy »zsidó barom«. És persze mindenhez járt ütés, rúgás és ordítás is. Ha egy gyerek képes ezt a borzalmat tükrözni, azt is tudja tükrözni, ha azt hallja, hogy »ne félj, ne sírj, szeretlek«” – magyarázza a szakember. 

Bár a mesék, amelyekben megjelennek például szivárványcsaládok, nem károsak, Rideg Dominika szerint valamilyen szinten igenis kontrollálni kell, hogy egy gyerek milyen témával mennyiszer találkozik.

„Minden életkorban célszerű megválogatni, mit tárunk a gyermekünk elé a világból. Lehetnek ilyen témájú rajzfilmek, viszont fontos megtalálni az arany középutat. Nem érdemes minden mesébe beleszőni az LMBTQ-karaktereket.”

Mindez persze azt sem jelenti, hogy a gyerek kezét végig fogni kell minden rajzfilm alatt, és folyamatosan vizsgálni, hogy mit lát a világból. Az első két-három évben alapvetően nem szerencsés rajzfilmek elé ültetni őket, arról nem is beszélve, hogy bizonyos korban a gyerekeket még nem a történet és a karakterek fogják meg, hanem a színek, formák és hanghatások. Persze akkor sem mindegy, mit látnak.

Később már érdemes igencsak odafigyelni a karakterekre és a történetekre is, de ahogy a gyerek idősödik, úgy lazul a szülői kontroll is a tekintetben, mit nézhet, és mit nem. Rideg Dominika szerint ez természetes folyamat, ami viszont nem azt jelenti, hogy a felelősség szép lassan eltűnik – sokkal inkább azt, hogy átalakul. „Ebben az esetben a szülő szerepe inkább az, hogy mennyire tud nyitottan reagálni a gyermekben felmerülő kérdésekre.”

A szülő szerepe éppen emiatt lehet különösen fontos akkor, ha a gyerek valami olyat lát, ami meglepő lehet számára – például egy családot két anyával.

„Fontos, hogy lehessen erről beszélni, az esetleges kérdéseket nyíltan feltenni” – mondja a szakember. A szülőnek mindig nyíltnak kell lennie, és készen állnia arra, hogy a legkényesebb témákról is tudjon a gyerekkel – az életkorának megfelelően – bátran, humorral beszélni.

Ez sajnos sok szülőnek okoz gondot.

És sokan talán nem is attól félnek, hogy a gyerek lát egy LMBTQ-karaktert, sokkal inkább attól, hogy meg kell majd vitatni ennek a karakternek a helyét a világban.

A válaszoktól tartani és elzárkózni viszont mindenképpen rossz taktika.

„Sokszor van, hogy a gyerek tiszta szívvel, őszintén kérdez, a felnőtt környezet pedig felhördül, kétségbeesik, pánikol, ítélkezik vagy kimenekül a helyzetből. Eszembe jut erről egy eset: egy klinikán, ahol pszichológusként dolgoztam, egy súlyosan beteg, ötéves kislány megkérdezte az orvosát, hogy hová vitték a szomszéd ágyról a barátját, és miért nem hozzák már vissza. Az orvos azt mondta, hogy átvitték a sebészetre, és onnan már hazamegy. A gyerek a vizit végén zokogni kezdett: elmondta, hogy a szomszéd gyerek anyukája bent volt előző nap a gyereke holmijaiért, és sírva mondta a kicsi lánynak, hogy meghalt a kisfia. A kislány csekkolta az infót. Az orvos megméretett és könnyűnek találtatott. Van ilyen, kár tagadni.

Felnőttként gyakran gyávák vagyunk, előítéletesek, kibújunk a felelősség alól, és inkább a gyerek valós vagy vélt érdekeire hivatkozunk” – meséli Kazimir Ágnes.

Bár egy leszbikus jegesmedve megjelenésétől sok szülő kap frászt a világban, de nem szabad elfelejteni, hogy vannak sokkal nagyobb veszélyek is a gyerekek lelkiállapotát illetően. Rideg Dominika szerint a rajzfilmekben megbúvó agresszió és erőszak évek óta nagy probléma – ám ennek súlyát nehéz megítélni.

„Akad olyan gyerek, akire semmilyen hatással nem lesz az, hogy agressziót lát a tévében vagy számítógépes játékokban, de lesz olyan, akinek a viselkedésében meg fognak jelenni ezek a jegyek. Itt természetesen a családi minta, személyiségjellemzők és még nagyon sok minden közre tud játszani.” Ráadásul sok rajzfilm agresszív jellegét már nem is kezeljük problémaként. Míg egy LMBTQ-karakter felbukkanása új dolog, addig azt már rég megszokhattuk, hogy egy délelőtti animációs sorozatban is előkerülnek fegyverek, vagy meghalnak szereplők. És mivel megszoktuk, nem törődünk vele. Holott lehet, jobban megérné ezek miatt petíciókat indítani.

De nem is csak a rajzfilmek a gond, hanem maga a világ, amit a felnőttek a gyerekek köré építettek.

„Az erőszak, az agresszió, a durva, kirekesztő ítélkezés, a politika, a hazugságok, a szegénység, a kilátástalanság, a háborúk jelenléte a mindennapokban kártékony a gyermekek életében is, nem csak a felnőttekében” – mondja Kazimir Ágnes.

Ahogy a homofóbia is.

Hiszen míg az erősen megkérdőjelezhető, hogy egy leszbikus jegesmedvemama hatással lehet-e a szexuális vagy nemi fejlődésre, ezzel szemben a plakátokról áradó homofóbia nagy eséllyel lehet jókora hatással a gyerek világképére.

„Természetesen propagandisztikusan, töményen nyomatni ezt a témát ugyanúgy káros, mint bármilyen más területen. Az élet része a sokféleség. Sokszor azt látom, hogy a bigott, ítélkező, előítéletes, gyáva, agresszív, manipulatív felnőtt gondolkodás az igazán káros hatású a fiatal nemzedékekre, nem az azonos nemű párok felbukkanása egy-egy történetben.”

  

Mint minden mese, végződjék ez a cikk is tanulságokkal és egy kis útravalóval.

Nem baj, hogy vannak LMBTQ-karakterek néhány mesében és rajzfilmben. De a meséknek sem kell a pozitív példákat minden áron erőltetniük. A gyerekek úgyis minden hamisat észlelnek.

Megtanultuk, hogy egy leszbikus pár egy mesében nem árt a kicsiknek. A szeretet, a kölcsönös kommunikáció és megértés igazi csodák, az elfogadás hiánya vagy annak a tanítása, hogy valaki eredendően rossz pedig egyenesen gonoszság. Ezzel senki sem jár jól. Sem a gyerek, sem a világ.

Tudjuk, hogy a mesékben mindig a jó győz. De az életben sajnos ez nem így van. Ezért olyan fontos, hogy szorosan fogjuk a gyerekek kezét az úton, miközben felfedezik, hogy anyun és apun kívül is van világ. És minden anyun és apun múlik. Vagy anyun és anyun. Vagy apun és apun. És persze a mesén.

„Mert a gyerekek szinte együtt élnek a jó mesével. Életkortól függetlenül – mondja Kazimir Ágnes – Nagyon fontos, hogy a mese legyen színes, sokféle, mint maga az élet. Ne legyen kirekesztő, buta, ítélkező. Ne legyen más – mint mese.”

Kanicsár Ádám András