Both Gabi/WMN: Egy olyan embernek, akinek ennyire fontos a szabadság, mint neked, mit jelent, hogy minden elvész hirtelen, ami addig mozgatta és éltette?

Péterfy Bori: Először egy másfajta szabadságot adott, mert ahogy eddig éltem, abból a szempontból nem volt szabadság, hogy folyamatosan a következő feladat határozta meg az életemet. És persze az ezzel járó női feladatkörök, hogy ezek mellett az ember mindent szuperül menedzseljen. Úgyhogy néha már meg is legyintett a fásultság szele, éreztem, hogy ez azért baromi nehéz.

Bizonyos szempontból az elején még élveztem is a leállást, mert soha nem engedtem volna meg magamnak, nyáron sosem nyaralok a fesztiválok miatt. Egy ideje elkezdtük azt, hogy télen megyünk el két hétre, de még ilyenkor is nagyon nehezen engedem el magam.

Mindig azon pörgök, hogy mit kellene ehelyett csinálnom inkább, görcsöltetem magam, hogy nekem ez az egy életem van, és azt ki kell maxolni művészileg, a magamra mért feladatköröket el kell végeznem.

De nyilván úgy éreztem, hogy elveszteném a családomat, ha nem adok magamból oda is ugyanennyit. Ez azért egyfajta harc, és így a hirtelen jött leállás tulajdonképpen ajándék is volt.

B. G./WMN: Meddig tartott?

P. B.: Jó pár hónapig. Az elejét jól ki tudtuk használni, akkor csináltuk meg a Szikra című lemezt, tehát én rögtön át tudtam fordítani kreativitásba, amit egy globális sokkhelyzetnél, és mindenféle traumánál elvár egy művész önmagától. Nem is lehetne másként elviselni, ha az ember ezt nem önti valamilyen formába.

Az egész folyamat fantasztikus volt, ezt tartjuk az eddigi legjobb közös munkánknak.

Aztán próbáltam a Péterfy Novák Éva Apád előtt ne vetkőzz! című könyvéből készült színdarabot. Mondtam Évukának viccesen: „Nem elég, hogy itt a világvége, mindent elvesztek, de éjjel-nappal tanulom ennek az abuzált kislánynak a borzalmasan nyomasztó szövegét is…” Volt az egészben valami abszurditás, de az is csodálatos előadás lett, és még épp be is tudtuk mutatni, háromszor-négyszer játszottuk ősszel, ami egy picike ajándék volt. És még utána is jól viseltem, mert próbáltam az Átriumban januárig a Mefisztót. A tavaszban már nagyon bíztunk, hogy „akkor egy év, és ennyi volt”, de a harmadik hullám már betette a kaput…

Fotó: Merényi Dávid

B. G./WMN: A Szikrában azt éreztem, hogy ki akarsz futni a világból.

P. B.: Igen, ez is benne volt. De az is lehet, hogy befelé, valami felé, vagy örökre el… Azért szeretem azt az anyagot, mert tényleg mindent bele lehet látni.

B. G./WMN: Nagyon erős mondatok vannak benne, főleg az idővel kapcsolatos megállapítások. Mintha az idő fogalmazódott volna át benned.

P. B.: Nyilván az idő, meg sok minden, az életkor, és az elég erősen világvége-hangulat. Lehet úgy tenni, hogy ez most már nincs, de azért elég őrületes, amit átéltünk több mint egy év alatt. Csak az ember annyira fantasztikusan tud alkalmazkodni, hogy pillanatok alatt megszoktuk, hogy egy rossz science fictionben vagyunk statiszták, és akkor ezt kell csinálni mostantól, így kell élni. 

 

Az egyik kedvenc szövegem a Nem ma című szám, az már egy régi téma volt a fejemben, amit nagyon kerestem, és amikor Ambrus (Tövisházi Ambrus, a zenekar vezetője – a szerk.) elküldte a zenét, akkor hirtelen kikristályosodott bennem. Már a Covid előtt is elkezdődött nálam a számolás, ennek a figyelése, néha őrjítő módon, és persze ezt mindenki elől el kell titkolni, mert nem frusztrálhatod ezzel a családodat, hogy minden reggel, amikor felébredsz, akkor ezen gondolkodsz: „Jaj, ez még hányszor lesz?” Mintha éreztem volna…

A színpadra is mindig úgy megyek föl, hogy beélesítem magamban a gondolatot: „Lehet, hogy ez az utolsó.”

Mert ez minden helyzetet élessé tesz, és nem tudod megúszni, nem tudsz rutinossá válni, nem tudsz sablonos lenni, mert lehet, hogy ez az utolsó pillanatod, hogy kiélvezd vagy megcsináld.

Tényleg volt egy utolsó koncertünk, reméljük, nem örökre.

B. G./WMN: Mitől lettél ennyire tudatos? Mennyire volt „ösztönös” ez a tudatosság?

P. B.: Az elején volt ösztönös, amikor tele voltam félelemmel és bizonytalansággal, de mégsem adtam fel, még olyan helyzetekben sem, amikor más már rég feladta volna. Nem értettem, miért félek, miért szorongok, miért nem tudom ezt megcsinálni. Ezt sokszor inkább csak én éreztem, kívülről teljesen más visszajelzéseket kaptam. Nyilván ez a fajta maximalizmus már akkor is bennem volt, csak amikor egyre nagyobb és egyre fontosabb dolgok történtek velem, akkor muszáj volt elkezdeni a tudatosságot.

A gyerekem születése után nekem nem ment volna máshogy, csak ha nagyon tudatosan megtervezem, és döntéseket hozok, bármennyire fájóak is. Mindenképp ki akartam élvezni a gyerekkorát, és sokkal több nemet kellett mondani.

Olyan szerencsés és izgalmas szakmai pályám volt, olyan szuper produkciókban, szuper emberekkel dolgoztam, szinte már mind legendák: Pintér Béla vagy a Krétakör, Mundruczó Kornél, Schilling Árpád… ezek már rég a múlthoz tartoznak, de mindannyian elképesztő helyen lesznek a magyar színháztörténetben. Szóval azt éreztem, hogy miattuk sem adhatom lejjebb.

Eközben nagyon érdekes változások történtek, amit az SZFE-ügy megkoronázott… Most az van, hogy nem számít már a művész a társadalomban.

A legnagyobb színészeknek is tizedannyi követőjük van, mint, mondjuk, egy influenszernek. Erre jött a színházak totális kifosztása, a zenei élet kifosztása, megszűnt a lemezeladás, megszűnt az underground zene rádiós játszása.

Egyre szorult a hurok: „Ha pénzt akarsz keresni, akkor mehetsz bohóckodni.” Én ennek nagyon nehezen adom meg magam. Lehet, hogy az lesz, hogy „öreg leszek, és kelleni fog a pénz”, mert mégis el kell mennem valami „szarba”. Tehát nagyon érdekesen változott meg a világ nem is olyan hosszú idő alatt. Ha visszagondolunk, még a nyolcvanas–kilencvenes években a színészek nagy sztárok voltak, és róluk szóltak az újságok. Plusz az is van, hogy ellenségekké váltunk.

B. G./WMN: Aki gondolkodik, az ellenséggé válik?

P. B.:

Aki szabadon alkot és gondolkodik, az ellenséggé vált, és ettől nagyon fura állapot alakult ki, az én generációm úgy érezheti, hogy ellopták az élete legszebb, legpotensebb éveit – kivéve azt, aki azt mondja: „Jó, akkor elmegyek ide-oda, szórakoztatni a népet.”

Tényleg több összetevőről van szó.

B. G./WMN: Ez a helyzet ugyanakkor sok olyan nagyon erős művészi produktum megszületését segítette, ami nem biztos, hogy létrejöhetett volna, ha ideálisak a körülmények, mert az ellenállásban eleve ott van a művészet.

P. B.: Én ezt pont fordítva gondolom. A Covid kapcsán is sokszor előkerült, hogy a nyomor és a szenvedés inspirál művészileg, de szerintem rohadtul nem.

Az elismertség, a megbecsültség, és az ember méltó helye a társadalomban sokkal inspirálóbb, mint az ellenállás.

Szerintem mi megszoktuk, mert a kommunizmusban születtünk, és azt hittük, hogy sokan csak azért voltak jók, de mégsem. Mert aki jó volt, az egy demokráciában is jó lett volna, sőt szerintem sokkal jobb. Aki csak attól volt jó, mert ellenállt, az nem is maradt meg értéknek. Szegény József Attilát szokták felhozni példaként, hogy egy költő akkor tud nagyot alkotni, ha nyomorog meg éhezik. Nyilván fantasztikus költészete lett volna akkor is, ha nem ilyen rettenetes az élete. Sőt, ki tudja, még miket írt volna.

B. G./WMN: Most, amikor lassan visszatérünk a normális életünkhöz, és elkezedhetsz azon gondolkodni, hogy nem csak online létezel, mit érzel?

P. B.: Én nem nagyon mentem bele az online életbe, ez is egy olyan mezsgye, ahol azt éreztem, hogy nem az én terepem. Annyira elkezdett fárasztani, hogy mindenki osztja az észt meg okoskodik a neten… Néha már ott tartok, hogy nincs kedvem elolvasni a száraz tényeken, a híreken kívül semmit. Fárasztó, hogy mindenkinek blogja van, podcastja van, és tolja magát, ami persze teljesen érthető, de engem untat. Nekem mindig jobban tetszettek azok a művészek, akik rejtélyesebbek. Most olvasom például Elena Ferrante Briliáns barátnőm című könyvét, és

annyira tetszik, hogy erről a nőről semmit nem lehet tudni. Pedig neki is lehetne podcastja, blogja, és ő is tolhatná ott magát. De így annyira izgalmas, mert azt sem tudom, hogy néz ki.

Tudod, mennyire feldob, hogy nem sejted, ki az a nő. Egyáltalán nő-e?

Nem csak az izgalmas, hogy a pofádba tolják, hogy „reggel ilyen vagyok smink nélkül, és utána délután meg már így kávéztam sminkben, és közben annyira okosat gondoltam a nem tudom, miről”. Én besokalltam ettől. Persze fantasztikus az internetes világ, és remélem, hogy én is egyre rugalmasabb leszek, csak most ez az év nekem már nagyon sok volt. Látni nem akarok több blogot, csak a legjobbakat.

Visszatérve a kérdésedre, próbálok, és arra várok, hogy azok a nézők csak ott és csak azt láthassák, és abban a pillanatban. Nekem ez a fő művészeti ágam. Ott, abban az adott másfél-két órában történik valami, élő emberek között, interaktívan. Engem ez izgat a legjobban.

Az Operaházban próbálom Tarnóczi Jakabbal az Úrhatnám polgárt, ami igazi multikulti előadás lesz. Minden benne van, fantasztikus lesz. Talán még nem is nagyon vettem részt ilyen nagyszabású projektben: hat színész játszik benne, van zenekar, balett, kórus, énekesek, és az Eiffel Műhelyház játszóhelyen lesz a premier. Ezt nagyon élvezzük, utána pedig felújítjuk a Mefisztót június végén, és nyáron elkezdjük újra játszani az Apád előtt ne vetkőzz! előadását is.

B. G./WMN: A Friss Hús Rövidfilmfesztivál nagykövete vagy az idén. Miért vállaltad el ezt a szerepet?

P. B.: Mert nagyon jó, hogy kitalálták ezt a fesztivált, amit 99 százalék lelkesedésből csinálnak. Fontos, hogy legyen ennek a kicsit mostoha műfajnak egy fóruma, mert iszonyú izgalmas. Egyre inkább rövidülnek a sorozatok, rövidül minden. Szerintem emiatt is egyre fontosabb lesz, és felkértek, hogy legyen egy arca, aki beáll mögé. Nagyon örültem, hogy rám gondoltak, mert a „film-színház-muzsikában” mindig a filmet érzem egy kicsit mostohagyereknek, amiben a legkevésbé volt sikerem.

B. G./WMN: Ez nem teljesen igaz, mert végighallgattam a podcastot, amit a szervezők készítettek veled, és szembesítettek azzal, hogy nagyon sokat filmeztél. Május 29-én beszélgetsz Horvát Lilivel, Nagypál Orsival és Milojev Zsanett-tel a pódiumon a Toldi moziban. Jössz-mész majd a Toldi mozi meg a Városháza udvara között?

P. B.: Igen! Nagyon várom ezt a beszélgetést, mind a három kisfilm nagyon izgalmas, és mind a három filmrendező zseniális.

Fotó: Hirling Bálint

B. G./WMN: Megszámoltam, kilenc magyar női rendező van. Azért jönnek a nők…

P. B.: Igen, és ez nagyon-nagyon jó.

B. G./WMN: Akkor sem fogod vissza magad, ha a közéletről van szó. Nincs vesztenivalód?

P. B.: Már hány éve mondjuk, hogy „ennél többet nem veszíthetünk”, de elég sok mindent veszítünk folyamatosan. Az egyetemeinket, a színházainkat… nagyon komoly vesztésre állunk minden szempontból, de erkölcsileg hál’ istennek nem. És lehet, hogy ez nevetségesen hangzik a mai világban, de ez nekem tetszik, így kimondani, mert azt látom, hogy mindenki leszarja az erkölcsöt. Nem is az erkölcsről van szó, nem is tudom, mi erre a jó szó…

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

B. G./WMN: Azt mondtad egyszer, hogy „lehet úgy is élni, hogy az ember csak jó dolgokat csinál”. Úgy érzed, hogy csak jó dolgokat csinálsz?

P. B.: Ha valamiben nem érzem azt, hogy önazonos vagyok, akkor begörcsölök. Azért is érzem, hogy nem is vállalnék el összevissza mindent, mondjuk, a pénzért, mert rosszabbul jövök ki belőle.

Kikészülök attól, hogy béna vagyok egy helyzettől, vagy tehetségtelennek érzem magam, mert nem érdekel, nem izgat, nem tartom inspirálónak. De lehet, hogy eljön a pillanat, amikor „öreg leszek, és kell a pénz”, persze az is előfordulhat, hogy akkor meg már nem fognak hívni…

B. G./WMN:Úgy hallottam, hogy készülőben van egy Borikönyv-projekt is…

P. B.: Tóth Júlia Éva fiatal íróval és Stark Attila grafikussal készítjük hárman. Mi úgy hívjuk, hogy „trashbook”. Kaotikus és kalandos életem történetei, jelenetei fotókkal, rajzokkal, emlékekkel. Egy olyan tárgyat szeretnénk létrehozni, amit, ha valaki hazavisz, és bármikor meg akar idézni engem, akkor csak kinyitja, és hopp, már ott is vagyok.

Both Gabi 

Olvassátok el Gyárfás Dorka filmajánlóját is a Friss Húsról ITT

Az interjú képeit Csiszér Goti (Goti Photography) készítette