Hét momentum, amit sosem felejtek el David Bowie-nak – DTK-szubjektív, a zenész halálának ötödik évfordulójára

–

1. „Oh my god, this is the future of music!”

A posztvilágháborús londoni East End, ahol David Robert Jones néven megszületett 1947-ben, épp olyan szürke és keserves arcot mutatott, mint a 9/11-es terrortámadások utáni Dél-Manhattan – mesélte 2002-ben egy ausztrál tévéműsorban. Bowie nem sokkal előtte látogatott el a World Trade Center romjaihoz, ahol előhívódtak benne a munkásosztálybeli gyermekévek emlékei. Még bőven a szüleivel élt, amikor először látta a színpadon Little Richardot 1963-ban, a Brixton Academy koncertteremben. Az volt az álma, hogy szaxofonos lehessen Richard zenekarában, az édesapja részletre vett is neki egy kezdő hangszert. Az élmény mégsem az amerikai énekes miatt lett számára igazán emlékezetes. Mint Michael Parkinson legendás BBC-show-műsorában mesélte (szintén 2002-ben), az előzenekar volt az, ami egyszerűen lenyűgözte, méghozzá már azelőtt, hogy elkezdtek volna zenélni.

Feljött a banda a színpadra, mire – meséli Bowie – a főműsort váró kemény magból kiszólt egy férfi, hogy: „Vágasd le a hajadat!” Erre az előzenekar frontembere gondolkodás nélkül: „Minek, hogy úgy nézzek ki, ahogy te?!” Majd elkezdődött az első szám. Az akkor 16 éves David Jones pedig megvilágosodott: „Oh my god, this is the future of music!” (Azaz: Úristen, ez a zene jövője!) Két évvel később vezetéknevét egy texasi forradalmár nyomán Bowie-ra változtatta, és elindult a felforgatás, lázadás és formabontás útján, úgy, ahogy akkor, a brixtoni színpadon látta.

Ja, azt a bizonyos brixtoni előzenekart úgy hívták: The Rolling Stones.

2. „Sosem voltam egy igazán természetes előadó. Nem éreztem magam komfortosan a színpadon.”

Ez is a Parkinson-interjúban hangzik el, de számtalanszor mesélt a gátlásosságáról. Sőt, egy másik BBC-beszélgetésben, Jeremy Paxman műsorában azt is hozzátette, hogy sosem érezte elég jónak a hangját, inkább mások énekhangját próbálta utánozni. És arra készült, hogy musical-szerző lesz, aki másoknak ír majd dalokat. 

Amikor létrehozta a Ziggy Stardust-karaktert (1972-ben), nem látott esélyt arra, hogy bárki valaha is bevállalja, hogy színpadra állítsa és eljátssza ezt a különleges, vörös hajú, androgün, teret, időt és gendernormákat meghajlító karaktert… így végül ő maga bújt a bőrébe. Paxmannek azt mondta:

racionális döntésnek tűnt, hogy onnantól karakterben álljon színpadra, elbújtatva a smink, a jelmez, a perszóna mögé a gátlásait. Hiszen David Bowie; a név, a teátrális előadó maga is szerep volt sokáig.

A performanszok egyre formabontóbbak lettek, a közönség befogadói határai fokozatosan tolódtak egyre kijjebb. Egészen odáig, hogy Bowie már karakterben kezdett nyilatkozni a színpadon kívül is, amikor csak interjút kértek tőle. Mavis Jonesnak egy Thames-tévéinterjúban arról beszélt 1979-ben, hogy a dalszerzés folyamata számára mindig nagyon komoly mentális izolációval jár, és azt a mélyen privát embert, akiből a dalok születtek, a pályája első évtizedében egyáltalán nem akarta fölvinni a színpadra.

„Tisztában voltam a rock&roll hazugságával; az előadók nem ugyanazok az emberek a színpadon, mint a színpadon kívül. Hát, miért ne mennék egy lépéssel tovább, és válasszam le a nyilvános előadói énemet teljesen a privát személyiségemről? Miért ne adjak interjút a fellépő karakterben?”

Hogy milyen hosszú távú hatása volt a korai David Bowie-nak a könnyűzenére ebben is, mutatja például Lady Gaga, Marylin Manson és a többi hasonló előadó, akik mind Ziggy Stardust, a Sovány Fehér Herceg és a többi Bowie-karakter köpönyegéből bújtak elő.

3. „Az alkohol legalább annyit adott, mint amennyit elvett”

Itt egy kicsit csalok, mert a fönti idézet nem Bowie-tól, hanem Norman Mailer amerikai írótól származik. Kiválóan dokumentált, és – lássuk be – olyan nagyon nem is meglepő tény, hogy a zenész pályájának első másfél évtizedében kis híján lebontotta magát az alkohollal és a drogokkal. Mint 1999-ben a BBC Newsnightnak elmondta:

az alkotáshoz konfliktusokra, szenvedésre, és a már említett elidegenedésre volt szüksége. Az extrém tudatmódosítóktól ezt megkapta. A barátait, szeretteit viszont kis híján elvesztette.

Így aztán végül felhagyott a szerekkel. A fönt említett Mailer-idézettel az ausztrál 60 Minutes riportere szembesítette a kétezres évek elején, amire Bowie nem túl boldogan, de végül bólintott: igen, valami ilyesmi történt. Aztán hozzátette, hogy már régóta nem iszik és nem használ kábítószert sem. Sokszor beszélt erről, fontosnak érezte, hogy meséljen az útjáról. Én most a Newsnight-interjúból választottam egy idézetet:

„Alkoholista vagyok – a halál csókja lenne számomra, ha innék. Vannak barátaim, családom, semmi olyat nem akarok tenni, amivel lerombolhatnám őket. Nagyon nehéz dolog kapcsolatban élni, ha drogozol. Nekem személyesen nem megy. Mert a szer hatására lezársz, érzéketlenné válsz, elidegeníted a társadat. Szerencsém volt, hogy találtam kiutat ebből.”

Oké, de akkor a „tiszta Bowie”, hogyan nyerte ki az izoláltságot, a szenvedést, a kétségbeesést, amire az alkotáshoz szüksége volt?

Empátiával. Megfigyeléssel. Folyamatos utazással, újabb és újabb környezeti keretekbe való belehelyezkedéssel és mások szenvedésének átvételével. Amihez kellett ez is:

4. „A személyiségem kitörölhetetlen része az óriási lelkesedésem”

A szerekről brutális önismereti terápia segítségével tudott lejönni, és közben lejjebb csavarta a teátrális színpadi karaktereit is. Az utazás közben – saját bevallása szerint – valamikor a nyolcvanas években jött rá arra, hogy hol is van az a szűk keresztmetszet, ahol egymás mellett elfér a józanság és az ihletettség. 

Mindig, már gyerekként is nagyon kíváncsi és lelkesedő ember volt, aki viszont rettentő gyorsan megunja azt, amit épp csinál. A Ziggy Stardust-időszak sikerei közepette például, nagyjából nyolc–tíz hónap kellett neki ahhoz, hogy felismerje: egyszer ez is kifullad, és már egyáltalán nem izgalmas. Még javában csengett a kassza, amikor ő már a következő színpadi karaktert építette. És ez így ment a karrierje végéig, azaz haláláig…

Bowie felismerte, hogy a gyerekkora óta létező, csak éppen az akkori pszichológusok által még nem definiált figyelemzavara valójában egy kincs, amellyel az alkotófolyamat során gazdálkodhat. De erre csak akkor lesz képes, ha nem akarja mindenáron „meggyógyítani” magát. 

„Egyszerűen el kellett fogadnom, hogy én egy olyan ember vagyok, aki képtelen sokáig odafigyelni egy adott dologra, aki hamar megun mindent, akinek szüksége van arra, hogy egyik ötletről a másikra haladjon. Szóval abbahagytam a folyamatos önkeresést, kényelembe helyeztem magam ebben a figyelemhiányos személyiségben. És minél kevesebbet kínoztam magam a »ki vagyok én?« típusú kérdésekkel, annál kényelmesebben éreztem magam az életemben. Szóval, ne kérdezd, ki vagyok, fogalmam sincs róla, viszont azt tudom, hogy elképesztően boldog ember vagyok” – mondta Jeremy Paxmannek.

5. „Borzongatóan izgalmas és félelmetes”

Az, amit David Bowie szerint az internet tesz majd az emberi társadalommal. Én ehhez nem is fűznék különösebb kommentárt, mint azt, hogy a következő idézet az 1999-es BBC-interjúból származik, arra a kissé lesajnáló és szkeptikus riporteri felvetésre, hogy ugyan már, lehet, hogy ez az internet nevű dolog csak egy információkereső eszköz. Íme, David Bowie válasza:

„Még csak a jéghegy csúcsát látjuk. Szerintem az, amit az internet potenciálisan az emberi társadalommal tenni fog – az a jó és rossz –, elképzelhetetlen. Úgy érzem, hogy most épp valami borzongatóan izgalmas és félelmetes dolognak a határán vagyunk. Nem, az internet nem csak egy »eszköz«.

Ez egy egészen új, ismeretlen létforma. A tartalom kontextusa és minősége olyan módon fog megváltozni, amit ma egyszerűen még nem tudunk előrevetíteni. Egy olyan világ jön, ahol a felhasználó és a tartalomszolgáltató együtt dolgozik, és ez szétrobbantja majd azt, amit ma médiának ismerünk.

És nagyon sok területen ez lesz; a képzőművészet terén is – ahol egy mű nem készül el addig, amíg a közönség hozzá nem tette a magáét, a saját interpretációját; maga a műalkotás pedig ott lesz majd valahol abban a szürkezónában a két oldal (művész és közönség) között. A XXI. század arról a bizonyos szürkezónáról fog szólni.”

És akkor egy pillanatra álljunk meg, és gondolkodjunk el a világunkról most, 22 évvel később.

6. Blackstar

„Something happened on the day he died
Spirit rose a metre then stepped aside
Somebody else took his place and bravely cried”

Ez a három sor Bowie utolsó, 2016-os albumának címadó dalából származik. És nagyjából annyit jelent (műfordítással meg sem próbálkozom, hát, hogy jönnék én ahhoz…):

Valami történt aznap, amikor meghalt/A lélek emelkedett egy métert, aztán félreállt/Valaki más elfoglalta a helyét, és sírt, bátran

David Bowie 2003-ban indult The Reality turnéja közben kijelentette egyik közeli kollégájának, hogy a turné után visszavonul egy időre, hogy apa lehessen egy normális életben. A turné végén, 2006-ban adta utolsó élő koncertjét, ezután tartotta is a szavát; sem koncertet, sem interjút nem adott. Végül tíz év kihagyás után, 2013-ban jelent meg újabb albuma, The Next Day címmel, ami új lendületet adott neki; megírta a Lazarus című musicalt (és ezzel beteljesítette tinédzserkori álmát), a földre pottyant emberről, akit a mű 1976-os filmes adaptációjában anno eljátszott. 2015 decemberében ott volt a darab premierjén is, de már betegen… a meghajlás után a színpadi takarásban összeesett a kimerültségtől.

David Bowie-t 2014 közepén diagnosztizálták májrákkal, amiről csak a legközelebbi barátai és családtagjai tudtak, másfél évig csöndben, a nyilvánosság teljes kizárásával küzdött a betegséggel. A négy fal között viszont elképesztő mennyiségű és minőségű ihletet merített a(z immár újra) saját szenvedéséből. 2015 januárjában stúdióba vonult, hogy rögzítse 25. stúdióalbumát, a Blackstart.

A zenetörténet egészen kivételes anyaga született meg; ez az utánozhatatlan, örökké lázadó, műfaj- és formateremtő művész gyakorlatilag beleszőtte a saját halálát a zenébe és a szövegbe.

2016. január 8-án, David Bowie 69. születésnapján jelent meg az album. Két nappal a halála előtt. A kritikusok úgy méltatták, hogy nem tudták: a zenész közben már haldoklik. 

A Rolling Stone magazin szerint az utolsó hetekben összeszedte a maradék energiáját, és rögzített öt új demót. Mert új albumot tervezett, amiről producerének is beszámolt egy FaceTime-beszélgetésben. És közben írt egy ötéves tervet arra, hogy mi történjen a zenéjével. Búcsúajándék azoknak, akik szeretik a munkáit.

Olyan sokszor eszembe jut ez a történet így január elején. Annyira szétszed, és aztán meg annyira összerak. Annyira Bowie ez az egész. 

7. „Semmi közöm a szakmához”

Mármint a zenei szakmához – és nem zenei értelemben. Ez volt a válasza arra, amikor mindenféle interjúkban a vircsaftról kérdezték. És arról, hogy Sir Paul (McCartney), Sir Elton (John) és Sir Mick (Jagger) után, mégis nem hiányzik-e neki az a három betű a neve elől.

Nem, nem hiányzott neki. A lovagi cím és mindenféle királyi kitüntetés intézményéről rendszeresen és hangosan közölte véleményét pályafutása során, aminek pontosan tudta a következményét. Az, ahogy a 60 Minutes című műsornak válaszolt a szokásos kérésre, össze is foglalja David Bowie esszenciáját. Az én David Bowie-mét. Mert, ugye, annyian vannak, ahány alteregót magára öltött a fél évszázad alatt. Megszorozva mindannyiunk számával.

Szóval, nekem ez:

„Olyan ember vagyok, aki nem érzi a szükségét annak, hogy bármilyen módon is valaki más határozza meg a munkája értékét. Én saját magamnak dolgozom.”

D. Tóth Kriszta

Kiemelt fotó: Georges De Keerle/Getty Images (1985)

Olvassátok el korábbi írásainkat is Bowie-ról ITT és ITT