–

„Nem tudom, jó ötlet-e, ha együtt utazunk” – dobta fel édesapám, miután két héttel korábban lefoglaltuk a repülőjegyeket: Vali nagynénémmel közösen utaznak hozzánk Methanára, a kicsiny görög falucskánkba, ám egészen eddig semmi jelét nem mutatta, hogy bármi gondja volna a húgával – ellenkezőleg, születésük óta afféle legjobb barátok, és évtizedek óta együtt viszik az indiai meditációs kellékeket árusító nagykereskedésüket.

„Mi történt, összevesztetek?” – kérdeztem hitetlenkedve, ő pedig sokkal érthetőbb válasszal állt elő: „Komplikálja az életet, ha egyszerre haluk meg.” „Ja, értem” – feleltem, majd hozzátettem: „Azért gondoljátok át, az esküvőnk óta nem voltatok együtt sehol.” Így beszélünk mi a halálról családilag. A szüleim kétéves korom óta buddhisták, a „minden mulandó” gyakrabban hangzott el nálunk, mint a „most már le kell feküdni aludni”, vagy a „vegyél fel sapkát”, és édesapám halálhoz való barátságos viszonyának köszönhetem, hogy életem legnagyobb tragédiáit – mint édesanyám elveszítése, vagy hű társam, Özge kutyám eltávozása – lelki törések nélkül, ép ésszel éltem túl.

Good karma

Azt is neki köszönhetem, hogy néhány hónappal ezelőttig afféle rutin volt nálunk, hogy ha repülőre szálltam, megöleltem Nimit, a férjemet, és így szóltam:

„Ha lezuhannék, tudd: szeretlek, és tudom, hogy te is szeretsz, nincs semmi szomorkodnivalónk, az életünk csodálatos, semmi sem történhetett volna jobban. Mindent megkaptunk, amit megkaphattunk.”

Ilyenkor ő rendszerint a számra tapasztotta a kezét, és azt mondta: „Ne mondj ilyeneket, félek, hogy rossz karmát hoz magával”, én pedig azt mondtam: „Rossz karma az, ha boldogtalan életet él az ember, a miénk viszont boldog. És különben is, rossz karmát az kap, aki tetű módon viselkedik másokkal, csal, hazudik, utálkozik meg irigykedik – mi nem ilyenek vagyunk, így nincs mitől félnünk. A haláltól sem.”

Mostanra afféle kompromisszum született közöttünk. Én nem beszélek olyan sokat a halálról, ő pedig megértette, hogy ha nem mondom is ki, így gondolkodom, ahogyan fent leírtam. És ha valami igazán fontos mondandóm van róla, azt azért türelmesen végighallgatja. Mint, mondjuk, azt, hogy mi legyen a testemmel, ha úgy alakul, hogy én előbb lépek le, mint ő.

Pontosan tudja, hogy először is semmiféle világraszóló kesergésre nem vágyom – elképesztően sokszínű, világokon átívelő, leírhatatlanul érzelemgazdag, és tapasztalatokkal, kalandokkal teli életet éltem eddig is. Harmincnyolc év nem kevés idő, és ha úgy jön ki a lépés, hogy nekem ennyi jut, akkor ennyi jut, nem hiszem, hogy ha kétszer ennyit kapnék, akkor kétszer ilyen boldog ember lennék. Hallani sem akarok a „de hiszen olyan fiatal volt” frázisról, mert nem években mérem egy élet értékét. Ha esetleg feldobom a talpam, az biztos azért lesz, mert úgy kellett történnie – eleget írtam, mondtam, cselekedtem ebben az életben, nincs ebben semmi tragikus. Még azt sem mondanám, hogy a világon mindent megtettem azért, hogy hosszú életem legyen, hiszen egyrészt az átlagosnál kicsit veszélyesebben élek – egészségbiztosításom kábé tíz éve nincs, mert összevissza utazom a világban, és ha mindenhol turistabiztosítást kötnék, mostanra három magánklinikán végzett nyitott szívműtét árát költöttem volna el biztosításra. Emellett huszonöt éves koromig kizárólag gyorskaján éltem, az alvásra mint olyanra csak az utóbbi fél évben szoktam rá, egyébként kiskorom óta négy-hat órákat pihentem éjszakánként, és szeretem a finom borokat meg a jó koktélokat is.

Bárhogy lesz, úgy lesz

Nem beszélve arról, hogy télen egy mindössze hatfős faluban, Agios Georgiosban élek – ahol a szomszédjaink egy hatvanas éveik végén járó brit házaspár, akik hozzám hasonló lazasággal tekintenek a halálra: amikor ideköltöztünk, Nimi elkérte tőlük a környékbeli dokik telefonszámait, és hamar kiderült, hogy kórház egy óra negyvenhét perces autóútra van tőlünk.

„És mi történik, ha ne adj’ isten… történik veletek valami?” – tette fel a kérdést Nimi Wendynek és Iannek, akik bár több mint kétszer annyi idősek, mint ő, de a mai napig mindennap úsznak a tengerben (decemberben is), és jobb formában vannak, mint a legtöbb húszéves, akit ismerek. Ian elmosolyodott, és így felelt: „Ez a helyzettől függ, de ha például agyvérzést kap valamelyikünk, egyszerűen csak meghalunk” – majd felemelte a borospoharát, és nevetve koccintottunk.

Sokadszorra éreztem úgy, itt, a világvégi falunkban, hogy végre igazán hazataláltam: valahogy így vagyok ezzel én is. Sokkal jobb lenne, ha eljutnék a kórházig, ahol – ahogyan azt tették a stroke-ot kapott édesanyámmal – gépekre kötnének, és még három napig élőhalottként hevernék egy kórházi ágyon öntudatlanul? Nem hiszem. Nekem nem.

Nimi számára azonban mindez kissé morbid poén volt – ő olyan családból érkezik, ahol a tragédiák afféle életszobrászként alakítják a rokonság történelmét. „Talán azért nem tudjuk elengedni a szenvedést, gyötrelmet, halált, mert olyan sok rokonunk került koncentrációs táborba a holokauszt során” – mondta, amikor édesapámmal és nagynénémmel (akik végül szerencsére a közös utazás mellett döntöttek, és nem zuhant le velük a repülő) a közeli taverna teraszán csevegtünk. „A mi anyánk még húsz sem volt, amikor elvitték a németek Lengyelországból – és én sem voltam húsz, amikor apám belehalt egy elcseszett műtétbe.” „Igen, de a nagymamád visszatért Auschwitzból. Ez jó hír. A nagypapád pedig több száz zsidót mentett meg, és Izraelben halhatott meg idős korában – ez is szerencsés helyzet” – felelte a papám, majd hozzátettem: „Az emberek amellett, hogy érzelmileg kötődnek a személyes tragédiáikhoz, egy idő után azzá az emberré válnak, aki »elvesztette az anyukáját«, akinek »munkatáborban volt a nagymamája«, amik természetesen formálnak minket, de nem szabad, hogy a balsorsunkkal azonosítsuk magunkat. Annyival többek vagyunk mindannyian.”

Mostanában már nyugodtabban beszélgetünk a halálról

Nimi tudja, hogy semmi másra nem vágyom, mint hogy akiknek fontos voltam, osszanak meg emlékeket, történeteket azzal kapcsolatban, mi mindenen mentünk keresztül együtt, legyen szó egy szívtől szívig beszélgetésről vagy egy féktelen mulatságról. Azt is szeretném, hogy az emberek táncoljanak a kedvenc számaimra – ajánlom, hogy Madonna Spotify-csatornájának hallgatottsága a halálom hetében rekordot döntsön, és nem szeretném, ha a csak a Power of Goodbye pörögne – az Express Yourself, a Deeper and Deeper, és a méltatlanul alulértékelt Going Bananas sokkal inkább kedvemre való.

Emellett azt szeretném, hogy a lehető legkevesebb pénzt költse bárki arra, hogy a testemet eltemesse, ide-oda szállítsa, balzsamozza és tárolja – egy gyors hamvasztás, aztán, ahogyan azt Kata mamával és Özge kutyával is tettük, lehet belőlem maréknyi adagokat szétszórni itt-ott: olyan helyeken, ahová életemben sosem jutottam el, és olyanokon, amelyeket különösen szerettem.

Barátok, családtagok, ismerősök körében, a Jackie O’ Beachen, Míkonoszon, Balatonfenyvesen, a Péter panzió stégjéről, a csillaghegyi szülőházam hátsó kertjében, Londonban, a Millfields Roadon álló ház ablakából, ahol testvéri szeretetben éltem a lakótársaimmal, Soroksáron, a Duna-holtág mellett… Lehet improvizálni – minél több helyre eljutok, annál jobb. Ja, és persze tök jó lenne, ha tovább támogatnátok és segítenétek a számomra, számunkra fontos ügyeket, és szervezeteket – a mélabú lecsengése után pedig koncentráljunk az élők életére.

Én addigra úgyis máshol leszek – nem tudom, hogy a Nirvánában, a mennyországban, a pokolban, netán újjászületek, vagy szellemként kísértek majd az örökkévalóságig, esetleg úgy, ahogy vagyok, megszűnök majd létezni, és slussz-passz, de ezen – ahogy a halálom körülményein sem – nem fogok aggodalmaskodni. Így aztán óriási gesztus volna tőletek, ha ti sem aggodalmaskodnátok majd értem.

Az élet megy tovább – nálam sokkal fontosabb, nagyszerűbb, különlegesebb emberek halála után is felkelt a nap másnap reggel. Ha néha elgyengülnétek a vélt vagy valós tragédia súlya alatt, emlékezzetek rá, hogy az elmúlással kapcsolatos ars poeticám végtelenül egyszerű: éltem, jó volt, meghaltam, az is jó lesz.

Steiner Kristóf

Kiemelt kép: Czabán Máté