Amikor anno berobbant a köztudatba a Poker Face című dalával, én is kábé annyit gondoltam Lady Gagáról: jól van, itt egy újabb műanyag popikon, akinek kitaláltak egy meghökkentő maskarát, hogy odafigyeljenek rá, mert amúgy nem sokat tud.

Bevallom őszintén, ez még jó sokáig nem változott, mert nem is akartam közelebb menni hozzá. Sem a Bad Romance, sem az Alejandro, sem a többi túlhájpolt dala nem ért el a szívemhez, bár ebben közrejátszott az is, hogy nem kifejezetten kultiválom a popot.

Persze, az akkor még csak huszonéves énekesnő maradhatott volna a rágógumislágerek szintjén, de meglehet, Gagában már akkor is jóval több volt, és szimplán csak érezte, hogyan tehet szert világhírre, szélesebb tömegekhez eljuttatva a művészetét. Vagy nevezzük bárminek, amit akkor művelt.

Aztán jöttek a botrányosabbnál botrányosabb ruhák, a médiaszenzációvá vált jelmezek, az egészen bizarr szintig emelt attrakciók, ám Gaga igazi arcát továbbra sem láttuk.

Olyan volt, mint egy lárva: egy csúnya kis begubózott valami, ami rejtőzködik a gúnyájában, és nem akarja megmutatni a világnak csodálatos külsejét.

Durva sminkek, elképesztő színű és formájú frizurák, lehetetlen cipők (a mai napig nem értem, hogyan tudott bennük járni), furábbnál furább installációk. A csúcs az volt, amikor 2010-ben húsruhában jelent meg a Video Music Awardson. Jól érted – ha korábban nem hallottál volna erről a fiaskóról –, konkrétan nyers hússzeletekből összefércelt ruháról, kalapról és cipőről beszélek.

Erről itt:

Na ez aztán végképp kiverte a biztosítékot, minden tele volt vele: gusztustalannak, barbárnak, kegyetlennek, feltűnési viszketegségben szenvedőnek kiáltották ki, bár mindezeket mondták róla addig is, csak most úgy érezték, az énekesnő gyógyszere végleg elgurult. Gaga pedig valószínűleg pont leszarta, mit gondolnak róla, mert visszafogott továbbra sem lett.

A  Five foot two című netflixes dokumentumfilmben, amely az énekesnő egy évét követte végig 2017-ben (és a címében az énekesnő testmagasságára utal),

Gaga azt mondja, hogy a sokkoló külsővel semmi mást nem akart elérni, csak azt, hogy úgy érezze, őt bizony nem irányítják. 

Vagyis arra reflektált, hogy a férfiak által uralt zeneiparban mindenki elvárja egy nőtől, hogy szexi és nőies legyen, ő pedig nem szerette volna átadni az irányítást egy akármilyen hatalomnak. Azt akarta érezni, van kontrollja a gépezet felett, mert így nem arról beszéltek, milyen szexi vagy szép, hanem arról, hogy milyen borzalmas. Na meg eredeti.

Egy tavalyi interjúban így nyilatkozott:

„Kislánykoromban utáltam az orromat. Olasz bevándorló családból származom, egész másképp néztem ki, mint a kék szemű, szőke, arányos arcú csajok. Ahogy kamaszodtam, egyre jobban elfogadtam az örökségemet, annyira, hogy már büszke voltam rá.

Mostanáig nem mondtam senkinek, de annak idején a lemezcégem egyik főnöke noszogatott, hogy operáltassam meg az orromat, mielőtt kiadják az első lemezemet. Örülök, hogy nemet mondtam, és inkább megtanultam szeretni magamat.

És mikor azzal jöttek, hogy táncoljak, meg hogy így vagy úgy nézzek ki, mindig kicsavartam, amit mondtak, és azt csináltam, amit az ösztönöm diktált. Így maradtam meg annak, aki vagyok, hogy mindig azt és úgy mondom, amit akarok és ahogy akarom. Amikor arra próbáltak rávenni, hogy szexin nézzek ki, pont az ellenkezőjét csináltam, mert be akartam bizonyítani, hogy egy nőnek nem kell az elvárások szerint kinéznie a popzenei világban. És még nincs vége!”

Gaga stílusevolúciójáról itt nézhetsz meg egy összeállítást:

Mára megszabadult a sallangok nagy részétől, és jóval magabiztosabban és konkrétabban bánik a stílusával. Ezzel együtt a zenéi is letisztultak. Azóta gyakorlatilag én is rajongok ezért a nőért, az előadásmódjáért, meg amiről énekel, és azért is, ahogyan színészkedik.

A már említett dokumentumfilmben úgy jár-kel a kamerák előtt, mintha azok ott se lennének. Pedig bemennek a legintimebb közegébe is. Mutatják, amikor sír, nevet, hallhatjuk az aktuális szerelmi csalódását (abban az időszakban szakított a vőlegényével, Taylor Kinney-vel – hozzáteszem, mindenki megírta azt is, hogy járhat az a helyes pali ezzel a ronda csajjal), vagy amikor éppen bikiniben dumálgat a napon, és egyszer csak lekapja a melltartóját, mert neki úgy kényelmesebb. Annyira természetes és hétköznapi. A sminktelen arca, a kicsit megereszkedett melle, a szeme alatti karikák, a kisírt szeme, a fájdalmai (volt néhány évvel korábban egy csípőtörése, aminek a rehabilitációs fázisait is bemutatják) mind látszanak premier plánban, és ő nem szégyelli. Nem is büszke rá, egyszerűen csak azt érezteti, hogy

ez van, gyerekek, én elfogadtam, fogadjátok el ti is.

De látjuk azt is, mennyire eredeti, mennyire tehetséges, őserővel megáldott, igazi nő, aki zenél, dalt szerez, szöveget ír, színészkedik, és nem akar magából egy szétműtött, egyenorrú, egyenfejű libát csinálni, pedig megtehetné.

„Jobban érzem magam, mint valaha. Már nem vagyok bizonytalan magamban. Nem vagyok bizonytalan a nőiességemet illetően. Már nem szégyellem, amim van. Szexibbnek érzem magam” – mondja.

Azt is látjuk, hogy hiába világsztár, ő is ugyanolyan, mint mindenki más. Ugyanúgy vágyik a szerelemre, családra, sikerre, díjra, elismerésre. Neki is éppen ugyanolyan csendes a lakása, amiben egyedül él, és esténként, ha nincs fellépés, bizony magára marad. Pedig nagyon vágyik arra, hogy szeressék. 

„Egyedül vagyok minden este. Mindenki lelép, és egyedül vagyok. Onnan kezdem, hogy mindenki hozzám ér, mindenki beszél hozzám, és eljutok a teljes csöndig” – mondja.

A dokumentumfilm után eltelt két év, és Gagát azóta Oscar-díjjal is elismerték. Ettől függetlenül a világ egyik felét az foglalkoztatta leginkább, hogy vajon összejöttek-e Bradley Cooperrel, aki rendezője és filmbeli partnere volt a Csillag születik című szenzációs remake-ben. A film eddigi leghíresebb verziójában a hasonló adottságokkal büszkélkedő Barbra Streisand alakította a főszerepet Kris Kristoffersonnal az oldalán, és olyan slágerekkel, mint az Evergreen. Ahogyan az a betétdal 1977-ben, úgy Gaga szerzeménye is Oscart érdemelt.

Ám a közönséget jobban izgatta a két főszereplő közötti kémia. Ezerféle helyen elemezték a testbeszédüket, miközben Coopernek ott a világszép Irina Shayk, meg a közös gyerek, Gagának pedig akkor még vőlegénye volt (azóta szakítottak). A pletykákat végül Gaga cáfolta, de ez sem elég, mindenki a kettejük szerelmében akar hinni, még Irina Shaykot sem sajnálják, hiszen annyira szép, hogy biztos talál magának valaki mást.

Cooper és Gaga a Csillag születik premierjén, a velencei filmfesztiválon

A filmet én is a szívembe zártam. Gaga lobbizta ki, hogy az egyik kezdőjelenetet egy drag queen bárban vegyék fel, valódi transzvesztita előadóművészekkel. Elkötelezettje ennek a közösségnek és az egyenjogúságnak, gyakran felszólal az elfogadás mellett. A film több ponton is rezonál az életére: neki is nehéz volt elindulnia a pályán, őt is csúfolták, megvetették, visszadobták, szerződést bontottak vele, ekkor dolgozott pincérnőként is, ahogyan a filmbeli karaktere.

Majd hihetetlen léptékű sztárságra tett szert, mert a tehetség utat tör magának.

Miközben az olasz felmenőkkel bíró művésznőt a családja még mindig Stefnek nevezi, és a közeli barátai közül is sokan, például Bradley Cooper is. A Gaga nevet menedzsere, Rob Fusari adta neki, aki a Radio Gaga című Queen-számot dúdolgatta, amikor Gaga egyszer belépett a stúdióba. Aztán az egyik sms-üket úgy írta alá, hogy Radio Gaga, amit a telefon autocorrect funkciója átjavított Lady Gagára, Stefani pedig lecsapott a névre. (Na, ilyen pofonegyszerűen születnek a legendák.)

Gaga vagy Stefani, vagy Joanne (ahogy a 2017-es albuma címe szól) már az életében legenda lett. Minden akadály ellenére. 

„Régebbre kellett visszamennem, egészen a gyerekkoromig. Vissza a gimnáziumi éveimbe, ahol egyfolytában piszkáltak, viccet csináltak belőlem, amiért hatalmas álmaim voltak. Abból a fájdalomból merítettem inspirációt” 

– nyilatkozta a Csillag születik Los Angeles-i premierje után. 

Az Oscar-díjat pedig ezekkel a szavakkal köszönte meg: 

„Ez nem a győzelemről szól, hanem arról, hogy nem szabad feladni. Ha van egy álmod, harcolj érte! Nem az számít, hogy hányszor utasítanak el, hányszor buksz el vagy vernek meg, hanem az, hogy hányszor állsz fel, és hogy van-e bátorságod továbbmenni. Köszönöm!”

Köszönjük mi is.

Szentesi Éva