A Stonewall-történet, avagy hány kőfalnak kell(ett) ledőlnie a Pride útjából?

–

Greenwich Village-ben sétálgatva

Ma már lehetetlen elképzelni azt a helyzetet, amikor a meleg, leszbikus, transznemű emberek csakis titokban, különféle bárokban megbújva tudtak valamelyest önmaguk lenni, azt és úgy szeretni, ahogy a szívük diktálta. Hiszen ma már az egész városban, de különösképpen ebben a negyedben teljes természtességgel mozoghatnak, élhetnek az LMBTQ-emberek, anélkül, hogy bárki is egy furcsa pillantást lövellne feléjük.

Ez ötven évvel ezelőtt korántsem volt így

Az Egyesült Államok összes városában általános jelenségnek számítottak a melegbárok és klubok elleni rendőri razziák, amelyek során minden személyt igazoltattak, vegzáltak, majd a névsort közzétették különféle lapokban. A homoszexuálisokat, akárcsak az örömlányokat, rabomobilba zsúfolva, megalázó körülmények között szállították a rendőrörsökre.

Egy-egy letartóztatáshoz elég volt az is, ha azonos neműek megfogták egymás kezét, megcsókolták egymást, vagy egyszerűen csak a razzia idején egy melegbárban tartózkodtak.

És itt jön a képbe minden mozgalmak elindítója, az akkor már két éve működő Stonewall Inn nevű meleg bár, ahol 1969 június 28-án a razzia pontosan úgy kezdődött, ahogy addig az összes többi: hét civil ruhás rendőr érkezett a szórakozóhelyre azzal az indokkal, hogy a Stonewall nem rendelkezik alkoholárusítási engedéllyel, és ezzel el is kezdték a bár kiürítését a személyzet kivételével. A fordulat akkor következett be, amikor az utcára rakott vendégek nem kezdtek el gyors ütemben hazamenni, vagy egyre jobban szétszéledni a helyzetet kihasználva, hanem maradtak, és végre – életükben először – szembenéztek a rendőrökkel.

Közel sem agresszív módon, inkább jelképesen tiltakoztak

Aprópénzzel kezdték el megdobálni a rendőröket, célozva ezzel a rendőri korrupcióra, arra, hogy a rendőrök nemcsak elfogadták, hanem egyenesen kenőpénzeket követeltek azért, hogy időről időre abbahagyják egyes bárok, bártulajdonosok zaklatását, mindezt pedig a maffiával karöltve.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre több és több ember állt kint az utcán – a Stonewall Inn körüli három háztömbben nagyrészt homoszexuálisok laktak –, ahol üdvrivalgással fogadták a bárból lassan, egyesével kiengedett személyzetet és a táncosokat.

Azért a békésnek mondható megmozdulás sem tarthatott sokáig. Lassacskán előkerültek a gumibotok, megérkezett a rendőri erősítés, és az aprópénzek helyett már sörösüvegek, különféle tárgyak és kövek repültek a rendőrök felé. A sem maradt el, hiszen nem mást, mint a New York-i Tactical Patrol Force-t, a rohamrendőrség elit alakulatát küldték ki erre az eseményre, amelyet eredetileg a vietnámi háború elleni tüntetések szétverésére képeztek ki.

Ők aztán végképp nem a békés megoldást választották, néhány tiltakozó komolyabban megsérült, egy fiatalkorú fiú két ujját veszítette el, amikor a rendőrök rácsaptak egy kocsiajtót.

Aztán elkezdődött a már bevett, megalázó bánásmód

A rendőrök szépen sorban elkülönítették a „nőies kinézetű” férfiakat, és bevitték őket egy kis „speciális kezelésre”. Emiatt a kint maradt, egyre felháborodottabb tömeg ostrom alá vette a bárt, beverték az ablakokat, és fel akarták gyújtani az épületet.

Az elitrendőrség csak nagyon nehezen tudta kiszorítani az utcából a lázadókat, de azt nem sejtették, hogy könnyen megkerülhető volt a bár környéke, így a másik oldalról hamarosan ismét támadások érték őket. A zavargások hajnalra átmenetileg elültek, de a következő napokban Greenwich Village-ben újra meg újra fellángolt a harc. A Stonewall Inn környékén történtek ráébresztették a homoszexuális közöséget a saját erejükre és hangjukra. A New York-i LMBTQ-közösségek bátorsága meghozta a megalázásokat addig egyre feszültebben tűrő homoszexuális csoportok erejét, és már azon a nyáron hatalmas változások mentek végbe az amerikai civil társadalomban, ezzel együtt pedig a közgondolkodásban is.

Tömegesen alakultak meg homoszexuálisok jogegyenlőségéért küzdő szerevezetek

Megjelentek a homoszexuálisok felszabadításának kérdéseit taglaló újabb sajtóorgánumok. Ezen kívül több hasonló lázadás, összecsapás söpört végig az Államokon. A Stonewall-lázadás előtt csupán néhány tucat homoszexuális szervezet volt az USA-ban, ám néhány éven belül azonban a számuk négyszázra emelkedett.

Ha valami elindul, és valóban szárnyra kap, akkor meglehetősen gyorsan terjednek az eszmék, így a mozgalom hamar megérkezett Franciaországba, Nagy-Britanniába, Kanadába, Németországba, Belgiumba, Hollandiába, de még  Ausztráliába és Új-Zélandra is.

Többen felvetették már annak a lehetőségét, hogy a türelmét vesztett, gyászoló közösségből vajon tényleg kedvenc melegikonjuk, Judy Garland pár nappal azelőtti öngyilkossága, és az előző napi temetése hozta-e ki az igazi erőt, a tragikusan leélt élet igazságtalansága elleni dühödt harcot?

Minden lehet, a fenti elméletet a kutatók sokszor cáfolták, bár véleményem szerint elég nehezen lehet feltérképezni és megkérdőjelezni az emberek belső érzéseit.

Mindenesetre a tragikus sorsú színésznő által az Ózban alakított álom részben valóra válhatott az LMBTQ-közösségek és érintettek számára, hiszen a fekete-fehér, nyomasztó és elnyomó Kansas után előttük is végre felsejlett a színes Smaragdváros, ahol Óz, a nagy varázsló még arról is papírt adott, hogy mindenki úgy tökéletes, ahogy van. (Jó, ez kicsit később következett be, és még közel sem mindenhol.)

Stonewall, Pride, büszkeség

Mindenesetre a felkelés első évfordulóján már több nagyvárosban felvonultak a homoszexuális szervezetek. A „Stonewall” szó világszerte a „meleg büszkeség”, a Pride szinonimája lett. A harmincadik évfordulón, a Clinton-éra alatt Stonewallt felvették a nemzeti történelmi emlékhelyek regiszterébe, ezzel a főbb polgárjogi mozgalmak közé sorolva a lázadást.

A Christopher Streeten álló Stonewall Inn a mai napig emlék- és zarándokhely milliók számára, Németországban a Pride-felvonulásokat CSD-nek, azaz Christopher Street Daynek hívják ennek az eseménynek az emlékére.

A férjemnek a katonaságnál volt egy legendásan buta hadnagya, aki arra volt hivatott, hogy felkészítse a csapatot a nagybetűs szolgálatra. K. hadnagy kizárólag tévedni tudott, és miután közölte, hogy „ez egy kenderkötél, anyaga len”, arról sem feledkezett meg, hogy egy újabb baromságról tájékoztassa kiskatonáit, miszerint „a hang sötétben jobban terjed”.  

Bárcsak igaza lenne, de úgy tűnik, hogy sötétben mégiscsak lassabb a terjedése, és mi még mindig nem tartunk sehol abban, hogy elfogadjuk Óz örökbecsű szavait: „mindenki úgy tökéletes, ahogy van”! A szerelemben legalábbis egész biztosan!

Marossy Kriszta

Kiemelt kép: Getty Images/Spencer Platt