Találkozásaink Egressy Zoltánnal némiképp vígjátékszerűek. Nyár elején például egy online könyvbemutatón próbáltunk beszélgetni, de hol én tűntem el a képernyőről valamilyen technikai zűr okán, hol az ő hangja veszett el. A csúcspontot pedig az az abszurd akció jelentette, amikor áthidalandó a csöndet felolvastam ugyanazt a részletet A virágot jelentő deszkák című ifjúsági regényéből, amelyet pár perccel korábban ő is felolvasott (csak én nem hallottam, mert pont akkor dobott le a rendszer).

Aztán a napokban kiderült, hogy offline is tartogat számunkra meglepetéseket az univerzum. Megbeszéltünk ugyanis egy találkozót egy kávézóba, amelyet eleinte külön keresgélve, majd együttes erővel sem találtunk meg. Végül egy másikban rogytunk le, és már csak azt kellett megoldani, hogy Csiszér Goti fotós kollégám is ránk bukkanjon (ő tudta, hol a hely, amit mi nem találtunk meg, viszont egy félreértés miatt egy harmadik kávéházba ment a város egy másik pontján). Míg elpilledve vártuk, hogy befusson, a felszolgáló lépett oda hozzánk, és nekünk szegezte a tökéletes, tízpontos kérdést: „Isznak?”

Na, itt robbant ki belőlem a röhögés, és persze le is csaptam a labdát: „Igyak má egy fröcsit, ha má itt vagyok.”

(Egressy Zoltán először 1998-ban bemutatott sikerdarabjára, a Portugálra utal a szerző, abban mondogatja az örökké részeg asszony a kocsmában ezt a mondatot – a szerk.)

Kurucz Adrienn/WMN: Sajnálom, de ezek után muszáj nekem is megkérdeznem: nem kapsz idegbajt attól, hogy örökké a Portugál ugrik be rólad az embereknek?

Egressy Zoltán: Vagy mostanában Törőcsik András.

K. A./WMN: Augusztusban volt a nagy futballista temetése…

E. Z.: Amikor meghalt, folyamatosan szólt a telefonom, még részvétnyilvánításokat is kaptam, ami némileg abszurd, hiszen nem is ismertem őt személyesen, csak írtam róla egy könyvet, a Lila csík, fehér csíkot. Pontosabban inkább magamról szól a regény, a felnövésről, a rajongásról, meg annak az elmúlásáról. Felemelő és megható, hogy Törő halála után a nővére megkért, mondjak beszédet a temetésén. Ezzel együtt sokáig a legtöbbször tényleg a Portugálról kérdezgettek, aztán pedig arról, hogy nem idegesítő-e, hogy a Portugálról kérdezgetnek.

K. A./WMN: Touché.

E. Z.: A Portugál amennyire áldás, annyira átok is, amennyiben kitakar egy csomó mindent az életművemből. Írtam azon kívül is sok mindent. Összességében persze jó dolog, hogy szorosan köthető valami a nevemhez. Más kérdés, hogy ennek a darabnak volt már több mint negyven bemutatója, és a legtöbben a katonás verzióra gondolnak, amikor beszélnek róla. Pedig nagyon sokféle Portugál volt már. Szélsőségesen különböző előadások születtek belőle.

K. A./WMN: Melyik volt a kedvenced?

E. Z.: Nincs kedvencem. Egyrészt sportszerűtlen lenne kiemelnem egyet, másrészt tényleg nincs.

K. A./WMN: Szép karrierje van a darabnak külföldön is, akárcsak a Sóska, sültkrumplinak. A külföldi feldolgozásokat is láttad?

E. Z.: Nem mindet, de azért sokat. A külföldi bemutatókra nem szoktam emlékezni, mert többnyire elvárják, hogy meghajoljon a szerző az előadás végén, és én végig emiatt izgulok. Nem nagyon tudok a színpadra figyelni.

Jelenet a Sóska, sültkrumpli című darabból – Forrás: József Attila Színház

K. A./WMN: Aha, akkor a saját meghajlásaidra emlékszel csak.

E. Z.: Próbálok koncentrálni, hol kell majd felmenni, jobb vagy bal oldalon, hány lépcsőfok van, ne essek el, hogy lesz a tapskoreográfia. Egyébként sokkal jobban szeretem a nyolcadik, tizedik előadást megnézni bármiből, bárhol. Addigra érik össze egy előadás. Régebben előfordult, hogy jártam próbákra, kíváncsi voltam, hogy alakulnak ki a jelenetek, de aztán eluntam, mostanában már nem zavargok bemutató előtt.

K. A./WMN: Jót tesz egy darabnak, ha a szerzőt bevonják a próbafolyamatba?

E. Z.:

Én jól viselkedő szerzőként soha nem szóltam bele semmibe. Elmondtam a véleményemet, ha kérdezték, de alapvetően azt gondolom, hogy el kell engedni a darabot, miután megírtam. Az előadás a rendezőé. Viszont a színészi és a rendezői szabadságba nem tartozik bele a szöveggel való szórakozás.

K. A./WMN: Azaz?

E. Z.: Nem viselem jól, ha belemondogatnak a szövegbe. A húzást, ha indokolt, elviselem, de ha mást mondanak a megírt helyett, az egész más. A darabjaimban saját nyelvük van a szereplőknek, nem mindegy, hogyan beszélnek.

K. A./WMN: És mi történik, ha átköltenek?

E. Z.: Azért nem jellemző, a legtöbben kottának tekintik a szöveget, és pontosan mondják. Ha nem, akkor sem történik semmi, csak én leszek bosszús. Két-három olyan előadás volt a sok év alatt, amit szívem szerint letiltottam volna, de nem tettem meg, csak magamban pufogtam. Akármi is a végeredmény, sok munka van benne, én pedig sem a színészeket, sem a színházat nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni.

Ráadásul alapvetően mindig meg vagyok hatódva. Teljesen mindegy, hány bemutatóm volt eddig, megtisztelőnek érzem, ha rám gondoltak, az én darabomat választják.

Érdekes látni, mit hogyan értelmeznek. A Portugál végén például Masni némán ül a kocsmában. Volt színház, amelynek az előadásában zokogott, egy másikban kacagott. Volt, hogy táncra kelt, meg olyan is, hogy fölvágta az ereit.

Az, mondjuk, durva élménynek bizonyult, de hát szöveg ott már nincs, rendezőileg pedig különféle módon lehet értelmezni az állapotát. Persze áthangolja az egész előadást utólag, ahogy ezt a jelenetet kitalálják. Eleinte elég sok instrukciót írtam a darabjaimba, hogy lehessen tudni, mit hogy gondolok. Ezeket a megjegyzéseket azonban nem veszik feltétlenül figyelembe, ami nem baj, eleve csak útmutatások. Idővel leszoktam a zárójeles megjegyzésekről. A csendeket azért oda szoktam írni, a kis szüneteket. Aztán vagy betartják, vagy nem, nem szoktam számonkérni. 

K. A./WMN: És milyen volt a saját darabodat rendezni?

E. Z.: Egyszer fordult elő, a 4×100 című darabom esetében, a Merlin Színházban. Borzasztó volt. Úgy értem, borzasztó nehéz. Azt hamar észrevettem, hogy mindenkihez máshogy kell beszélni, a gondot az jelentette, hogy túl félénk voltam. Jó néhány kilót fogytam az alatt a hat hét alatt. Rengeteg mindenre kell rendezés közben figyelni, fény, hang, effektek, ritmus, ki honnan és hogy jön be. Szerencsére annyira profik voltak a színészek, hogy megoldottak nagyjából mindent. Jó előadás lett, de nem az én rendezői képességeim miatt.

K. A./WMN: Ugorjunk kicsit, mondjuk, húsz évet: az idén három könyved is megjelent.

E. Z.: Négy. A Lila csík, fehér csíkot is kiadták újra. Összetorlódtak kissé a megjelenések, majdnem egy időben jött ki az ovisoknak szóló Piszke papa tengeres meséi, amely a második része ennek a sorozatnak, aztán A virágot jelentő deszkák című ifjúsági regény, és a Jolka harangja, amelyet igazából négy éve írok, vagyis négy éve jelent meg az első kis részlet belőle.

K. A./WMN: Viszont három éve jelent meg legutóbb regényed. Hogy viseled ezeket a szüneteket? Mi az elvárás önmagaddal szemben?

E. Z.: Nyilván minden írónak fontos jelen lenni új művekkel, mert ha sok idő telik el két megjelenés között, simán elfelejtik, de erre azért nem vagyok rágörcsölve. Nem akarom úgy érezni magam, mint a zenekarok, amiknek minden évben új albumot kell készíteniük, ha indokolt, ha nem. Velem egyszer fordult elő, hogy – miután nem volt éppen friss művem – válogatást csináltunk az előző novellásköteteimből, de az jól sült el. Ez lett a Júlialepke.

K. A./WMN: Ez volt az első könyv, amit olvastam tőled, novellarajongó vagyok.

E. Z.:

Én is imádom a műfajt. Sajnos Magyarországon valamiért nem annyira népszerű, mint a regény. Van egy fura szemlélet, miszerint a regény az igazi írói produktum. Érdekes, Lengyelországban meg a drámaíró az „Író”. Máshol a költőket becsülik leginkább.

K. A./WMN: Nyilatkoztad valahol, számodra evidens, hogy sokféle műfajban alkotsz, de sokszor az olvasóknál mégsem ér össze a drámaíró és a prózaíró Egressy.

E. Z.: Van közös halmaz, de egy színházi sikerből nem következik, hogy az éppen megjelent könyvem jobban fogy. Fordítva se. Számomra újdonság viszont, hogy néhány jó helyen megjelent kritika mennyit számít. A színház világában ilyesmit nem tapasztaltam, ott nincs ekkora hatása, de most például a Jolkáról megjelent jó pár méltatás, és azonnal nagyot ugrott az eladási listán.

K. A./WMN: Beszéljünk a Jolkáról! Amikor a könyvhéten összefutottunk, mesélted, hogy Jolka valós személy, egy idős zalai asszony.

E. Z.: Csak nem így hívják, és nem pont úgy történtek a dolgok, ahogy leírtam, de egyébként igen, valóban, volt egy „mintám” a regényhez. Amikor először találkoztunk, azonnal megfogott a nyelv, amit használ. És a történetei.

K. A./WMN: Mi pontosan, emlékszel?

E. Z.: Azzal kezdte, hogy végigszidta mind a hét testvérét, de azt elmondta, hogy a házastársaik egytől egyig milyen jó emberek voltak. Az ő férje is rendes volt, szerencsére meg tudta őt szeretni. Csapongva mesélt, vissza-visszatért egy-egy történetre, de egy picit mindig máshogy mondta el ezeket. Nem hazudott, csak folyton alakult az emlék. Az is izgalmasnak tűnt, hogy hetvenvalahány éve lakik ugyanabban a házban, alig mozdult ki belőle, de a világot, az életet értette. Egy kicsit a nagyanyámra emlékeztetett, csak ő Budapesten trónolt egy belvárosi lakásban. Sehova nem ment, nem sok könyvet olvasott, de mindenre rálátott, mindent tudott. Az is vonzott, hogy Jolka személyében alapvetően egy életszerető nővel találkoztam, akinek viszont fáj már minden, és várja a halált. Az élete egyfajta lenyomata az elmúlt évszázadnak. Nem a nagy történelmi pillanatok, változások érintették meg igazán, hanem a családi ügyek, a hétköznapi élet problémái. A háborúk, ötvenhat, a rendszerváltás csak mellékesen jelennek meg a történeteiben.

K. A./WMN: Elolvasta a kilencvennégy éves asszony a regényt, amit ő ihletett?

E. Z.:

Igen. Féltem, hogy mit fog szólni, azt sem tudta, hogy könyvet írok a történeteiből. Meghatódott, és azt ismételgette, hogy ezt mindenkinek el kell olvasnia, ez az ő élete. Annak ellenére, hogy rengeteg minden nem úgy történt, ahogy leírtam. Világosan értette, hogy ez egy regény. Kérte, hogy temessék el vele együtt majd a példányt, amit adtam neki. Hogy vele legyen a sírban.

K. A./WMN: Egy ismerősöm úgy olvasta a Jolka harangját, hogy „Jolka hangja”. És milyen találó! Egressy Zoltán: Jolka hangja…

E. Z.: Nem gondoltam erre az áthallásra, de igen, benne van. Arra sem gondoltam, amikor Az Isten lába című darabomat írtam, hogy a színházban, amelyben bemutatták, ez lesz kiírva: Egressy Zoltán Az Isten lába…

K. A./WMN: Megmentetted a szavakat, a történeteket, amiket más nem hallott, lévén hogy a néni egyedül él egy kis falusi házban.

E. Z.: Izgalmas játék volt az ő nyelvén beszélni. Megőrizte azt a nyelvjárást, amit már a gyerekei sem használnak. Tájnyelvről van szó, de akadnak egyéni szóképzései is. Egyszer azt mondta például, hogy jött hozzá a fia, és leröfögte. Ilyet nem tudnék magamtól kitalálni.

K. A./WMN: Számomra az a legdöbbenetesebb a monológjában, hogy kiderül, ennek a nőnek egész életében megmondták a férfiak, hogy mit csináljon. Ahogy még sok ezer nőnek a generációjában. Amikor gyerek volt, akkor az apja uralkodott felette, utána a férje, mostanában meg a fia meg a fiúunokája, ők kezelik a pénzét, rendezik az életét.

E. Z.: Igen, de azért – és itt most már a regény főszereplőjéről beszéljünk, ne a valóságos asszonyról – a korlátain belül ő a fő irányító. Tény, hogy szűk mozgástérrel. Sokszor elmondja, hogy lelkiismeret-furdalása van a férjével kapcsolatban, mert mindig az volt, amit ő, Jolka akart. Ő pedig nem volt olyan „hízelgő”, mint a férje. Amikor összebalhéztak, hetekig büntette a szótlanságával, a férje pedig hosszasan sírt emiatt. De neki nem esett meg a szíve rajta. Szóval nem egy romantikus lélek, nem is gonosz természetesen, egy ember ambivalens érzésekkel és ellentmondásos viselkedéssel. Ez a kettősség érhető tetten a különféle módon elmesélt történetekben is.

K. A./WMN: Mind így vagyunk ezzel, nem? Az emléket felülírja sokszor a narráció: hogyan meséljük a történetet, kinek meséljük, és melyik verziót őrizzük meg magunkban.

E. Z.: Persze. A Lila csík, fehér csíkban van egy teljes fejezet az 1978-as focivébéről, arról az egy percről, amikor Törőcsiket kiállították, és ő vonult le a pályáról. Azon a meccsen kikaptunk Argentínától, tragikus élmény volt, minden magyar, aki látta, úgy emlékszik, hogy a világ legnagyobb csalása volt.

Az a helyzet, hogy megszereztem a teljes meccs felvételét. Hát… Nem pont úgy történt, ahogy emlékszünk. Az argentinok sokkal jobbak voltak. Borzasztó belátni utólag, hogy a nagy csalódottságból született meg a nagy csalás közös, traumatikus emléke.

K. A./WMN: A másik idei regényed, A virágot jelentő deszkák, egészen más közegben játszódik, mint a Jolka harangja. Hogyan kerültél kapcsolatba a gördeszkásokkal? Esetleg privát hobbi?

E. Z.: Dehogy, én nem tudok gördeszkázni. Azért figyeltem fel rájuk, mert nem lehetett aludni tőlük. Ott zajongtak az ablakom alatt. Láttam, hogy csapatban mozognak, innen jött a regénytéma.

K. A./WMN: Aztán közéjük álltál, hogy megfigyeld, hogyan beszélnek, milyen szlenget használnak?

E. Z.: Szerettem volna egy derűs hangvételű, könnyen olvasható, szerelmes regényt írni kiskamaszoknak. Nem hallgatóztam, nem is akartam egy az egyben ezeket a srácokat megírni. Nem erőlködtem az általuk használt nyelv átvételével sem, túl sok lett volna benne a káromkodás. A könyvben szereplő kis csapat szimpatikusabb, mint akiket láttam. Ami a nyelvet illeti, rettenetesen idegesít, amikor idősödő szerzők megpróbálják kitalálni, hogy beszélnek a mai fiatalok. Ebből lesznek az álvagány szövegek. Én, ahogy mondtam, nyelvvel együtt találom ki a szereplőket, ez itt is így történt, de ez nem másolás volt. Hallok ezt-azt, járok fiatalok közé, ismerem a mai nyelvhasználatot, de van képzelet is a világon. Ha megvannak a figurák, és beteszem őket egy szituációba, a saját személyiségüknek megfelelően kezdenek el viselkedni. Jártam már úgy, hogy eredeti szándékaim ellenére másképp cselekedtek, elkezdtek önálló életet élni, és egy kicsit megváltoztatták a történetet is. Ilyenkor író és olvasó vagyok ugyanabban a pillanatban. Alkotom a történetet, meg figyelem is, mi történik. Nagyon izgalmas helyzet.

K. A./WMN: Az olyan embereken kívül, mint Jolka vagy a deszkások a téren, ki inspirál a világban? Kiket olvasol, kik azok, akiket lelki rokonnak érzel vagy meghatározó a művészi párbeszéd közöttetek?

E. Z.: Mostanában leginkább a huszadik század eleji magyar írókat olvasgatom. Van egy felkérésem, a Cholnoky testvérekről fogok darabot írni, szerencsére az ő írásaik közel állnak hozzám. Lehetnének sokkal népszerűbbek, ahogy Szép Ernő vagy Karácsony Benő sem pont ott helyezkedik el a kánonban, ahová én állítanám őket. Korábban is vonzott ez az időszak, meg a kicsit korábbi is, a századvég. A szakdolgozatomat Reviczky Gyuláról, a költőről írtam, az első színdarabom is róla szólt. Az említett szerzőket tehát szeretem, de azt nem állítanám, hogy inspirálnak. Külön válik bennem az olvasás és az írás. A Százezer eperfa című regényem egy kicsit saramagós ugyan, az ő nagy, hömpölygős mondataihoz hasonló stílussal kísérleteztem, stílusjáték volt, ami egyébként nem jellemző rám. Zenéből is sokfélét szeretek, de az, amit mi játszottunk megboldogult együttesemmel, nem hasonlított egyik kedvencemhez sem. Szóval, amit alkotóként, illetve befogadóként szeretek, az nem feltétlenül ugyanaz. Tudom, ezek után felmerülhet a kérdés, szeretném-e a saját könyveimet olvasóként.

K. A./WMN: És mi a válasz?

E. Z.: Szerintem igen. Alapvetően jóban vagyok a dolgaimmal. Mondjuk, a régi verseimmel kicsit furcsa szembesülni, de hát az ember változik. Jó esetben bölcsül is, nem csak öregszik.

Képek: Csiszér Goti / WMN – Goti Photography

Kurucz Adrienn