„Zsazsa keménysége a túlélés záloga, de nem a boldogságé” – interjú Létay Dórával

–

Csepelyi Adrienn/WMN: Az előadás több pontján is az jutott eszembe, hogy ez iszonyatosan nehéz feladat mentálisan: egyedül vagy a színpadon, és bármi történhet. Hogyan reagálsz olyan helyzetben, amikor, mondjuk, leesik, elgurul, beakad stb.?

Létay Dóra: Szerencsére a nézők nem tudják, hogy éppen mikor minek kellene történnie. (nevet) Hihetik azt, hogy valami így lett kitalálva. De a viccet félretéve, amikor még nem volt közönség, tényleg paráztam, hogy mi lesz. Czeizel Gábor rendező azzal igyekezett megnyugtatni, hogy nem tudom elrontani, mert bármi történik is, arra Zsazsából tudok spontán reagálni.

Cs. A./WMN: Gyakoroltad külön, hogy milyen „Zsazsából” megoldani dolgokat?

L. D.: A váratlanra nem lehet felkészülni, de a Zsazsa-akcentust szinte kezdettől gyakoroltam otthon, legfőképp a szeretteimet szórakoztattam vagy épp idegesítettem vele.

A kislányom többször rám is szólt, hogy „Anya, ne zsazsáskodjál már!”. De a párommal is gyakran improvizáltunk. Volt, hogy reggel megkérdezte, kér egy kávét, Zsazsa? Mire én azt feleltem: „Hát hogyne, Dahling, de cukor nélkül!”

Viszont az előadás alatt tényleg teljesen egyedül vagyok, és igen, előfordult, hogy meg kellett oldanom egy helyzetet. Volt, hogy valaki tüsszentett, és azonnal mondtam, hogy „Egészségedre!”. De sajnos olyan is volt, hogy egy néző telefonja kétszer is hosszan csöngött az előadás alatt. Először még tudtam „Zsazsából”, viccesen reagálni, másodszor viszont olyan résznél tartottam, ahol ez lehetetlen. Gyanítom, hogy lehetnek még abszurdabb helyzetek is. De éppen az a jó, hogy a zsazsaság egyfajta védelmet is ad. Ha a darabban magamat játszanám, aligha mernék bátran, vagányul, spontán módon reagálni.

Cs. A./WMN: Érdekes, hogy a zsazsaságot mint a védőpáncélt, védőmechanizmust említed, hisz az előadás épp azt mutatja meg, hogy valójában mi van a páncél alatt, mögött. Hogy ott mennyivel több a tartalom. Bevallom, számomra nagyon megrázó pillanat volt, amikor ez a páncél lehullott, amikor Zsazsa arról beszél, hogy a gyereke tulajdonképpen egy szexuális erőszak nyomán született. Miközben ezt a mai napig szeretik úgy beállítani, hogy akkora forma volt a Zsazsa, hogy terhesen már mással randevúzott. A darabban szembesülünk azzal, hogy emögött egy nagyon súlyos dráma van. Hogyan építettétek fel ezt a feszültséget?

L. D.: Ehhez az elejéről kell kezdenem. Amikor Czeizel Gábor tavasszal felhívott, kikértem magamnak, annyira nem akartam elvállalni a szerepet. Gyakorlatilag rácsaptam a telefont. Ne már, hát miért nem az Ingrid Bergman? Zsazsával kapcsolatban súlyos előítéletek élnek bennünk, bennem is éltek. Szerencsére Gábor nem hagyta annyiban.

Ahogy soroltam a kifogásaimat, azt mondta, ez nagyon inspiráló. Mert amikor az ember valaminek ellenáll, és elkezd kifogásokat keresni, problémákat sorolni, akkor már foglalkozik vele.

És igaza lett, a sok kifogáson keresztül elkezdett érdekelni, elkezdtem foglalkozni vele. És végül elvállaltam. De közben rájöttünk arra is, hogy az előadás csak akkor lesz izgalmas, és csak akkor lesz igazi, ha legalább annyi Létay Dórát tartalmaz, amennyi Gábor Zsazsát.

Cs. A./WMN: Hogy jutunk el innen oda, hogy végül te írod meg a színpadi szöveget?

L. D.: Az eredeti életrajzi szöveget Sándor Anna, a Spinoza igazgatója írta, és nagyon hálás vagyok neki, amiért megengedte, hogy Zsazsára és magamra formáljam. Nagyon komolyan kutatni kezdtem, megnéztem és elolvastam mindent, amit lehetett. Lefordítottuk Sam Staggs magyarul még meg nem jelent 300 oldalas életrajzát, ami elképesztő részleteket is tartalmaz, például azt is, hogy Conrad Hilton valóban megerőszakolta őt, amikor már válófélben voltak, és ebből született Francesca, a lányuk. Aztán elkezdtem írni és írni, és valahogy jött belőlem Zsazsa, és jött belőlem a darab. Nem volt „megkomponálva”, valószínűleg az a dramaturgiai érzékem, ami az elmúlt 30, sőt akár 40 éve velem van, működtette az írást. A kronológiát követtem: a gyerekkortól az utolsó pillanatig tart a darab, illetve kicsit azon is túl.

Olyan, mintha Zsazsa egy felhőn ülne, és onnan beszélne. Ahogy ő is mondja a darabban: „Nem tudják, hány évesen haltam meg, és már nem is fogják.” Mert Zsazsa örök.

És aki a színpadon van, egy kicsit a valóságos Zsazsa is, egy kicsit az elképzelt Zsazsa is, és egy kicsit én is vagyok. Kicsit belőle beszélek, de kicsit ő is beszél belőlem. Ha jól csinálom, akkor nagyjából az történik a nézővel az előadás harmadik vagy ötödik percétől, mint ami velem történt a felkéréstől addig, hogy ennyire „rácuppantam” a témára.

Cs. A./WMN: Azt mondtad, benned is előítéletek éltek. Mik?

L. D.: A legtöbben annyit tudnak róla, hogy kilenc férje volt, férfifaló volt, gyémántgyűjtő, meg volt pár jó bemondása. És azért celeb, mert celeb, meg az egyik leghíresebb amerikai magyar. Hát, kösz, miért pont ő az egyik leghíresebb? Mindenkiben van egy ilyen kis gyanakvás, sőt, rosszallás.

Cs. A./WMN: És mit láttál meg benne?

L. D.: Amikor elkezdtem az életével foglalkozni, szinte azonnal láttam, hogy nagyon érdekes. Zsazsa idejében nem volt ennyire egyértelmű a hírnév kérdésköre, mint manapság. Nem volt ennyire könnyű TikTok-sztárnak lenni, az életének az első felében még tévé sem volt.

Úgy csinált magából hollywoodi hírességet, hogy akkor még nem voltak ehhez igazán eszközei. A személyiségével kialakított maga körül egy nagyon erős aurát, amitől figyeltek rá. El is mondta amúgy, hogy ő a tévéshow-iban érezte jól magát, mert akkor önmagát adta.

Elég hamar rájött arra, hogy ő színésznőként nem kiemelkedő. Hiába forgatott 60 filmet, kapásból egyet se tudunk mondani közülük.

Cs. A./WMN: Zsazsa egy showman volt.

L. D.: Teljes mértékben. A mai női stand-uposok előzménye. Ezért az előadás is eléggé stand-upos.

Cs. A./WMN: Az őt körüllengő mítosznak az is nagyon fontos része, hogy meghaladta a korát a tekintetben, ahogyan az olyan dolgokról beszélt, mint a válás, a szex vagy a kapcsolatok. Csak néhány hasonlót tudunk – Mae West, Tallulah Bankhead –, akik ennyire nyíltan és nyers őszinteséggel, öniróniával beszéltek a témában. Talán nem is egyértelmű elsőre, mennyire fontos, hogy egy ilyen ismert nő, aki egyébként magas társadalmi státuszban van, mert ilyenekről nyilatkozni akkoriban.

L. D.: Ó, igen. És Zsazsa eközben úrinő is volt. Egy felső tízezerbeli nagypolgári zsidó család középső lánya, Svájcban tanult, öt nyelven beszélt, hihetetlenül művelt volt. Emiatt még inkább izgalmas és fontos, hogy (és ahogy) ezekről a témákról beszélt. Ugyanakkor az is érdekes, hogy vajon miért jutott eszébe 17 évesen férjhez menni Törökországba egy attaséhoz… Alighanem menekült a családjától, leginkább az anyjától.

Cs. A./WMN: Hát, ahogy az anya figurája kirajzolódik a darabban, egy picit elkezded érteni ezt is. Meg azt is, hogy a show must go on mentalitást is az anyjától hozza.

L. D.: Igen, a mama valóban egy eléggé erőszakos, férfias karakter volt, aminek pedig az lehet az oka, hogy őt fiúnak várták és fiúsan is nevelték. A beceneve is Jancsi volt. Jancsi pedig rettentően nyomta a lányait.

Cs. A./WMN: Kris Jenner történelmi előképe… Milyen szomorú, hogy nem tanultunk ennyi évtized után sem abból, hogy hogyan bánunk az ismert emberekkel, vagy mit teszünk meg a hírnévért. 

L. D.: Szerintem ez csak rosszabb lesz.

Egyre markánsabb, vastagabb az álarc, ami eltakarja az igazi embert. És nincs is rá igény, hogy az álarcok mögé lássunk. Kíváncsi bárki arra, mi lehet Kim Kardashian lelkében? Szerintem senki.

Cs. A./WMN: Ha esetleg ő megpróbálna is beszélni róla, akkor az lenne a reakció, hogy jaj, hadd ne sajnáljam már.

L. D.: Persze.

Cs. A./WMN: Egyébként neked hogyan változott a pályafutásod során a viszonyod a nyilvánossággal? Sorozatszínésznőként nyilván nagyon telibe kaptad, de gondolom, egy ilyen típusú, sokkal intimebb produkciónál egészen másmilyen a figyelem.

L. D.: A skatulyák sosem segítenek. Volt olyan eset, hogy valaki azon csodálkozott, hogy a Szex és New Yorkban én vagyok Samantha szinkronhangja. Valahogy nem tudta összerakni, hogy a Jóban Rosszban szende, aranyos kis Réka doktornője hogyan lehet ez a dögös Samantha. Azt a kérdést is megkaptam, hogy akkor melyik vagyok én. A válasz az, hogy egyik se. Színész vagyok, és mind a kettőt halálosan élveztem.

Ami pedig a bulvárt illeti, a sorozat nyilván kiváló lehetőség volt, hogy írjanak rólunk. És mivel reggel hétkor ott ültünk a stúdióban, forgattunk egész nap, este még lenyomtunk egy előadást, éjszaka pedig tanultuk a másnapi szöveget, valóban születtek kapcsolatok a forgatásokon, volt is miről írniuk. De nem akarok hazudni: szerettem a népszerűséget. Örültem, hogy megismerik a nevemet, az arcomat, hogy látnak, hogy időnként készül egy-egy jó interjú, időnként megnyilvánulhatok értelmes dolgokban is, hogy beszélhetek néha az előadásaimról, esetleg megkérdeznek kultúráról is, és nem csak arról, hogy milyen hajfestéket használok. Azzal volt bajom, amikor irányíthatatlanná vált a dolog. Amikor azt éreztem, hogy teljesen mindegy, én mennyit szeretnék megosztani a magánéletemből, ők úgyis megírják.

Cs. A./WMN: Ez a része javult szerinted a közösségi médiával? Úgy értem, kontrollálhatóbb, mit adsz magadból?

L. D.: A pletykák ma már nem „kávéházakban” terjednek, hanem főként a neten, ahol akár több százezer ember is olvassa őket. A sztárok ma sokkal védtelenebbek. Talán engem már nem fenyeget az a veszély, hogy a magánéletemről írogassanak, de azért én is átéltem hasonlókat, mint Zsazsa, akinek a válásain egész Amerika csámcsogott.

Pontosan tudom, milyen érzés az, hogy te egyáltalán nem akarsz beszélni róla, egyáltalán nem akarod, hogy megjelenjen bármi, nem is nyilatkozol, akkor is megírják. Emlékszem, még én is megkaptam egyszer a „bulvárceleb” címkét.

Cs. A./WMN: Ha jobban belegondolok, Zsazsa és Samantha Jones karaktere nem is áll olyan távol egymástól. Azon gondolkodtál már, hogy vajon miért talált meg téged két ilyen nagyon erős, nagyon feminista karakter is?

L. D.: Hát, biztos bennem van… Ahogy a darabban Zsazsa mondja a melegekről, az „én férfi agyam kapcsolódni tudott az ő női agyukhoz”. De lehet, hogy ezt nem is Zsazsa mondja, néha már be kell azonosítanom, hogy melyikünk mit mondott… (nevet) Egyébként sok mindent egy az egyben átvettem interjúkból.

Cs. A./WMN: Például azokat a részeket, amelyekben Zsazsa a párkapcsolati mintáira, sémáira reflektál a darabban. 

L. D.: Van például olyan, már-már terápiás jellegű megjegyzése, amiket éppen a Friderikusz Show-ban ejtett el két poén között.

Azt mondta, hogy neki a rossz emberek kellenek, „én a rossz emberbe tudok beleszeretni”. Erre Friderikusz visszakérdezett: „De mi az, hogy rossz? Mi rossz? Hogy megcsalja?” „Nem, nem, nem. Aki engem megcsal, az hülye, az ki van dobva. Nem, hanem rossz: ne legyen kedves, ne legyen hozzám jó, rossz legyen, azt szeretem, ha rossz.”

Na most ez milyen már, érted? Ezzel egy pszichológus ellenne pár hónapig…

Cs. A./WMN: És ha belegondolsz, ez is mennyire modern, hogy Zsazsa ezt felméri, értelmezi a mintázatot, és tud róla beszélni! Ez ma sem ennyire kézenfekvő.

L. D.: Hihetetlen önreflexió, sőt, önirónia az, hogy ezt egy show-műsorban, mosolyogva mondta el, nem pedig egy pszichiáternek könnyek között. Ő pontosan tudta, hogy a kilenc férj egyáltalán nem azt mutatja, hogy ő mekkora férfifaló volt. Hanem hogy soha nem találta meg azt a férfit, akivel igazán boldog lett volna.

Cs. A./WMN: A darab végére épp az rajzolódott ki, hogy hányan használták őt státuszszimbólumnak, trófeának.

L. D.:

Ő az volt, akit mindenki meg akart szerezni, de ezen túl senki sem látott. Senkit sem érdekelt, hogy mi minden van benne. De ő épp erre játszott rá: ebből építette föl a saját brandjét. Nem színészként teljesedett ki, hanem önmagaként.

Ez persze kicsit idézőjeles, mert ez is csak egy szerep, amit eljátszott: a műveltségével, a humorával, a „nagyszájúságával”. Ez a Zsazsa-szerep istenien állt neki, és az sem érdekelte, hogy sokszor hamis. Sőt, szerintem élvezte is. Az egyik leghíresebb mondása, hogy „Én jó vagyok a háztartásban. Ha elválok egy férfitól, megtartom a házát.” Ez baromi vicces, csak egyáltalán nem igaz. Zsazsa nem rabolta ki a férjeit, egyik után se tartott meg házat, ellenkezőleg. Conrad Hilton például az egyik legfukarabb férje volt, túl azon, amiket még művelt. 

Cs. A./WMN: Nem akarok nagyon szélsőségesen fogalmazni, de valójában ez egy nőbántalmazó történet, akárhogy nézem is, benne van a fizikai, a szexuális, a verbális bántalmazás, benne van az, hogy miként használnak egy nőt, vagy a nőnek az imázsát. Tulajdonképpen pont az ellentéte annak, amit Zsazsáról állítottak nekünk.

L. D.: Pontosan. De ha belegondolsz, a bántalmazások, a rettenetes kudarcok és mélypontok, a tragédiák ellenére mégiscsak egy hihetetlenül erős, szuverén és önmagához mindig visszataláló nő volt. Marilyn Monroe karakterével érzek párhuzamot, ugyanakkor ő sokkal védtelenebb volt. Ott az volt a hamis self, hogy ő a világ szexbombája és első számú nője. Ezt senki sem képes kibírni, főleg, ha valaki ennyire egyedül van, ha ennyire labilis és olyan háttere van, mint neki volt. Zsazsa ezzel szemben egy iszonyatosan erős nő volt. Azt is időben felismerte, hogy ő nem akar a filmipar áldozata lenni. 

Cs. A./WMN: A humor – nemcsak a darab, hanem Zsazsa humora is – szintén egyfajta védelmi funkciót tölt be. Közben viszont folyamatosan adagolod azokat a kiszólásokat, amikből látszik, hogy azért itt nagyon súlyos dolgok zajlanak a mélyben meg a háttérben. Mennyire megterhelő érzelmileg, hogy iszonyú szórakoztatóan kell súlyos dolgokat közölnöd?

L. D.: Éppen azért jó játszani, mert szélsőséges. Az egyik pillanatban mondok egy poént és nevettetek, a következőben pedig össze kell törnöm. Ezt keressük a darabbal: ki ez az ember? Sok mindent meg lehetett fejteni a róla szóló írásokból, de ő is nagyon sok mindent elárult magáról a sorok között.

Cs. A./WMN: Amikor a végén meghajoltál, azt éreztem, hogy olyan volt ez az előadás, mintha megölelted volna Zsazsát. Neki talán ez hiányzott a legjobban egész életében, nem? Hogy valaki egyszerűen csak odamenjen, és szeresse.

L. D.: Valószínűleg így van. De azért ebben az imázsban volt valami félelmetes is: a gyönyörű, érinthetetlen, éjjel-nappal tökéletes nőiség. Sokszor mondta, hogy ő a kutyáival meg a lovaival mackónadrágban foglalkozik, de soha nem mutatkozott smink nélkül. Abban biztos vagyok, hogy az állataival nagyon boldog volt, és a társaságukban aligha érzett kényszert arra, hogy szerepet játsszon.

Van egy nagyon magányos kislány a személyisége mélyén, ami ellen egész életében kőkeményen dolgozott. Azt hiszem, azért lett ekkora túlélő, mert ezzel soha nem nézett szembe. Az anyja mondogatta neki, hogy tedd magad túl rajta, lépj túl mindenen… És Zsazsát tényleg nem lehetett eltaposni. Ezt a taktikát választotta, ami persze, klassz, és nyilván a túlélés záloga, de nem biztos, hogy a boldogságé is.

Cs. A./WMN: Nem is mondanám ezt egy biztonságos, meleg anyai kötődésnek…

L. D.: Neki ez a mintája volt, a kőkemény anya. Zsazsa rengeteget volt egyedül. Egyedül utazott a világban, egyedül volt Hollywoodban, de amikor anyuka kiment Amerikába és megint ráfogott a lányára, akkor újra egy iszonyatos függő viszony alakult ki közöttük. Anyuka megjön, és nem azt kérdezi, hogy hogy vagy, hanem azt mondja, hogy „De meghíztál!”. Ez szörnyű. De Zsazsa neki akart megfelelni egész életében. Szegény Francesca – Zsazsa lánya – pont az ellenkező véglet: ő belehalt ebbe a szeretetlenségbe, ebbe a direktségbe, ebbe a nem igazi anya-lánya viszonyba. Zsazsa nem tudott kiteljesedni anyaként, mert nem volt hozzá egészséges mintája. 

Cs. A./WMN: Mi az, amivel a legjobban meglepett téged Zsazsa, miközben dolgoztál az életével?

L. D.: Zsazsa nekem is csak egy homlokzat volt. A legjobban pont az lepett meg, hogy mennyire nem olyan, amilyennek gondoltam. Hogy épp annyira érdekes, mint egy írónő, egy festőnő, vagy épp egy színésznő, akikbe eleve hajlamosabb vagyok mélységeket, érzékenységet, gondolatokat, személyiséget belelátni. Persze ez is egyfajta előítélet. Rettentő izgalmas volt a kutatómunka és a próbafolyamat során, ahogyan feltárult előttem a személyisége.

Cs. A./WMN: Apropó, próbák!

L. D.: Monodrámát próbálni, ahol nincsen partnered? Nem egyszerű. Itt nem az van, hogy megszületik egy helyzet, egy pillanat, te arra reagálsz és abból kialakul valami. Nehéz volt, de Gábor nagyon jó érzékkel hagyott engem ösztönösen működni. Viszonylag kevés dolog lett rendezésileg beállítva. Vannak fix pontok: ezek egyben jelek a zenének és a fénynek. De az, hogy a két pont közötti részt hogy töltöm meg, teljesen rám bízta Gábor. Ez a hatalmas bizalom nagyon bátorrá tett.

Azt éreztem, hogy egyre jobban Zsazsa tudok lenni, és egyre jobban veszem át az ő jó értelemben gátlástalan lényét: a vicces, szuverén, látszólag sérthetetlen, mindent és mindenkit, még önmagát is kinevető nőt.

Mindeközben fejben ő sokszor tényleg nagyon „pasis” volt: nem hagyta, hogy az érzelmei eluralkodjanak fölötte, nem esett áldozatul a szerelemnek, nem hagyta, hogy kihasználja a férfiak uralta filmipar. Ez a keménység humor nélkül viszont csak agresszió lett volna, és rém ellenszenves. De mivel isteni humora volt, és lenyűgöző dumája, működött a stratégia. 

Cs. A./WMN: Az akcentusnak különleges szerepe van az előadásban. Amikor megbicsaklik vagy eltűnik egy-egy pillanatra, annak mindig jelentősége van.

L. D.: Akkor egy kicsit a homlokzat mögé látunk. Csodálkozva néztem amúgy Zsazsa összes interjújában, milyen fantasztikusan jól tudott magyarul, pedig 17 évesen elhúzott Törökországba, és utána végig Amerikában élt, amerikai férjek mellett. Ehhez képest rendkívül választékosan és érzékletesen tudott beszélni. Az akcentusa pedig külön vicces volt. Amikor rátaláltam, nagyon élveztem, de meg is ijedtem, nem lesz-e sok, ha végig így beszélek az előadásban. Nem lesz-e rossz utánzás. De rájöttünk a próbák alatt, hogy így remek lehetőségek vannak arra, hogy egyszer-egyszer elfelejtsük. És ilyenkor a néző se arra gondol, hogy most elrontotta, hanem épp emiatt máshogy fog figyelni.

Cs. A./WMN: Mit csinálnál, hogyha most egyszer csak lejönne a felhőről és megállna itt?

L. D.: Elájulnék.

Cs. A./WMN: De milyen gesztust tennél? Tegyük fel, hogy végignézte a felhőről, ahogyan te őt alakítod.

L. D.:

Az egyik kritika azt írta, hogy rehabilitáltuk Gábor Zsazsát. Nyilván a 70 férőhelyes Spinoza Színház nem képes akkora hatást gyakorolni, mint a világsajtó, vagy egy életrajzi film. De igen, piciben tényleg ezt csináltuk.

Igyekeztünk a helyére tenni a személyiségét, a helyét a világban, és a nőiességét. Szóval, ha most itt besétálna, talán leülne mellém, rátenné a kezemre a kezét, és azt mondaná: „So Dahling, ez rendben van.”

Csepelyi Adrienn