„Ugyan már, sohasem fog megtörténni” – válaszolta Sigourney Weaver a kérdésemre: várhatjuk-e, hogy valaha visszatérjen Ellen Ripleyként, egy új Alien-film főhőseként. „Miért?” – kérdeztem vissza szinte számonkérőn, amiért olyan egyértelmű természetességgel válaszolt. „Senki sem kíváncsi egy öregedő Ripleyre. És talán igazuk van.” „Dehogyisnem! – feleltem. – Én biztos vagyok benne, hogy Ellen Ripley még hetvenévesen is olyan életet él, hogy bármelyik húszéves akcióhős megirigyelné.” Elmosolyodott, zavarba jött, és így szólt: „Én is szeretek rá így gondolni. De a filmstúdiók… nem.” 

Ennek tíz éve, a világ pedig azóta sok tekintetben nagyot változott. És bár a legtöbben, azt hiszem, a világjárványt említenék, mint a legnagyobb vízválasztót a múlt és a jelen között, valójában megannyi olyan aspektusból szemlélhetjük az elmúlt évtizedet, amelyek fényesebb mostot mutatnak, mint múltat. A 2010-es évek elején kibontakozó arab tavasz – a forradalomhullám, mely egyszeriben felforgatta Közel-Keletet és Észak-Afrikát –, valahogy minden más begyöpösödött rendszert felrázott: jött a #metoo, a Black Lives Matter, nyílt és őszinte kommunikáció folyik az LMBTQ-identitásról, a nemek közötti bérszakadékról, és megszületett az ageizmus, avagy a „korizmus” fogalma is. Ez utóbbi pedig egyszeriben végre valahára érvényessé tette a nők nőséghez, nőiességhez való jogát bármilyen korban. 

Bár rendkívül messze van még a cél – az összes felsorolt törekvés kapcsán –, és mindig lesznek olyanok, akik szerint egy nő harminc felett ne tegye ki a hasát/mellét/combját, aki azt mondja majd: egy negyvenes asszony ne kérkedjen a szexualitásával és ne keressen kalandokat, egy ötvenes fogadja el, hogy ő már bizony néni, hatvan felett pedig megérett az inkontincenciás és protkós poénokra, hamarosan mindez pont olyan ciki lesz, mint rasszistának lenni. És én, negyvenéves férfiként végtelenül hálás vagyok ezért – magam miatt is, és a hőseim miatt is.  

Mert az én hőseim, Ellen Ripleytől Madonnán át Carrie Bradshaw-ig szinte mind olyan hősök, akiknek – a korábbi korszellem szabályai szerint – lejárt a szavatossága. 

Tíz évvel ezelőtt – abban az évben, amikor pont úgy jött ki, hogy Sigourney Weaverrel, Madonnával és Sarah Jessica Parkerrel is beszélgethettem – nemcsak rettenetesen sérelmeztem, de egyenesen… rettegtem tőle. Féltem, hogy ellopják tőlem a hőseimet, és beleborzongtam a gondolatba is, hogy ezektől a nőktől minden elismerést elvesznek – a közönség, az ipar, és azok, akik az általuk kitaposott úton trappolva „trónfosztják” őket, és nemcsak hogy meg sem említik őket mint inspirációkat, példaképeket, ikonokat, hanem egyenesen kínosnak, cikinek, zavarba ejtőnek, gáznak, vagy – hogy egy manapság oly divatos szóval éljek – „cringe”-nek tartják őket. Bevallom, engem ez utóbbi szó túlhasználata egyszerre nevettet és zavar rettenetesen.  

 

Megröhögtet, mert leginkább olyan emberek használják, akiknek egyszerűen nincs tisztességes szókincsük, hogy kifejezzék az érzéseiket és véleményüket, így aztán mindent és mindenkit „lecringe-eznek”, és piszkál, mert sajnos olyan világban élünk, hogy ha egy vajszínű valamire mindenki azt mondja, hogy az bizony fehér, akkor azt hamarosan elkönyveli a világ fehérnek, és azok lesznek idiótának bélyegezve, akik nem állnak be a sorba – és akik szerint például legalább annyi létjogosultsága van Sigourney Weavernek fantázia-akciófilmben megmenteni a világot, mint Gal Gadot-nak. Akik szerint Madonnának pont annyi joga van egy nála 35 évvel fiatalabb férfival mutatkozni, szeretkezni és szerelembe esni, amennyi Richard Gere-nek van arra, hogy egy nála pont ugyanennyi esztendővel fiatalabb felesége legyen. 

És akik szerint van valahol egy párhuzamos univerzum, ahol Carrie Bradshaw a mai napig hétről hétre ott ülhet a New York-i lakásának ablaka elé tolt íróasztalánál, és „önkéntelenül is azon tűnődtem” felütéssel nekikezd egy cikknek – mert 55 évesen sem kell mindent értenünk a világból; mert ennyi idősen is vezethet valaki szexről és szerelemről szóló rovatot; hisz barátnőkkel bruncholni nincs korhoz kötve; és mert lehet, hogy volt egy majdhogynem vállalhatatlan mozifilm a korszakalkotó sorozat, és az egész jó első film után, de attól még nem kell örökre leírni sem a karaktert, sem a történetet. Akkor sem, ha a szabadszájú, szexmániás, azaz inkább szex- és testpozitív Samanthát alakító Kim Catrall időközben kiábrándult a Szex és New York univerzumból, és nyilvánosan megüzente SJP-nek, hogy „kegyetlen és képmutató”. 

És egyszer csak, elérkezett a kultúrtörténeti mérföldkő.

Carrie, Miranda és Charlotte már nemcsak abban a bizonyos párhuzamos dimenzióban manifesztálódott – hanem visszatértek a képernyőnkre. Tíz héttel az első rész bemutatója után ma megérkezik a szezonzáró epizód – ez a rövidke idő pedig bőségesen elég volt ahhoz, hogy ez a három nő – kiegészülve három új főhőssel, és megannyi régi és új „mellék”, mégis oly domináns karakterrel – alaposan felforgassák a világot. 

Mert mondhat bárki bármit – hogy irreleváns, hogy erőltetett, hogy felesleges –, azt senki sem mondhatja, hogy senkit sem érdekel. 

Bár részben a fentebb említett okok – a hétköznapi ageizmus, a „feledésbe merülhetetlenül feledhető” mozifilm, és a Samantha-botrány – miatt, részben az új írók bátorsága/balgasága miatt (ki-ki válassza a neki tetszőt), mínuszból indultak a lányok, mostanra bebizonyosodott: kellenek nekünk. 

Még mindig vannak meseszép cipők, és arcpirító szexduma, és még mindig Carrie-é kerek e világ legcsodálatosabb hajkoronája, de van más is. A sorozat az HBO Max valaha volt legnézettebb premierjét tudhatja magáénak, azóta pedig közel 100 százalékkal növekedett a kezdeti nézettség – és minden egyes epizódot többen látták, mint az előzőt. Ezen a ponton pedig – a tizedik rész beköszöntével – már senki sem mondhatja, hogy „persze, mert a Szex és New York-rajongók azt is néznék, ha ezek a nők 35 percen át aludnának minden epizódban” – a helyzet ugyanis az, hogy az eredeti sorozat elvakult rajongói mostanra szépen, módszeresen lemorzsolódtak… szerencsére. Ez volt az egyetlen mód feléleszteni, azaz inkább életet lehelni a – valljuk be – a második mozifilmre már önmaguk karikatúrává vált, elnagyolt, elveszett karakterekbe. 

Nem lehetett ott folytatni, ahol abbamaradt – szerencsénkre. 

Mert bár én magam, őszintén megvallom, olyan elfogult rajongó vagyok, hogy még Abu Dhabiban is imádtam őket, most érzem csak igazán, hogy a hőseim végre kiérdemelt helyükre kerültek. Felfújt lufikból visszaváltoztak igazi emberekké. Azok kedvéért, akik egyetlen részt sem láttak az új sorozatból, nem fogok spoilerezni, de annyit mindenképpen el kell mondanom, hogy az alkotók minden egyes karaktertől „elszedték” azt, ami klisévé tette. Charlotte porcelánbaba arca összetört, Miranda, a szarkazmus királynője hátat fordít az értelemnek az érzelem kedvéért, Carrie pedig évek óta nem írt egy sort se, mert bár megtalálta a nagy őt, közben elvesztette önmagát. Samantha – aki korábban azt mondta: „Pasik jöhetnek-mehetnek, babák születhetnek, egy dolog számít igazán: hogy mi négyen lelki társak vagyunk” – elhagyta New Yorkot. 

És – mondom ezt én, aki bálványozta Sam Jonest, és minden szófordulatát fejből keni-vágja, és aki büszkén osztozik a szexuális szabadosságról alkotott értékein – jól tette… mert a mai polkorrekt világban már amúgy sem lehetne ugyanaz az (egyébként elkötelezett és büszke Donald Trump és Hugh Hefner-rajongó) Samantha, aki volt. Anélkül, hogy állást foglalnék arra vonatkozóan, helyes vagy túlzás-e, ahogyan ő élt, beszélt, falta és kezelte, használta és dobta a férfiakat, ma már nem állná meg a helyét, és nem maradhatna állandó, sértett és vádaskodó – kritika nélkül. Már csak azért sem, mert 

a PC korszellem az „És egyszer csak” egyik leglényegesebb történetszála. Van nembináris, azaz önmagát egyik nemhez sem soroló, transz, leszbikus, fekete, és indiai karakter – végre! 

Mert nem volt okés, hogy a korát meghazudtolóan nyitott és elfogadó széria LMBTQ és feketéket érintő történetszála kimerült olyan kártékony sztereotípiákat etető jelenetekben, mint amikor Carrie kijelentette: a biszexuálisok nem is léteznek, csak félúton vannak „Melegfalva” felé; amikor Samantha fehérellenes rasszizmussal találkozott egy fekete férfival kavarva.  

 

Carrie és a lányok az utolsó utáni pillanatban kaptak észbe, hogy rehabilitálhassák az ázsiójukat, mielőtt az Elfújta a széllel (amely „glamurizálja” a rabszolgatartást), A dán lánnyal, vagy a Túl a barátságonnal (amelyben egy heteroszexuális férfi játszik LMBTQ-karaktert, és elnézést is kért érte) együtt egyszerűen… törlésre kerültek volna. Hőböröghettünk vagy örömködhettünk volna, hogy eltűntek a süllyesztőben – de ennél sokkal jobb dolog történt, velük, és velünk. 

Nevezetesen, hogy velük és a világgal változhatunk. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mert tíz évvel ezelőtt, az arab tavasszal együtt megkezdődött társadalmi és kulturális forradalom továbbra is dübörög. És míg a filmek, sorozatok, tévéműsorok, könyvek, és újságcikkek nagy része vagy azt mondja, (és tolja, erőlteti), hogy márpedig csakis két nem létezik, és Európa keresztény, egy férfi akkor férfi, ha véres steaket fogyaszt szalonnával – vagy egyszerűen semmissé tesz mindent, ami volt, és a helyére tesz egy csupán a jövőben létező világot, ahol mindig is mindenki egyenlő volt. 

Van itt egy történet, amely arról mesél, mennyire nehéz megugrani a sokszor, sokunknak, sokféleképpen szokatlan, ám fontos és megállíthatatlan változást. 

Carrie, Miranda, és Charlotte – ráncaikkal, tévedéseikkel, hol szépséges, hol idegesítő, hol szívszorítóan szomorú, hol kacagtatóan vicces, tökéletlenségükkel együtt – tükörbe néznek. 

Azok helyett is, akik maguk – még – nem merik megtenni. 

Steiner Kristóf
Képek: HBO