–

Miután végigsöpört a világon a folytatás híre, az emberek és a sajtó nem győzte felsorakoztatni az érveket, hogy miért rossz ötlet egy tízrészes új miniévadot készíteni Carrie, Charlotte és Miranda életéről. Sokan önmagában a tényt, hogy a Samanthát játszó Kim Cattrall nélkül elkészülhet az új évad, ördögtől valónak titulálták, de a készítők fejére lett olvasva az is, hogy a sorozat már a kilencvenes években is több sebből vérzett, a kritikus közönség pedig nem győzte ekézni hol SJP-t, hol Kristin Davist a külseje miatt. De ezekről már mind-mind írtam egy korábbi cikkemben.

Most azonban eljött a premier napja, két részt kaptunk indulásként, és hadd idézzem a legutóbbi anyagomból a számomra legfontosabb bekezdést:

„Az És egyszer csak…-on nagy felelősség van. Fel tud-e nőni ahhoz a feladathoz, hogy még mindig szórakoztasson, de bemutassa a mai kor problémáit, anélkül, hogy izzadságszagú píszískedés váljon belőle, vagy éppen ellenkezőleg, csak egy felületes kellemetlenkedés legyen, nagyon drága dizájnercuccokban. Remélem, hogy sikerül neki.”

Sajnos ezeket a sorokat leírni úgy tűnik, hogy önbeteljesítő jóslattal ért fel,

ugyanis már az első pár percben azt éreztem, hogy ami a képernyőn történik, az végtelenül kínos. Persze, nem győzöm hangsúlyozni, mindaz, amit leírok, az első két rész utáni benyomásom. Én lennék a legboldogabb, ha majd az évadzáró végén mea culpáznom kellene, hogy elhamarkodottan ítéltem. Mindenesetre, aki nem szeretne spoilerekbe futni, az most zárja be a cikket, mert egy kicsit muszáj ventilálnom és leírni, hogy mennyi kihagyott ziccer volt máris a premierben.

Ahogy már korábban is írtam, nagyon bíztam benne, hogy Samantha távollétére majd olyan magyarázatot kapunk, ami életszerű, és részletesen kidolgozott, nem veszik majd megúszósra a figurát. Féltem, hogy esetleg szimplán végeznek a karakterrel, és a készítők ugyan ezt a megoldást elvetették – de azért egy poén belefért ezzel kapcsolatban –, helyette kaptunk egy sokkal rosszabbat: Samantha Londonba költözött. Pont. Először csak ennyit tudunk meg. Itt már kezdtem felhúzni magam, hogy, ugye, nem intézitek el ezt ennyivel?! Nem. Pár perc múlva megkapjuk a magyarázatot, hogy mivel Carrie-nek a mai világban, ahol a könyveladások már nem dübörögnek, nincs szüksége sajtósra, ezért szakmai értelemben elváltak útjaik Samanthával, aki ezen annyira besértődött, hogy egészen Londonig tiplizett, és nemhogy Carrie-vel, de Mirandával és Charlotte-tal sem beszél. Hogy mi van? Őszintén remélem, hogy ez a szál még ki lesz bontva, mert

nem lehettek ennyire lusták azok a forgatókönyvírók, akiknek az volt a feladatuk, hogy kitalálják, mi lehet észszerű magyarázat arra, hogy egy több évtizedes barátság, ami szakításokat, rákot, anyagi gondokat, munkahelyi nehézségeket, életszakasz-váltásokat és haláleseteket vészelt át, egyszer csak véget ér.

Állítólag szempont volt, hogy a karaktert és a rajongókat megtiszteljék azzal, hogy méltó módon vezetik ki Samanthát a történetből, ezt eddig nem sikerült megugrani.

Na de ha már az előbb haláleseteket emlegettem…

Az első két rész egyetlen értékelhető pillanata, amikor Carrie meglátja, hogy Big a zuhanyzóban fekszik, mert szívinfarktust kapott. Ott tényleg van igazi feszültség, dráma – bár, hogy Carrie miért nem hívja azonnal a mentőket, azt egyáltalán nem értem –, de azonnal agyon is ütik a pillanatot a zárómondattal, hogy: És egyszer csak… Big meghalt. A jelek szerint ennyi narrálást fogunk kapni a jövőben, hogy minden epizód végén Carrie vagy összegzi az eseményeket, vagy levon valamilyen mélyenszántó tanulságot (a második végén például azt, hogy ha meghal a férjed, életed szerelme, akkor utána lassan telik el öt óra, amíg beveheted az újabb adag altatót).

Big tehát mindössze egy rész erejéig volt velünk, amit több szempontból is sajnálok. Egyrészt ebben a sorozatban, a filmeket is beleértve,

soha nem nyerhettünk értelmezhető időintervallumban betekintést Carrie és Big kapcsolatába. Sosem tudtuk meg, mitől működik ez jól, már amikor végre jó volt.

A filmekben láthattuk, hogyan hagyja a férfi az oltárnál, a második részben pedig azt, hogy Carrie hogyan lágyul el egykori szerelmétől, Aidantől, akit egyébként korábban éppen Biggel csalt meg. Milyen jó lett volna végre azt látni, hogy egy ötvenes éveiben járó pár hogyan éli a mindennapjait, megviselte-e a kapcsolatukat a világjárvány, bánták-e valaha, hogy nem született gyerekük. Helyette annyit kapunk csak, azt is csupán néhány képkockáig, hogy egy közel tizenöt éve együtt élő pár a mai napig a konyhában táncol, miközben hétköznap este bort kortyolgatva főzőcskének, szigorúan dizájnercuccokban ugye. Plusz arra is kapunk egy utalást, hogy rájuk csak annyiban hatott a karantén, hogy többet szexeltek. Sarah Jessica Parker úgy nyilatkozott, hogy Michael Patrick Kinggel, a sorozat forgatókönyvírójával és rendezőjével azon voltak, hogy ne okozzanak csalódást az odaadó közönségnek, és bemutassák, mi minden történt a szereplőkkel, mit adott nekik az eltelt idő, hol tart most az életük. A jelek szerint az nem volt cél, hogy az átlagnéző azonosulni is tudjon a látottakkal. Én csak fél éve vagyok együtt a barátommal, elég hamar össze is költöztünk, bőven a kezdeti szerelmes szakaszban járunk, de ritkán érünk úgy haza a munkából, hogy az első dolgunk a táncra perdülés legyen. Amennyire én tudom, a párok többségét pedig erősen próbára tette a karantén alatti bezártság, de persze biztos van, akikre csak annyiban hatott, hogy többször volt lehetőségük szeretkezni. Valószínűleg őket egy világ irigyli.

Esküszöm, nem akarom szétfikázni a folytatást, hihetetlenül vártam, és annyira szerettem volna szeretni, de nagyon nehéz

Kiragadhatnám, hogy egyelőre

rettenetesen szájbarágósan van tálalva, hogy igen, itt most mindenki NAGYON megöregedett, és ezt nem akarjuk titkolni!!!

Carrie-nek fáj a háta, Steve nagyot hall, Miranda meg nem festeti a haját. Oké, értjük, nem próbáljátok meg eljátszani, hogy nem telt el tizenvalahány év. Közben meg mégis, mert karakterfejlődés a jelek szerint nem történt. Vagy legalábbis pozitív irányban semmiképp. Carrie, noha szexrovatot írt, ugyanolyan prűd, mint volt, de azért beül egy nonbináris queer műsorvezető által vezetett podcastbe, majd csodálkozik, hogy milyen kérdéseket kap. Az érzelmeit vagy nem tudja kimutatni, vagy nincsenek, mindenesetre emelem kalapom mindenki előtt, aki a férje temetésén ilyen vidáman cseveg mindenkivel, és még arra is jut energiája, hogy bemutassa a meghívottakat egymásnak. Ez a sorozatban úgy van beállítva, hogy milyen erős a karaktere, én meg csak simán nem tudom elhinni, hogy ez a nő épp a másik felét vesztette el annyi év szerelem után. Charlotte-ból valamiért izgalmas megoldásnak tűnt egy kontrollmániás hisztérikát csinálni, Miranda pedig nagymenő ügyvédből egy összezavarodott boomerré avanzsált, aki összevissza beszél, ha zavarban van, és valószínűleg alkoholproblémákkal küzd.

Ha az első két rész alapján kell véleményt mondanom, a folytatás sokkal több sebből vérzik, mint az elődje, pedig ott is voltak bőven szarvashibák, a Szex és New York számomra mégis szerethető és szórakoztató volt, akkor is, ha sok tekintetben felszínes és egysíkú. Az És egyszer csak… ezzel szemben szeretne nagyon diverz és őszinte lenni, kár, hogy ezt egyelőre nagyon izzadtságszagúan teszi, de az vitán felül áll, hogy változatlanul mesés jelmezekben. Kicsit olyan, mintha a sorozat másik lelke, a humor viszont kimaradt volna az összetevők listájából.

Nyolc rész van a szépítésre, én nem adom fel, reméljük a legjobbakat.

Krajnyik Cintia

 Képek: HBO