„A szeretet nem más, mint figyelem” – lehet az ilyen aforisztikus és zseniális mondat elől kitérni-menekülni? Nemcsak a vigasztalhatatlanul ateista Albert Camus és VI. Pál pápa nem tudott ettől a kijelentéstől eltekinteni, de az előbbi mondatot leíró Simone Weil rajongói közé tartozott Gombrowicz, Eliot, Hughes, Mauriac, Németh László és Pilinszky, meg persze a fél filozófusi és szépírói „első liga”. 

Mindannyian, akik írtak róla, mintha szerelmes levelet körmölnének, de valljuk be: őrült zavarba hozta őket ez a fiatal lány. Műveibe ugyan belezúgtak, de nem igazán tudtak vele mit kezdeni, ahogy a teljes XX. század és mai korunk sem. 

Weilt ugyanis nem lehet beskatulyázni, „kispolcra” tenni, könnyedén beírni a filozófiatörténetbe, hiszen egyszerre volt provokatőr és szent, harcolt a spanyol polgárháborúban, de végül portugál parasztasszonyok körmenetében találta meg a hitét. 

Tizenkilenc évesen már a filozófia doktora volt, és noha alapvetően keresztény gondolkodóként határozta volna meg magát (ha gondolkodott volna egyáltalán egy pillanatig is saját lexikonbekezdésén), mégsem lépte át az egyház küszöbét. Amikor átlépte volna, akkor is egy barátnőjével „keresztelkedett meg”, amolyan imádnivalóan, Weil-módra, sete-sután, persze „nem hivatalosan”, pedig élénk levelezésben volt az egyház őt nagyon is értő képviselőivel.   

 

Gyermekkorom óta kísér, megszólít, fejbe vág ez a furcsa nő, mondhatom úgy is: velem volt az elmúlt majd' 40 évben 

Tele vagyunk közös emlékekkel. Az elsőt tisztán látom. 1983-ban félve kopogok a szombathelyi plébánia könyvesboltjának ajtaján, mert hallottam, hogy Pilinszky Szög és Olaja után a Vigilia kiadta Simone Weil válogatott írásait is. Azóta mindkét könyv megvan már újabb példányban, mert a szó szoros értelmében elszakadtak, elporladtak, szétestek a gyakori lapozástól. Emlékszem, ahogy kilépek a kapun a savariás, antik illatokat cipelő tavaszba, és megcsókolom a könyv borítóján Simone elmosódott fotóját. 

Ugrás az időben. Jó pár éve egy teljes dalciklust és albumot csináltunk az Animával Gravity and Grace címmel – ami persze egy Weil mű címe is – Simone spiritualitásának bűvöletében. Utolsó közös emlékünk meg éppen a napokban zajlott: a budapesti Három Holló kávéházban Pilinszky gyóntatópapja és Simone Weil fordítója, Jelenits István szerzetes-tanár mögött megyek le a lépcsőn a pincébe, ahol zsúfolt telt ház várja – Borbély László zongoraművésszel, a kiváló, szintén mélyen vallásos francia zeneszerző, Messiaen legjobb hazai interpretátorával csak egy faállványra felkapaszkodva találunk helyet magunknak –, de a lényeg: Weil születésnapjára emlékezünk mindannyian, Jelenits Radnóti-felolvasással és a két sors közötti analógiák felvázolásával, aztán filmvetítéssel.  

A filmhanggal persze gondok vannak, így a lelkes szervező Baksa-Soós Vera hangosan mondja fel a publikumnak az olvashatatlan feliratozást. Mondom,

egyszerre baráti összejövetel, szeánsz, születésnapi zsúr és elmélkedő imádság az egész este, ahol még a szerencsétlenkedés is pompásan illik Weilhez – lásd még „Szerencsétlenség és istenszeretet” című művét –, aki minden begyakorolt formulától rettenetesen ódzkodott egész életében. 

Vissza a társadalom gyökeréhez

Weil jómódú zsidó családból származott – akárcsak Radnóti, ő is 1909-ben született – mégis katonazubbonyban sétált iskolája, a Sorbonne udvarán, egyik zsebéből a Szabad szavak, másikból a kommunista Humanité akart éppen kiesni. Közben folyamatosan lázított és érvelt és vitázott, képtelen volt elviselni bármilyen igazságtalanságot.  Ha van inverze a kort érzékenyen átélő és megíró nők közül, akkor az a másik Simone, De Beauvoir volt (akiről ITT írtunk bővebben), aki meg is idézi a 40 kilója és félrecsúszott szemüvege ellenére is félelmetesnek tűnő, verbálisan mindig hiperacélos névrokonát a legendás Egy jóházból való úrilány emlékei című művében. 

Ott meséli, hogy amikor Weil először hallott híreket a kínai éhínségről az iskolaudvaron, azonnal zokogásban tört ki, mert megvolt az a tulajdonsága, hogy tényleg az egész világért dobogott a szíve. A másik Simone egyszer mert csak odamenni hozzá, akkor Weil kurtán csak ennyit mondott neki: „Tudod, ma egyetlen egy dolog számít a Földön, és az a forradalom, amely mindenkinek eleget ad enni”. Erre a másik, szintén eszes egyetemistalány visszavágott neki, persze éppoly ellentmondást nem tűrő hangon:

„Nem boldoggá kell tenni az embereket, hanem meg kell találni létük értelmét.” Simone Weil erre végigmérte Beauvoirt és csak ennyit szólt: „Látszik, hogy még sohasem volt éhes”.  

Mondhatnánk, hogy jó a duma, de a Sorbonne udvarán ez tényleg csak duma volt. Weil is ugyanezt gondolta, gyári munkásnak állt, először az Alsthom, majd a Renault-gyárban lesz fizikai melós, szalag mellett áll, maróslánnyá képezi ki magát. Ha át akarod érezni igazán az egyszerű emberek gondolatait, szenvedését és örömeit, állj közéjük, ne csak szövegelj róluk, tapasztald meg valóságos létezésüket – ennyi, és nem több, amit Weil gondolt ezekről az időkről. Rabszolgának akarta magát érezni, és elég hamar rájött, hogy a kereszténység minden arany díszítése és adminisztrációs gyengesége ellenére az egyedüli út, mert „a rabszolgák vallása csakis a kereszténység lehet”. 

Kép forrása: Getty Images/Photo12/UIG

Példa és teher

Ez egyszerű és pontos, akár egy pásztorlány vagy egy katona is mondhatná? Igen, ahogy fordítója, és egyik legfontosabb hazai felfedezője, evangéliumi esztétikájának képviselője, Pilinszky János is jellemezte: „Pásztorlány és katona”. A Jeanne D’ arc-i párhuzam nem véletlen, és nem csak közös franciaságuk okán. Az írástudatlan, környezetére óriás hatást gyakorló szent, és a szellemi fölényével rendszerint szintén mindenkit pillanatok alatt lesajtoló Weil egyszerre volt példa és teher a környezetének. 

Hatásuk óriási, ám a világ nem vállalja, nem is vállalhatta be őket igazán és teljesen, már csak azért sem, mert Johanna történelmi ködbe vesző alakjával szemben például ez a törékeny, szikrázó intellektusú és lelkiségű nő például azonnali állásfoglalásra, meg- és bevallásra késztet. És ez nem egyszerű művelet elrongyolódott gerincű korokban. Weilből soha nem vált hát tömegmozgalom. Ne bánjuk.

Hit és igazság, mindenek fölött 

Soha nem kereste az Istent, mert – ahogy mondja –, elejétől fogva már ott volt szerető karjaiban.

Zsidónak született, ennek ellenére, vagy éppen ezért mindig nagyon jól tudta, hogy „világnézete alapvetően keresztény”. Ezért nem jutott eszébe, hogy a kereszténységbe „léphetne”. Evidencia volt számára a „kereszt”, mely egyszerre tér és idő, remény és szenvedés, s a szárnyaláshoz nem szükségeltetett még a száraz dogma is ráadásnak. Neki ugyanis Assissi volt Róma.  

 

„Szerelmes lettem Szent Ferencbe, mihelyst tudomást szereztem róla” – írja, de a hierarchiának mindig ellenáll, ha nem is a szeretete okán, mely fürdik a liturgiában, a gregoriánban és a szentekben, hanem a fránya, mindig ott nyomuló értelme miatt. „Mert bizonyosnak láttam, és még ma is ezt vallom, hogy sohasem állhatunk túlságosan ellen Isten hívásának, ha azt az igazság makulátlan meggondolásából tesszük. Jézus szereti, ha jobban szeretjük nála az igazságot, mert mielőtt Krisztus lett volna, már volt igazság. És ha valaki elfordul Jézustól, hogy elmenjen az igazság irányába, nem fog hosszú utat megtenni anélkül, hogy karjaiba ne szaladjon.”

Aki ezeket a tökéletes szavakat leírta, és aki önmagánál is sokkal jobban szerette az igazságot.

1943 forró nyarán az angliai Ashfordban a szó szoros értelmében éhen halt, mert nem volt hajlandó több ételt magához venni, mint amennyi a körbezárt párizsiak, vagy a táborokban szenvedők fejadagja. Ez volt az ő johannai máglyája.

Simone Weil a legbájosabb és legkeményebb radikális 

Pillantásától, figyelmétől megsemmisülünk, pedig a fennmaradt képein félig még gyermek. Figyel. Bennünket. De a figyelem meg, ugye, nem más, mint szeretet, ha megfordítjuk híres mondatát. A szeretet meg annyira őrült, hogy simán átszakítja nemcsak a papírt, de a vasbetont is. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Simon Weil: követhetetlen és csodálatos példa hitre, emberségre, írásművészetre. Története rövid, de tanulságos, akár egy filmismertető: egy törékeny, depressziós, migrénnel, fájdalmakkal, önértékelési zavarokkal, árnyakkal és démonokkal küzdő nő megtalálja a fényt, legyőzi a gravitációt, és többé már sohasem engedi el. Életműve így hiába töredékes, de – részvéttel teli példájával és önfeláldozásával együtt – mégis maga a makulátlan teljesség, nekünk pedig a nehézkedés nélküli, szárnyaló kegyelem.

Prieger Zsolt

Kiemelt kép: Getty Images/ Apic