Steiner Kristóf: Egyikünk sem Carrie, Miranda vagy Charlotte – Az És egyszer csak…-ról spolierekkel

–

Samantha

„Samantha nélkül nem lesz az igazi!”

„Sam Jones nélkül csak New York lesz, szex biztosan nem.”

„Milyen jól tette Kim Cattrall, hogy kimaradt ebből a kínos próbálkozásból…” 

Megjegyzések, amelyek rendre tarkítják az És egyszer csak…, a Szex és New York folytatássorozatának Insta-oldalát, de magam is megkaptam őket a múlt heti WMN-írásom kapcsán – többnyire olyanoktól, akik valójában el sem olvasták a cikket. 

„Miért, ha ne adj’ isten, külföldre költözik a legjobb barátnőd, az életed többé nem lesz az igazi?” – kérdeztem vissza, felvetve: lehetséges, hogy van, akinek fontosabb Samantha Jones, mint a saját személyes ismerősei, vagy inkább az lehetséges, hogy míg az életben, ha nyögvenyelősen is, de felvesszük a ritmust a változásokkal, egy szeretett sorozat karakterei kapcsán egyszerűen nem vagyunk hajlandók elfogadni: 

az emberek jönnek-mennek, közelebb és távolabb kerülnek tőlünk, születnek-meghalnak, a Föld forgása pedig egyiktől sem áll meg. 

Samantha nélkül nincs szex? Miért, mindenki életében van egy Samantha karakter, aki olyanokat mond, hogy „Azt szopok le, akit csak akarok, amíg tudok lélegezni és térdelni”, és az ő szexuális szabadossága határozza meg a szexualitáshoz való személyes viszonyukat? Szexről nem is lehet másképp beszélni, csak „samanthául”? Arra egyrészt megmaradt nekünk Charlotte örök „gay best friend”-je, Anthony, másrészt meg… a sorozat címe nem véletlenül nem Szex és New York. 

Ötvenöt éves főhősökkel érthető módon azért komplexebb témaköröket jár körül, mint a szingliséggel és társasággal járó előnyök s hátrányok. 

Kim Cattrall nem akart többé Samantha lenni – aki kizárólag miatta nézte a sorozatot, egészen biztosan boldogtalan lesz a folytatással, aki viszont – mint, mondjuk, én – imádta őt, de hisz benne, hogy egy színésznőnek szíve-joga megválasztani a szerepeit, míg egy kreatív csapatnak szíve-joga nem a szerepet visszautasító színésznő szabályai szerint élni, igazán adhat egy esélyt a most már teljes egészében elérhető, tízrészes És egyszer csak…-nak – és nem csak az első 24 percének. Mert ilyet is sokat olvastam: „Ennyit bírtam belőle.” És ezzel sincs gond.

Csak ne minősítsünk 420 percet 24 alapján. Mert az pont olyan volna, mintha egy férfi azt mondaná a randin köszönés után: „Figyi, nem tetszik a kabátod, meg ahogy rágózol, úgyhogy én most hazamegyek.” 

Mr. Big

És persze ott vannak azok is, akiknek még csak-csak bevette a gyomruk, hogy nincs Samantha, de az, hogy Biget „megölték” az írók, már megbocsáthatatlan bűn volt. Pedig – a mai ismereteink fényében – mekkora mázli, hogy kiírták a sztoriból, mielőtt egy Spice Girls-nyi abuzált nő mesélte el, hogyan zaklatta őket.  

Akik még most is azt írogatják, hogy mennyire hiányzik nekik, vajon enyhe Stockholm-szindrómában szenvednek? És nem is kizárólag a karaktert megformáló színészről beszélek, hanem magáról Bigről, aki 23 esztendőn át legalább annyit tett Carrie boldogtalanságáért, mint a boldogságáért. „Mindig ezt csinálod! Amikor már kezdek talpra állni, betoppansz, és összeszarod a boldogságomat!” Bevallom, sosem értettem pontosan, miért érzi bárki úgy, hogy nekik márpedig egymás mellett a helyük, erre néhány igazán őszinte barátnőmtől azt a választ kaptam: „Mert mi, nők – ha nem is mindenki, de sajnos túl sokan –, azt a férfit választjuk, aki nem tesz jót nekünk.” 

Klisé, de igaz – mindenkinek van egy Mr. Big és egy Aiden az életében, és nagyon kevesen választják az érzékeny, kedves, jó humorú, „túl könnyen kapható” Aident. Én innen, az Aidenem mellől jelentem: megéri. 

A legfurább abban, hogy milyen sokan glamurizálják Big seggfejségét, mégiscsak az, hogy gyakorta ugyanezek azok, akik Carrie-vel már korántsem ilyen megbocsátók.

Márpedig ez a történet közel két és fél évtizede mindenek és mindenki felett róla szól, ez pedig viszonylag nyilvánvaló volt a pilot epizód első képkockáiból, ahol tütüt viselve tipeg az ő képével ékes busz mellett. Akinek ez nem tette evidenssé: a Szex és New York-univerzum központi figurája egy olyan nő, akinek az életében ő maga a központi figura, de még most, az És egyszer csak…- epizódokat követően is van, aki relevánsnak érzi megjegyezni, milyen önző és egoista ez a Carrie. Megint csak, pont mint a való életben, ahol túl gyakran esik meg, hogy egy „frenemy”-t éveken, de akár évtizedeken át magunk mellett akarunk tudni. 

Carrie

„Hogy léphetett túl ilyen gyorsan Big halálán?”, „Nem is szerette igazán!”, „Ilyen rosszul megírt gyászt még nem láthattunk tévében” – kommentálják sokan, hogy Carrie nem visel feketét, és nem zárkózott be a lakásába, én pedig itt vagyok, hogy integessek: helló, én pont így gyászoltam mindent és mindenkit. Az édesanyámat, a kisiklott első házasságomat, Özge kutyámat – elindultam a fény felé, mielőtt a sötétség menthetetlenül magával ragadott volna. 

De nem vagyok Carrie. Egyikük sem vagyok. És bár számtalanszor voltam tanúja „Te ki vagy a Szex és New Yorkból?” típusú párbeszédeknek, az igazság az, hogy egyikünk sem egyikük sem. 

Nemcsak azért, mert ők még mindig egy sorozat karakterei, hanem inkább azért, mert nincs két egyforma ember, és mert mind állandó változásban vagyunk. És ahelyett, hogy ezt felismernénk és beismernénk, kritizáljuk azt, aki – éppúgy, mint mi mindannyian – nem tudja pontosan, hogyan kellene viszonyulnia a változáshoz. Mint a Charlotte-ot alakító Kristin Davis, akit természetes és „természetellenes” változásai kapcsán is pellengérre állítanak. 

Charlotte

„Rettenetesen stresszel, hogy megállás nélkül a sokkal, sokkal, sokkal fiatalabb önmagamhoz hasonlítanak” – mondta egy interjúban nemrég, megjegyezve: ha nem próbálná mindenki összemérni a „régi Charlotte”-tal, sokkal kiegyensúlyozottabb volna. Azért valahol szívszorító, hogy a felismerés helyett, hogy nem akarjuk ezt tenni sem vele, sem másokkal, sem önmagunkkal, inkább ezrével fröcsögünk: „Mi lett az arcával?”

És milyen okos és elegáns volt az És egyszer csak… alkotóitól, hogy Charlotte „szájába adtak” egy vitát a szépészeti beavatkozásokról. Összességében, ez az új sorozat talán az ő karakterének kedvez leginkább. 

A korábban sokak számára unalmas jó kislány olyasmivel szembesül, ami az átlag magyar nézőnek egyelőre pont olyan életidegen, lila köd, és New Age, mint 1998-ban a Cosmopolitan koktél volt: a lánya bejelenti, hogy nem akar többé lány lenni. És amennyire egyszerű mindezt megbélyegezni „propaganda” pecséttel, az igazság az, hogy a következő tíz évben teljesen természetessé fog válni – Magyarországon is –, hogy transznemű fiatalok felismerik, kik is ők valójában, ezzel pedig a szülőnek kezdenie kell valamit. 

Ez a történetszál nemcsak a politikai korrektségről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy egy ilyen helyzetet még egy olyan nagyvilági, felvilágosult, jómódú páros is szinte megugorhatatlannak éli meg, mint Charlotte és Harry. „Van, aki nem engedheti meg magának a luxust, hogy ugyanaz az ember maradjon, mint volt” – mondta Miranda Charlotte-nak az És egyszer csak… egyik epizódjában. Ehhez képest olyan sokan felróják neki: mégis mi lett vele. A brit Vogue egy teljes cikket szentelt a kérdésnek: hova tűnt a Miranda, akit „ismertünk”?  

Miranda

A szarkazmus királynője, a mindig racionális döntéseket hozó Miss Hobbes beleszeret egy „nemesincs” komikusba, és kidobja az ablakon a kapcsolatot, amiért húsz éve harcol? Mióta egy jó kapcsolat mércéje a harc? Ő és Steve valójában mindig két állapotot váltogattak: az újabb és újabb szakítási kísérleteket, és a véd- és dacszövetség-időszakokat. 

A legfőbb ok pedig, amiért Miranda Steve-vel maradt, nem az elsöprő szerelem, vagy biztonság és megelégedettség volt. Hanem a függés. 

Emlékszik még valaki arra, amikor Miranda hangüzenetet hagyott Carrie rögzítőjén: „Épp most szedtem ki egy tortát a szemetesből, és megettem. Gondoltam, hasznos lesz az infó, amikor becsekkolsz az étkezési zavarosok klinikájára.” Ez a momentum maga Miranda: lehet valaki egyszerre tudatos és elveszett, cinikus – akár önmaga gyengeségei kapcsán is –, és mélyen érző, és mindenekfelett lehet mindenre kész válasza csak azért, hogy olyan embernek érezze magát, aki pontosan rálát a saját, és a világ dolgaira. 

De attól még nem az. 

Igen, Miranda változott, ugyanakkor nagyon is önmaga maradt – csak most épp Che Diazban keresi azt, amit sem az alkohol, sem az alkoholmentesség, sem egy menő ügyvédi iroda, sem pedig egy sokadik diploma, sem Steve, sem Brady, sem pedig Carrie barátsága nem tud megadni neki. 

Tényleg van, aki meglepődik rajta – „ismerve” őt –, hogy mikor életében először találkozott egy emberrel, aki még tökösebb, mint ő, menthetetlenül beleszeret? 

Az újoncok

Ezzel pedig meg is érkeztünk az „újoncokhoz”, akikkel „Samanthát akarták pótolni”, és akik kapcsán „annyira átlátszó, mind színes bőrű – kompenzálnak keményen a kiváltságos fehérek”. Az állítások, amelyek már tényleg a Bëlga együttes Az a baj című dalába illenének – mert nehogy már szoriba kelljen lenni azért, hogy 2022-ben mindenféle színű, származású, vallású embert felvonultatnak egy sorozatban. Sem külön-külön, sem együtt nem hivatottak helyettesíteni Samanthát – de lássuk be, egyénenként is sokkal összetettebb karakterek, mint ő (volt). 

Nem, nem röhögöm magam halálra Che színpadi poénjain, de, mondjuk, Hofi humoráért sem rajongok odaadóan, mégis elfogadom, hogy van, akinek vicces. Nem, nem „örülök”, hogy Miranda elhagyta Steve-et – de értékelem, hogy Che nem kívánt bujkálni egy titkos kapcsolatban. Nem voltam oda érte, amikor az indiai származású Seema megjegyezte: a Carrie alatt lakó vagyonos fiatal lány „biztos orosz prosti” – ugyanakkor hiszem, hogy ha a művészet az életet imitálja, elhangozhat olyasmi egy ember szájából, aminek egy ideális világban nem kellene. Ezzel a „botlásával” együtt, sokszorosan túlragyogja Nya és LTW – a másik két új arc – auráját. 

Az őt alakító Sarita Choudhury – akit egyébként én már a Homelandben is „kinéztem magamnak” – olyan remekül, elegánsan, viccesen, okosan játssza a szerepét, hogy ha ne adj’ isten Charlotte, Miranda, de akár Carrie is lemorzsolódna, csak miatta is tovább nézném a következő spin-off sorozatot. 

Mondjuk, azért annak örülnék, ha Anthony oda is átmentené magát… 

Steiner Kristóf