Ha Jane Austen magánéletére gondolunk, rendszerint regényeinek valamelyik karakterét képzeljük el egy ablak előtt ülve, ahogy sorra írja a környezete ihlette történeteket. Nem állunk túl messze a valóságtól, ha ekként jelenik meg lelki szemeink előtt, de azért a kép ennél árnyaltabb. És jóval izgalmasabb. 

Pici korban lepasszolva

Az Austen gyerekeket (Jane-ék nyolcan voltak testvérek) édesanyjuk jellemzően három-négy hónapos korukig szoptatta, majd egyik napról a másikra elválasztotta őket, és mehettek is a gondozójukhoz, a szülőktől távol. Ez az elválás nem rövid időre szólt. Egészen odáig nevelő foglalkozott a gyerekekkel, amíg már tudtak járni és beszélni, tehát cirka kétéves korukig. Amint elsajátították a megkövetelt képességet, mehettek vissza a családi otthonba. Már aki. George Austen például sose költözhetett haza, egyes források szerint azért, mert mentális nehézségei voltak (ahogy annak idején mondták, „szellemileg visszamaradott” volt).

Próbálok nem belegondolni abba, milyen lehetett ez a gyerekeknek, még akkor is, ha ez akkoriban bevett gyakorlat volt a tehetősebb, sokgyerekes angol családoknál; elintézték, hogy a kicsik ne legyenek láb alatt.

Ettől függetlenül, ha lehet ilyet mondani, Jane még így is viszonylag meleg családi körülmények között töltötte a gyerekkorát, a regényeiben is gyakran megjelenik ez a meghitt légkör. Az, hogy pici korukban a gyerekek idegeneknél nevelkedtek, többet árul el magáról a korszakról, az adott társadalmi helyzetről, mint a családról. Az Austen família alapvetően jómódúnak számított, ám a sok gyerek miatt mégis gyakran kellett nélkülözniük. 

„Az Értelem és érzelem írójának tollából”

Jane Austen neve sajnálatos módon nyomtatásban először csak halála után jelent meg, életében minden műve álnéven került a polcokra. Akkoriban nem nézték jó szemmel, ha egy nő a hímzésen, zongorázáson és a háztartás felügyeletén kívül mással is tölti az idejét, így nem írhatott saját néven. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Mindössze annyi szerepelt az Értelem és érzelem borítóján is, hogy „egy hölgy tollából”. Majd, a nagy siker után, a további kötetborítókon az állt, hogy: „Az Értelem és érzelem írójának tollából”, és így tovább. A naiv írót és a névtelenség előnyeit a szerkesztői ki is használták, így legsikeresebb és legtöbb eladott példánnyal bíró műve, a Büszkeség és balítélet jogait úgy, ahogy van, legombolták róla, így egy petákot nem látott soha a jogdíjakból.

Jane Austen első publikált regényének, az Értelem és érzelemnek a címlapja (1811) – Forrás: Wikipédia

Regénybe illő szabotőr nővér

Nyilván az embereket elsősorban az érdekli, hogy vajon a könyveiben ábrázolt nagy szerelmi történeteket személyes tapasztalatok inspirálták-e. Az köztudott, hogy hajadonként halt meg, de ez nem azt jelenti, hogy nem voltak románcok az életében. 

Levelezéseiből kiderül, hogy húszéves korában flörtölt egy Tom Lefroy nevű férfival. Egész konkrétan a testvérének, Cassandrának olyanokat írt, hogy:

„Szinte félek elmesélni, hogy viselkedtünk. Képzeld el, minden sokkoló és erkölcstelen módját annak, ahogy táncolni és egymás mellé ülni lehet.”

Vonzódásuk egyértelmű volt a környezetük számára, így a napnál is világosabb volt, milyen irányba haladnak a dolgok. A család azonban hamar a tudtára Lefroynak, hogy társadalmi rangja, vagyoni helyzete nem teszi lehetővé, hogy eljegyezze Jane-t. Így a férfi végül külső nyomásra elment Londonba, és elvett egy nála idősebb, ám vagyonos nőt. 

Az összetört szívű Jane a munkába menekült; ekkor született meg a Büszkeség és balítélet első vázlata. 

A legtöbb találgatás viszont egy három évvel későbbi titokzatos történetet övezi.

Samuel Bicknallt ugyanaz a szomszédasszony mutatta be Jane-nek, aki korábban Lefroyt. Korabeli levelezésekből kiderül, hogy valami bizonyára elkezdődött kettejük között, de személyes találkozóik nem keltettek nagy reményeket Jane-ben, ugyanis olyankor Bicknall kifejezetten kimért, merev volt, nem úgy tűnt, hogy épp nem lát a szerelemtől. (Hm, ez vajon ismerős-e valahonnan? Esetleg dereng valamelyik Austen-műből egy kimért, merev férfi, aki nem tudja kifejezni mély érzéseit?)

 

Aztán, ahogy telt az idő, egyre világosabbá vált, hogy a két fiatal vonzódik egymáshoz. Ám egy ponton Bicknall nem jelentkezett többé, majd Jane azt a hírt kapta, hogy a fiatalember meghalt. Itt jön a csavar! Ugyanis a levelezésekből és a korabeli forrásokból kiderült, hogy a halálhír idejében Bicknall még javában élt. Több olyan bizonyítékot is felfedezni vélnek, amelyek arra utalnak, hogy Jane nővére, Cassandra is vonzódott Bicknallhoz, és úgy volt vele, ha az övé nem lehet, akkor egyiküké se legyen, ezért elhitette Jane-nel, hogy a férfi már nem él. Jane akkor jött rá, hogy mi történhetett, amikor évekkel később egy újságban meglátta, hogy Bicknall megnősült – vagyis egész bizonyosan nem halt meg. 

A történetet alátámasztja az is, hogy az addig kifejezetten sűrű levelezései Cassandrával erősen ritkulni kezdtek. Hogy ez az egész igaz-e, vagy sem, nem tudhatjuk, mindenesetre valóban regénybe illő történet, ha nem végződik is hepienddel. (Hozzá kell tenni: az, hogy ilyen kevés levelezés és írásos bizonyíték maradt fenn, azért is van, mert Cassandra egy jelentős részét elégette.) 

Később egyébként Harris-Big Wither nevű férfi megkérte Jane kezét, de visszautasította. Azt mondta,

„minden jobb, mint hozzámenni valakihez, aki iránt nem érzünk semmit”.

Túl fiatalon halt meg

Jane Austen életének számos pontját homály fedi, és ugyanez mondható el a haláláról is.

Több teória is napvilágot látott már, de legtöbbször azt olvasni, hogy Austen Addison-kórban halt meg, aminek az egyik tünete például olyan hiperpigmentáció, amitől a bőrfelület bizonyos részeken akár teljesen el is feketedhet. Ugyanígy szárnyra kaptak olyan teóriák is, hogy Hodgkin-kór okozta a halálát. A legutóbbi elmélet szerint pedig arzénmérgezés miatt halt meg. Akárhogy is, egy biztos: túl korán, fájdalmasan fiatalon, mindössze negyvenegy évesen hunyt el.

Jócskán akadtak olyanok is, akik ki nem állhatták

Nem mindenki rajong ám Jane Austen életművéért, sőt sokan kifejezetten indulatosan beszéltek róla.

Ott van például Charlotte Brontë, aki meglehetősen ellenségesen nyilatkozott a Büszkeség és balítéletről. Véleménye szerint Austen nyelvezete túl steril, csakúgy, mint a környezet, amelyben a történet játszódik. Nem értette, mire a nagy hűhó és rajongás. 

És meg kell hogy említsem Virginia Woolfot, aki azt mondta: „Austen teljes életműve nem ér annyit, mint a Brontë nővérek műveinek csak a fele.”

A legdurvább indulatokat viszont Mark Twainből váltotta ki, és valamiért nála is a Büszkeség és balítélet verte ki a biztosítékot. Az író egészen odáig merészkedett, hogy azt mondta,

„ahányszor csak a Büszkeség és balítéletet olvasom, ki akarom ásni az íróját (a sírjából), és a koponyáját a saját csontjával püfölném”.

Persze, nem kötelező mindenkinek rajongania Jane Austenért. De azt még a kritikusainak is el kell ismerniük, hogy annak bizony oka van, ha valaki még a születése után 246 évvel is képes megszólítani az olvasót: ma is érthető nyelven beszél a férfi-nő kapcsolatokról, a női rivalizálásról, testvéri szeretetről, a családról, sőt az önreflexióról is. 

Ha leülhetnék egy teára a régmúlt nagy embereivel, Jane Austent egész biztosan meghívnám. Lenne hozzá egypár kérdésem. 

És ti mit kérdeznétek tőle?

Szabó Anna Eszter

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/Stock Montage/Stock Montage