Gúzsba kötött hatalmas lélek – 16 éve halt meg El Kazovszkij

–

Leningrádban született Jelena Kazovszkaja néven 1948. július 13-án és Budapesten halt meg El Kazovszkijként 2008. július 21-én, épp 16 évvel ezelőtt.

Anyja, Putolova Irina művészettörténész mindvégig mindenben támogatta gyerekét. 95 éves korában, 2019-ben halt meg. Apja, Jefim Kazovszkij fizikus volt. Szülei hároméves korában váltak el, épp akkor, amikor Kazovszkij ráébredt arra, hogy semmilyen szinten nem tud azonosulni azzal a gyönyörű kislánnyal, akit a külvilág látott benne.

„Elképzelhetetlenül jó gyerekkorom volt. Minden rettenetes belső probléma és megoldhatatlan kérdés, vívódás ellenére, miközben belül – mondhatnám – poklok is nyíltak, nagyon boldog gyerekkorom volt. Egyébként később is igazi meleg baráti hálóban himbálóztam, egész életemen át. Nem baráti társaságokban, hanem egyes emberekhez fűződő barátságok hálójában, és ez most is így van” – mesélte Rádai Eszternek az Élet és Irodalomban az „Arra vágytam, hogy »normális« homoszexuális férfi legyek” című cikkben.

1955 és 1964 között nagyszüleinél élt egy elég vad ipari vidéken az Urálban, Nyizsnyij-Tagilban. Anyja 1955-ben Skoda Lajos magyar építészmérnök felesége lett, de Kazovszkij csak 1964-ben költözött Magyarországra.

Szilágyi Ákos költő, esztéta, aki az egyik legfontosabb és legkorábbi magyarországi barátja volt és maradt, így mesélt róla egy interjúban a Magyar Narancsnak: 

„A Radnóti Miklós Gimnázium orosz tagozatán lettünk osztálytársak, én 16 éves voltam, ő 18. Azért került oda, mert még nem tudott magyarul. Ezért is kezdett rajzolni, festeni, tehát keresett egy olyan nyelvet, amin ki tudja magát fejezni. Magyarul, azt hiszem, leg­inkább tőlem tanult meg.

Mindent együtt csináltunk, kivéve az iskolakerülést, azt nélküle gyakoroltam. Éjjel-nappal moziba jártunk, könyveket és kéziratokat cseréltünk.” 

Kamaszszerelemnek indult, de a kapcsolatuk az egyetem ideje alatt már átalakult, mesélte Szilágyi Ákos: „Kifejezetten testvérkapcsolat volt. Sok barátja volt, sokan szerették és elég sokan nem szerették – a mássága, a besorolhatatlansága miatt. De voltak őskapcsolatai is, amelyek anyjához, a nagyszüleihez vagy hozzám fűzték, de ilyen kapcsolat fűzte szeretett latintanárunkhoz, Szathmáry Lajos bácsihoz is.”

Menekülés a művészetbe

A Képzőművészeti Főiskola festő szakán Kádár György és Kokas Ignác voltak a mesterei, 1976-ban csatlakozott a Fiatal Képzőművészek Stúdiójához, 1978-ban pedig a Képző- és Iparművészek Szövetségének tagja lett.

El Kazovszkij egy ideig titkolta a környezete elől nemi identitását, de aztán bátran fölvállalta, ami a nyolcvanas évek Magyarországán szinte példátlan volt. Bár figyelte a belső elhárítás, de főképp a kapcsolati hálója miatt, viszont semmiben nem akadályozták.

Váradi Júliának mondta szintén a Magyar Narancsban:

„Az esetem eléggé különleges, sok szempontból arra épül az életem, amivel együtt születtem, arra a tényre, hogy transzszexuális vagyok. Mégpedig abból a fajtából, ami egyáltalán nem látszik. A magát nőnek érző transzszexuális tökéletesen látható, sőt feltűnő, mert a mi kultúránkban a »nőség« mindig megmutatja magát. A szépség, a kép vonzásához van köze, olyasmi, ami esztétikai tárgyként is aposztrofálódik. Az én helyzetem más, mert egy számomra furcsa »női« testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőknek látok, és mint nőket szeretem.”

A nyughatatlansága, helykeresése erre az állandó ellentmondásra reflektált, a művészete pedig főként ebből táplálkozott.

„Nem én magam mondtam ellent a világnak, hanem egymásnak mondtunk ellent. Ez egy fájdalmas folyamat volt, kamaszkoromra kulminált, amikor rádöbbentem, hogy el kell fogadnom ennek a helyzetnek a véglegességét. Addig reméltem, hogy ez nem lesz így a végtelenségig, hogy talán nem muszáj egy életen át az általam lehetetlennek, használhatatlannak tartott testben maradnom. Aztán rá kellett jönnöm, hogy de igen. És hogy ezt meg kell tanulnom elfogadni valahogy...”

Az egyetlen beteljesülés mítosza

El Kazovszkij egész életművét meghatározta, hogy 1975-ben találkozott a Halász Péter egyik lakásszínházi előadásában szereplő, török származású, nála hét évvel fiatalabb Can Togay-jal, akivel egy rövid ideig átélhette a lehetetlent. Ebből az ősélményből táplálkozott aztán a Dzsan-panoptikum performansz-sorozat, amiből én is láttam élőben egy előadást a Műcsarnokban. Nem voltam még húszéves, és nem mondhatnám, hogy bármit is felfogtam volna ebből a fordított Pygmalion-történetből, de az biztos, hogy ma is emlékszem a hangulatra, és pár kép is bevillan például arról, hogy El Kazovszkij tigrismaszkot viselt a fején (nem az arcán), miközben a biodíszletként szolgáló szereplőket irányította, pedig ez már több mint harminc éve történt. Azt már csak később tudtam meg, hogy a belső baráti körben Tigris volt a beceneve.

„A túlélő árnyéka” című monumentális élet/mű-kiállításának, amely hét évvel a halála után volt látható a Magyar Nemzeti Galéria tizenkilenc kiállítóegységében, a Dzsan-panoptikum volt a kiindulópontja.

Felépítették a kiállításon az egykori performanszok díszletét is. 

Érdemes végigolvasni a kiállításhoz készült szövegeket is, amelyből teljes képet kaphatunk El Kazovszkij életéről és művészetéről, és amelyet főként Rényi András művészettörténész-kurátornak köszönhet az utókor.

„A Dzsan-panoptikum egy általam alapított ünnep volt, ünnepi játék, egy konkrét esemény emlékére és rituális megünneplésére. Olyan, mint az isteneknek szóló áldozatbemutatás” – mondta El Kazovszkij. Tulajdonképpen egész élete a gyászról szólt, megpróbálta elgyászolni azt a kapcsolatot, amire hiába vágyott.

Can Togay azóta filmrendezőként, forgatókönyvíróként és költőként is elismert művésszé vált, de nemzetközi kulturális kapcsolatépítőként is dolgozott. Ő maga is őszintén vallott egykori kapcsolatukról, amely a tárlat egyik kiállítóhelyiségében teret kapott.

„Nem azért nyúltunk ilyen intim témába, mert hálószobatitkokra lennénk kíváncsiak, hanem azért, mert ez a banális, hétköznapi történet olyan találkozás volt, amely egy életre meghatározta El Kazovszkij munkásságát. Amikor évtizedekkel később újra találkozott a nála hét évvel fiatalabb férfival, felzaklatta a viszontlátás. Ez is azt példázza, soha nem hűltek ki az érzései iránta” – mondta Rényi András a kiállítás kurátora. 

„Művészetét ettől kezdve a veleszületett hiány, a csillapíthatatlan vágy és az elérhetetlennel való szembenézés kényszere éltette. Műveiben mást sem csinált, mint folyton megnevezte, megjelölte és azonosította önmagát és a Másikat, rendre elbeszélte, újramondta és a végtelenségig ismételte közös történetüket. Akármilyen szenvedésből eredt is olthatatlan alkotóvágya, El Kazovszkij művész volt, aki nemcsak elszenvedi, de értelmezi is a fájdalmat. Az önsajnálat, a melankólia narcisztikus csapdájából a megismerésen és megértésen át szabadul: nem sorvad el a terméketlen sebnyalogatásban, hanem a megismerés révén új elevenségre lel. A hiány nem szűnik meg, de a kín enyhül: a túlélőt az elvesztett még nemlétében is gazdagítja” – írta Rényi András a kiállításhoz készült szövegben. 

Világjárás, helykeresés, filozófia és mítoszok

Az utazás lételeme volt El Kazovszkijnak, mindent tudni, látni és tapasztalni akart. Furcsa kettősség jellemezte, egyrészt rajongott a mackókért, óriási gyűjteménye volt belőle, másrészt minden utazásáról hozott magával egy kést. Simán vállalta, sőt ki is mondta, hogy szenvedélyesen kutatta a szenvedés titkait:

[…] „Hogy kibírnám-e például a kínzásokat, a kínokat… És hogy mi történik majd velem, a halállal szemben, a halál előtt. De mondom, ez nem játék volt, a játék, az más, tudom, hiszen szadista típusú lény vagyok, a játék egészen más. Ebben a kísérletezésben semmi akaratlagos nem volt, gondolati kényszernek engedelmeskedtem, talán az agyam önkéntelen, majdnem a tudatalattiból föltörő törekvése volt, hogy szembesüljön vele, mit képes az ember tenni a másik emberrel, és az mit képes tőle elviselni. Mert gyerekkorom óta meggyőződésem, hogy leginkább arra való az ember, hogy kínozható legyen. […] Szinte belekódolt program ez az ördögi tudomány, tudományos művészet vagy művészi tudomány, a kínzás különböző fajtái és az elszenvedésük, a kínzásnak való alávetettség. Keleten ez valóban tudomány és művészet, amelynek kódexei vannak…”  – mondta Rádai Eszternek a fentebb már jelzett ÉS-interjúban.

Hároméves kora óta kísértette a belső világa, amelynek lényege szinte semmit nem változott, és alapja a kielégíthetetlen kíváncsisága volt: 

„Ez hajt engem a létezésben, s mivel a kíváncsiság szüli a kérdéseket, a kérdések pedig a válaszokat és az újabb kíváncsiságot, folyamatos spirálra épül mindaz, amit a világ láttatni enged számomra. A gyakorlati trendek sohasem érdekeltek, a külső kényszerekre nem tudok reagálni, és ha nem is mindig esik jól, hogy néha nem vagyok benne az éppen működő trendek közepében, ezen nem tudok és nem is nagyon akarok segíteni.

Hozzám például 1972 óta töretlenül a punk áll a legközelebb, és ezen semmi sem tud változtatni. A tarka, vásári színessége, a kétségbeesett önpusztító volta, a viharos ereje, a színpadiassága. 

[…]
Soha nem akartam festő lenni. Pszichológus, filmrendező, de főleg csillagász, illetve fizikus akartam lenni. Ha ott maradtam volna a Szovjetunióban, lehet, hogy egy ideig fizikus lettem volna, mindenképpen valamilyen természettudós. Bár ha belegondolok, végül biztos, hogy festő lett volna belőlem, ha akarom, ha nem” – mondta Váradi Júliának a már említett Magyar Narancs-interjúban. 

Képein visszatérő elemek voltak a tornyok, szobrok és azok rémisztő árnyékai, de az egyik legbiztosabb szereplő, egy mitikus totemállat.

Egykutya

Aki valaha látott már képet El Kazovszkijtól, az tudja, hogy szinte mindegyik alkotásán megjelenik az út, és jellegzetes, hosszú orrú fekete kutyái, melyek a lélek szimbólumaként szerepeltek az életművében. Ő is „kóbor, vegyes, utolsó, vándor állat”-ként tekintett magára.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Judee Birinyi (@bjudee) által megosztott bejegyzés

„»Miért pont egy kutya?« – kérdezte 1982-ben egy grafikáján, és készségesen válaszolt is rá, ugyanazon lapon, kézírással: »Mert nincsen jobb (pontosabb) jelem a magam ábrázolásához«” – idézte nekrológjában Rényi András a Magyar Narancsban Kazovszkijt.

Forgács Éva művészettörténész Kazovszkij-monográfiájában az önelemző, „a szublimációra épülő nyugati kultúra alapkonfliktusát” így írta le: „A kutya ül, ez parancs, s mivel nem mozdulhat, minden érzékszervét élesre kell állítania. Olyan figyelmesen néz, amennyire csak tud, fülét erősen hegyezi, orrcimpája átkutatja a szaglással befogható környezetet. Egész teste feszül. Ugrásra készen támaszkodik mellső lábaira, nyakát megmerevíti, nyelve remeg az izgalomtól. A kutya akcióba akar lendülni. Ugrani, ordítani, harapni, falni, rohanni, rávetni magát egy másik élőlényre. A kutya azonban ül: és ez a parancs erősebb azoknál a bandázsoknál, amellyel a teste le van kötözve. A paranccsal: ül!, a lelke van lekötözve, az agya.”

Fátrai László írta a Fidelióban az életmű-kiállítás kapcsán: […] „ezzel akar utalni a más testben idegen lélek érzésére, bár ezek a motívumok, a kutya, a sakál, a farkas a punk alkotások gyakori szereplői, a punk folklór részei. Képein igen gyakran visszatérő elem a megcsonkolt nemtelen test, különböző eltorzult, kitekert pózokban, gyakran oszlopokra szögelve, feszítve, máskor össze-vissza kötözve, marcangolva.” 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Ditke Glaser (@ditkeglaser) által megosztott bejegyzés

MŰveltség és MŰvészet

El Kazovszkij elméleti síkon közelítette meg a művészetet, de amikor alkotott, szinte transzba esett. Sokat volt úton, néha csupán pár hetet töltött Magyarországon, és kizárólag édesanyjával közös, Dorottya utca lakásuk (igen apró) szobájában volt képes a munkára. Amikor viszont elkezdett dolgozni, megszállottan, megszakítás nélkül alkotott főként kartonpapírra, olykor kitépett noteszlapokra, munkáinak maradandósága soha nem érdeklte.

Szellemi értelemben mindig jóval érettebb volt a saját koránál, már általános iskolásként végigolvasta az orosz klasszikusokat, de a filozófia, a színház és a film műfaja is nagy hatással volt rá:

„Négyéves koromtól olvastam, ezért az általános iskola elején a teljes Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov már megvolt nekem. Meg persze a nagy romantikus költők, Puskin, Lermontov. […] Az ember olvas és filmet néz. Valószínűleg abból is jött ez a nagyon korai szembesülés, hogy nagyon korán nagyon komoly, súlyos irodalmat is olvastam. De a történelem a lényeg, minden történelmi dokumentum. És a latin irodalom és a középkori eposzok és krónikák és a huszadik századi dokumentumfilmek és a sajtófotó” – mondta Rádai Eszternek.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

mark hanyecz (@icophoto) által megosztott bejegyzés

A kínok titkának kutatása Kazovszkij szerint szorosan kapcsolódott ahhoz a tényhez, hogy nagymamája a második világháború idején orvosként teljesített szolgálatot a front első vonalában öt teljes évig. Rengeteg háborús könyvet is olvasott, és a harcokról szóló dokumentumfilmeket is kíváncsian nézte végig. 

A titkos költő

El Kazovszkij valójában költőként gondolt magára, a képei is mindig egy szóból vagy egy mondatból indultak ki. „Nekem az ereimben is nyelv folyik” – mondta magáról. Oroszul írt versei megjelentek a halála után, 2011-ben. Knyiga Dzsana (Dzsan könyve) címmel adta ki a moszkvai Tri kvadrata kiadó. El Kazovszkij édesanyja, Putolova Irina válogatta és Szilágyi Ákos szerkesztette, majd magyarul egy másik válogatás is napvilágot látott, Homokszökőkút címmel a Magvetőnél, Margócsy István válogatásában és utószavával.

[…] „Soha nem írtam magamtól verseket, viszont nagyon jól ismerem, hogy mi az az őrjöngés, amikor diktálnak nekem, és nem lehet leállni, és ez hetekig tart […] Ez az én igazi, eredeti képességem, a festészet voltaképpen a második csatorna. Ettől a verbális adottságomtól nem tudtam megszabadulni, de – a nyelvi meg nem felelés miatt – nem tudtam vele élni sem. Hasonlóképpen a testemhez, a női nemhez való viszonyomhoz” – mondta szintén az ÉS-ben.

El Kazovszkij úgy élte meg, hogy átmeneti állapotban van, szinte az időn kívül, a végső pokol és a végső paradicsom között a purgatóriumban.

Hihetetlen szenvedéstörténete maradandó művészetében testesült meg, ám végül a teste cserben hagyta. Petefészek-daganata 2005-ben kezdődött, három évig küzdött vele, és még az utolsó hetekben is aktívan élt. Csövekkel a testében hallgatta végig a bődületesen hosszú Wagner-esteket a Müpában két héttel a halála előtt, és még egy osztálytalálkozóra is elment. 

Aztán nyolc nappal a születésnapja után végleg elment, bízom benne, hogy kikerült a purgatóriumból, és a paradicsomból mosolyog le ránk, remélhetőleg férfitestben. 

Források: Forgács Éva: El Kazovszkij: (monográfia). Budapest: Új Művészet Alapítvány, 1996., El Kazovszkij kegyetlen testszínháza. Szerkesztette: Uhl Gabriella. Budapest, Jaffa Kiadó, 2008., Szilágyi Ákos: Ká és Bá. El Kazovszkij emlékműve; Kalligram, Pozsony, 2015., A túlélő árnyéka. Az El Kazovszkij-élet/mű; szerkesztette Rényi András; El Kazovszkij Alapítvány, Bp., 2017 (kiállítási katalógus)

Valamint a cikkben már jelzett cikkek, és a XXI. század című riportműsor: ITT

El Kazovszkij sírja a Farkasréti temetőben található (5-1-413). Toronya Laura alkotta a síremléket

Kiemelt képünk forrása: YouTube/ Aranymetszés

Both Gabi