Eco azon ritka személyiségek közé tartozott, akik több területen is rendkívüli értékekkel gazdagították az egyetemes kultúrát

És eközben még jól is szórakoztak… Valószínűleg sem a vasúti vállalatnál könyvelőként dolgozó apja, sem anyja nem gondolták a harmincas években a piemonti Alessandriában a kis Umbertóról, hogy micsoda pálya vár az akkor még hívő katolikus, a szülei által ügyvédnek szánt fiúra. Ő azonban középkori filozófiát és irodalmat hallgatott a Torinói Egyetemen, doktori disszertációját Aquinói Szent Tamás esztétikájából írta. Témaválasztása kapcsán később így nyilatkozott: „Aquinói Szent Tamás csodálatos módon kigyógyított a hitemből”. Az ötvenes években az olasz RAI csatornánál, majd 1959-től a milánói Bompiani Kiadónál dolgozott mint szerkesztő.

Alkotótárs: az olvasó

Tudósként egyaránt foglalkozott az avantgárd művészetekkel, a kortárs popkultúrával, a tömegmédiával. Legjelentősebbek azonban szemiotikai kutatásai, illetve az irodalmi mű interpretációjáról alkotott elmélete, melynek egyik fő jellemzője az „modell olvasó” gondolata.  A befogadást kreatív cselekvésnek tartja, az olvasót pedig a szövegalkotás aktív részesének, általa teljesedik ki egy mű lehetséges jelentésegésze. Ha ez így ijesztőnek hangozna, elég, ha annyit megjegyzünk, hogy

szerinte egy szöveg akkor él igazán, akkor kapja meg jelentését, ha elolvassuk – és mivel mindenki egy kicsit másként értelmezi ugyanazt a szöveget, így az is annyiféle olvasatban létezik. 

Irodalomelméleti és esztéta körökben már hamar sikert aratott, 1975-től 2007-ig a bolognai egyetem professzora volt, számos országba hívták vendégelőadónak, megfordult többek között a Yale, a Columbia, a Harvard, a New York-i Egyetem, a párizsi Sorbonne, a Collège de France katedráin is. Tudományos írásainak, könyveinek sora szinte végtelen, mindezek mellé még 39 díszdoktorság és jó néhány kitüntetés is járul.

Igen fontos publicisztikai munkássága is. A L’Espresso hetilapban – melynek alapítása óta munkatársa – 1985 és 2016 között La Bustina di Minerva címmel saját, ikonikus-ironikus kulturális rovata volt, emellett írt többek között a Stampa, a Corriere della Sera újságoknak, illetve neves nemzetközi szakfolyóiratoknak, amelyek közül most csak a magyar származású amerikai tudós, Thomas Albert Sebeok (a híres Fasori Evangélikus Gimnáziumban végzett Sebők Tamás) által 1969-ban alapított Semioticát említeném. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Umberto Eco 1983-ban - Forrás: Getty Images/David Lees

A rózsa neve – nem könnyű olvasmány, mégis falják

A világhírnevet azonban mégsem ezeknek köszönheti. Gondoljunk bele: egy, a szakmájában abszolút nagyágyúnak számító, hazájában közismert, munkahelyén, emberi kapcsolataiban kitartó és hűséges (feleségével, Renate Ramgével 1962-től Eco 2016-os haláláig éltek együtt) értelmiségi közel ötvenévesen úgy érzi, valami még hiányzik az életéből: végtelennek tűnő tudását, saját tudományos elméletét a gyakorlatban is alkalmazza, és ír egy regényt, ami egy középkori apátságban játszódik: központi helyet foglal el a benne a könyvtár és a könyvek. Nem túl glamúr tematika, és noha a középkori krimi műfajába szokás sorolni, semmiképpen nem könnyed olvasmány.

Eco nem tekinti bugyutának olvasóját, keringőre hívja, ami izgalmas ugyan, de feltételez némi részvételt a befogadó részéről is – és számítása bejött.

A rózsa neve óriási siker lett, negyvennél több nyelvre lefordították (megélt egy arab nyelvű kalózkiadást is, Szex a kolostorban címmel), a könyv alapján 1986-ban film is készült Jean-Jacques Annaud rendezésében, többek között Sean Connery szereplésével. Noha Eco hét szépirodalmi alkotása közül sokan ezt a regényét tekintik főművének, nekem mégis a második, az 1988-ban (magyarul 1992-ben) megjelent A Foucault-inga vált húszas éveim kultikus könyvévé. 

Annyira, hogy – most már nyilvánosan bevallom – olyan dolgokra ragadtattam el magam, amilyenekre soha nem szoktam. Nem vagyok egy rajongó típus, gruppiként sem követtem soha a kedvenc előadómat. De amikor a kilencvenes évek második felében Párizsban töltöttem egy egyetemi évet, a kevés magammal vitt könyv között bizony ott volt Eco műve, azzal a feltett – elismerem, némileg megmosolyogtató – szándékkal, hogy az (újra)olvasása közben én bizony ellátogatok a könyvben szereplő párizsi helyszínekre, szépen, módszeresen. Azzal nem számoltam – ne felejtsük el, ez még a web elterjedése előtt történt! –, hogy a legfőbb helyszín, a Conservatoire Arts et Métiers éppen nyolc évig húzódó felújítás alatt állt, így ennek látogatására csak 2000-ben keríthettem sort. Azért A Foucault-ingát a Panthéonban szemügyre vehettem. Az az igazság, hogy nem változtatta meg az életemet. Kicsit később lehetőségem nyílt – szintén Párizsban – részt venni Umberto Eco egy előadásán, és megilletődöttségemet az a – némi naiv kiábrándulást okozó – tény oldotta, hogy az író hangja – legalábbis franciául – nem volt olyan mély, amilyennek korpulens alkata alapján vártam.

2000-ben - Forrás: Getty Images/Anthony Barboza

Hogy mi fogott meg ennyire A Foucault-ingában?

1.

Eco műveltsége szinte határtalannak tűnik, és ennek itt is pontos lenyomatát látjuk. Egy fiatal bölcsész pedig tobzódik az ilyenekben, a minél ínyencebb kulturális utalásokban, a meglepő összefüggésekben, az egyszerre tudós, majd könnyed, frivol megjegyzésekben, a többnyelvű idézetekben, az irodalmi csemegékben. 

2.

Az olasz író legendás humora mindent átsző. Feltette magának a kérdést, hogy szabad-e mindenen nevetni, és úgy tűnik, arra a következtetésre jutott, hogy igen. Egy piemonti nyelvjárásban használatos kifejezéssel ostorozza például a korlátolt beképzeltséget:

„Ma gavte la nada… »Dugaszold ki magad«. A felfuvalkodott frátereknek mondják. Úgy kell elképzelni, hogy azért kerülnek ilyen abnormális állapotba, mert dugó van a fenekükben. Ha kihúzzák azt a dugót, akkor pssss, megint emberi formát öltenek.”

Humora olykor éles, olykor szelíd önirónia, de mindig átszűrődik rajta Eco humanizmusa. A nevetés azonban még ennél is lényegesebb, mondhatni, létünkbe vágó, ahogyan 2010-ben nyilatkozta Eco a Télérama című francia lapnak: „Tudjuk, hogy a halál felé tartunk, és ezen elkerülhetetlen esemény ellen egyetlen eszközünk van: a nevetés”.

2015-ben - Forrás: Getty Images/Leonardo Cendamo

3.

Még egy ifjú bölcsész is emberből van, és szeret szórakozni. Mi lenne ennél alkalmasabb, mint egy ekkora tudást felhalmozó kaland-, sőt bűnügyi regény, amelyben egyszerre zajlik nagyon is konkrét nyomozás egy eltűnt, feltételezett emberölés, egy félreértésből fakadó, buta és tragikus emberáldozat és évszázadokon átívelő titkos szervezetek, csoportosulások közötti lehetséges kapcsolatok ügyében?

4.

Huszonévesen (is) életünk egyik központi témája a szerelem, vagy azért, mert van, vagy azért, mert nincs, vagy van, csak nem olyan, amilyennek elképzeljük. Ezzel kapcsolatban a könyv két gondolatát idézném:

„Nem azért leszel szerelmes, mert szerelmes leszel, hanem, mert éppen őrült szerethetnéked volt. Ha rád jön, és megint érzed, hogy szerelmes akarsz lenni, jól vigyázz minden lépésedre, mert mintha varázsfőzetet ittál volna, a legelső élőlénybe, akivel összeakadsz, bele fogsz szeretni. Akár egy kacsacsőrű emlősbe is.”

A Foucault-inga egyik meghatározó jelenetében a főhőst, Casaubont várandós szerelme, Lia, megpróbálja visszahozni a földre az egyre zavarosabb (ál)intellektuális játékuk eszementségeiből. „Nincsenek ősminták, Pim, csak a test van. A pocakban minden szép és jó, mert baba nő benne, és a te vidám fütyid is befelé furakszik, és a finom, jóízű étel is a pocakba kerül, és ezért szép és fontos dolog a barlang, a szurdok, a vágat, az alagút és még a labirintus is, ami olyan, mint a mi jóságos és szentséges beleink, és ha valaki valami fontosat akar kitalálni, hát biztos, hogy onnan belülről származtatja, mert te is bentről jöttél ki, amikor világra jöttél és a termékenység mindig egy lukban van benne…” 

Sokszor volt olyan érzésem, hogy a férfiak és az emberiség jobban járna, ha többször hallgatna a nőkre...

5.

Az igaz és hamis, a reális és fiktív kérdése minden valamire való filozófust, így Ecót is foglalkoztatta. Az egyik legjobb példa ezekre a – ma sajnos egyre nagyobb aktualitással bíró – összeesküvés-elméletek. Ebben a regényében három könyvkiadói szerkesztő azzal játszik, hogy egymástól távol eső, többnyire ezoterikus vagy titkos társaságokhoz (például a templomos lovagok, a rózsakeresztesek, a hasszasszinok, a dél-amerikai rítusok, a katarok, a szabadkőművesek, Shakespeare, a Grál) köthető hiedelmeket, történéseket véletlenszerűen, számítógép segítségével és analógiák útján összekötnek egy mindent magyarázó nagy Tervvé, és ezzel mintegy lépre csalják az általuk csak ördöngösöknek becézett önjelölt szerzőket. Akik ráharapnak a csalira, elhiszik, olyan mértékben, hogy a fikció átlép a valóságba és emberáldozattal is jár. 

Eco szerint az üres titok a legnagyobb titok. Mert ha nem hiszik el, hogy nincs titok, a végtelenségig kereshetik, nem bukkannak rá soha, hiszen nincsen.

Az olasz író szándéka szerint kifigurázta volna ezt a jelenséget, de a világsikert többek között mégis az hozta, hogy sokan komolyan vették, elhitték a leírtakat. Eco mindezt tudomásul vette, hiszen elmélete szerint az olvasó is aktívan értelmezi a szöveget, tehát ez is lehet egy feltételezett olvasata. Később ez a stílus egy egész műfajt teremtett, többek között Eco köpönyegéből bújt ki Dan Brown és az ő A Da Vinci-kódja – azzal a különbséggel, hogy a két szerző műveltsége összehasonlíthatatlan, illetve az amerikai író komolyan veszi önmagát. 

6.

Bár a könyvtár Eco első regényében kerül igazán a fókuszba, A Foucault-ingában sem elhanyagolható a szerepe. Eco milánói lakásában és urbinói nyaralójában összesen mintegy ötvenezer kötetből álló saját könyvtár állt az író-tudós rendelkezésére. Gyakran mondogatta is, hogy „Ha Isten létezne, könyvtár lenne”. Szerencsénkre ezt az egészen lehengerlő minőségű és méretű csodát több alkalommal is megmutatta kamerák előtt (például ITT). Korábban csak irigykedhettünk, 2021 óta azonban már más is lapozhatja e felbecsülhetetlen értékű gyűjtemény egy részét. Umberto Eco 2016-os halála után a könyvtár mintegy harmincezres példányát kilencven évre a Bolognai Egyetemnek adományozták örökösei. 

Találnék még jó néhány érvet arra, mitől volt olyan izgalmas és rendkívüli alakja Umberto Eco az esztétikának és a közéletnek, illetve miért jó nekünk, ha olvassuk műveit. De ehelyett inkább olvassatok Ecót!

Kis Zsuzsa

Kiemelt kép: Getty Images/Leonardo Cendamo