Dekoratív testek, színes selymek, popszámok vonósnégyessel – Mi történt a kosztümös filmekkel? (Vélemény)

–

Az imádott férfi és a némán síró főhős

Nemrég találtam rá egy TikTok-profilra, ahol egy fiatal brit nő a kosztümös filmek legtipikusabb momentumait adja elő, mint azok legnagyobb rajongója. 

Szenzációs, ahogy sikerült megragadnia a legjellemzőbb karaktertípusokat, szituációkat. 

Van külön videója arról, hogy hányféleképpen tud váratlanul belefutni a főhős az imádott férfiba. Mondjuk, az erdőben egyedül lovagolva, az imádott férfi birtokán bóklászva, mert azt hiszi, nincs otthon, vagy egy bálon a terem túloldalán, miközben a többiek táncolnak és a főhős nevetgélve tapsol, vagy rokonnál teázáskor.

De csinált olyat is, amiben annak okait szedte össze, hogy a főhős vajon miért sír. Például, mert hozzá kell mennie valakihez, akit nem szeret. Vagy mert úgy tett, mintha nem lenne szerelmes az imádottjába, de amikor kilép az ajtón, szétfeszítik az érzelmek. Vagy mert a testvéréért lemond a nagy Ő-ről. 

Azért is sorolom ezeket a példákat, mert ezek a sémák mind hozzátartoznak a kosztümös filmekhez, amik alapján 

olyan kényelmesen be tudjuk fészkelni magunkat a film adta hangulatba, mint egy pihe-puha fotel ölelésébe. 

Szeretem a gyönyörű jelmezeket, a szép zenét, a hátrafelé lépdelő embereket, amikor távoznak egy előkelőség szobájából, a férfiakat, akik felállnak, ha egy nő megjelenik az asztalnál, a kézcsókokat, az etikettet, és mindazt a sok bonyodalmat, amit az okozhat. 

Kislánykoromban rongyosra néztem a Sisi-filmeket, a Titkok kertjét, aztán jöttek a Jane Austen- meg a Brontë-feldolgozások, bár utóbbiak azért jóval sötétebb hangulatúak. 

Macaron, csillámpor, rockzene és krinolin

A kosztümös filmek modernizálása nem új keletű, ott a 2001-es Lovagregény Heath Ledger főszereplésével, vagy a 2006-os Marie Antoinette Sofia Coppola rendezésében, amik radikálisan újraértelmezték a műfajt. Modern zene, korhű jelmezek mai bukéval, videóklipszerű vágások. Ez a két film tényleg szélsőségesen más, mint az elődei, de közben megindult egy visszafogottabb újraértelmezési mód is.

Tetszett a kísérlet, főleg, mert megmaradt az egyensúly, a műfaj nem vetkőzött ki magából, csak tett néhány kalandos kitérőt, elkezdett új irányokba kacsingatni, ami nem ártott neki. Lehetett érezni, hogy lazultak a keretek, letisztultabbak a kosztümök, a párbeszédek egyre kevésbé mesterkéltek, de még mindig megmaradt az élmény, hogy elmerüljünk az adott kor romantikájában.

 

A besütött frizurák helyett jöttek a laza kontyok, a modern szemmel is tetszetős ruhák, sőt olykor picit el is kezdett magán nevetni a műfaj, amitől 

a néző úgy érezhette, akár komolyabb kultúrsokk nélkül lehetne csatlakozni ehhez a világhoz, évszázados különbségek ide vagy oda. 

Ilyen volt például a Keira Knightley-féle, 2005-ös Büszkeség és balítélet, ami látszólag megőrizte a klasszikus kereteket, de a külsőségek helyett inkább a színészi játékra helyezte a hangsúlyt, minimalista eszköztárral teremtette meg a miliőt, amihez korábban jóval több fodor, szalag és pukedli tartozott. Így, hogy a kosztümök nem vitték el a show-t, minden figyelem a szereplők gesztusaira koncentrálódott, a két főszereplő közötti feszültség kézzelfoghatóvá vált, amitől igazán emberiek lettek, olyanok, akikkel kor(szak)tól függetlenül azonosulhattunk. 

Ez a hibrid trend, a kosztümös film modern árnyalatokkal kitartott sokáig. 

Aztán jött a Bridgerton

Tudom, egy gigászi rajongótábort fogok most magamra haragítani, de én falra másztam tőle. Persze azért végignéztem, mert a szintén kosztümös és számomra abszolút etalon Outlander után nem volt jobb ötletem. 

De akárhogy akartam is szeretni, rettenetesen untamm és erről a csilivili külcsín sem volt képes elterelni a figyelmem. 

Nem csupán azért, mert a cselekmény önmagában iszonyú lapos, a konfliktusok mondvacsináltak, és a színészi játék az kimondottan kellemetlenül semmitmondó, hanem azért is, mert a sorozat olcsó trükkökkel él. 

Például az első évadban beraktak főszereplőnek egy férfit, akinek a fő funkciója az volt, hogy jó pasi legyen, de még jobb meztelenül. Volt olyan jelenet, aminek egyedül az volt a célja, hogy megmutassák a fenekét. Igaz, a színészi játékon aligha lett volna bármi mutatnivaló. Persze, izgi dolog belesni a kulisszák mögé, hogy vajon a régi idők klasszikus szerelmespárjai hogyan lettek egymáséi a boldogító igen után, de a Bridgerton-féle ábrázolásmód nagyon alacsonyra tette a lécet. Aki szerint nincs igazam, annak (is) javaslom az Outlandert. (Tudom, tudom, hozzáteszem ehhez a passzushoz, hogy: sze-rin-tem.) 

Mintha elég lenne némi modern sláger vonósnégyessel, tökéletes, egymáshoz simuló testek élénk színű selyemmel körítve, fedetlen mellek és férfihátsók, hogy mindenki örüljön. Lehetőleg mindez ismétlődjön sokszor. 

A második évadban a szexuális feszültségé lett a főszerep, ami jóval izgalmasabb alapszituáció volt, mint az első szerelmespár bizarr, zsebkendőbe élvező násztánca, de sajnos valós pillanatból sokkal, de sokkal kevesebb volt, mint szempillarebegtetésből, amiből olyan sokat kaptunk, hogy ha ivós játékot alapoznánk rá, akkor a toxikológián kötnénk ki. 

Bridgerton utáni kosztümös filmek

A hangsúlyok eltolódtak: már nem a klasszikus kosztümök kaptak modern árnyalatot, hanem a modern ruháknak adtak korabeli jelleget, szemet kápráztató élénk színekben, Aranyhajat megszégyenítő hajzuhatagokkal, kellemes külsejű férfiakkal ugyanarról a kaptafáról. 

A modern slágereket vonósnégyessel feldolgozva nekem borsódzik a hátam, de hát mondom, 

ez az új trend. Nem a korszakot modernizálják, hanem a modern kort fűszerezik a néhány évszázaddal korábbival. 

És itt érkezünk meg a kosztümös filmek legújabb versenyzőjéhez, ami kiváltotta belőlem ezt az indulatot: a Meggyőző érvekhez. 

Vágyakozás, megbánás és vég nélküli kacsingatás

A Meggyőző érvek Jane Austen utolsó, kevésbé ismert, sötétebb hangvételű regénye – érett mű, én nagyon szerettem. 

Középpontjában – micsoda meglepetés – egy vénlány, Anne áll, akit évekkel korábban sikerrel lebeszéltek arról, hogy hozzámenjen a rangban nem hozzáillő szerelméhez, és minden egyes nap azon mereng, vajon jól döntött-e, a férfi gondol-e még rá, és ha igen, hogyan. Vágyakozás, megbánás, lemondás, dilemmázás, feszültség, megbocsátás – annyi minden van ebben a történetben, aminek egy, a 2005-ös Büszkeség és balítélethez, vagy a 2019-es Kisasszonyokhoz hasonló rendezői koncepció nagyon jót tehetett volna. De nem, a Meggyőző érvek netflixes adaptációjának rendezője, Roger Mitchell úgy döntött, ennél sokkal jobb ötlet összekeverni a Bridget Jonest a Bridgertonnal. 

Azt nem tudta eldönteni, hogy kosztümök tekintetében a Bridgerton, vagy a minimalista stílus legyen-e a nyerő, így valahogy megmaradt a kettő között félúton. Ebből születhettek olyan ruhaköltemények, mint a visszafogott, egyszerű, barna ruha egy röhejesen magas és ferde cilinderrel. (Amiről rögtön Így jártam anyátokkal Marshallja jutott eszembe.) Zenében a Bridgerton-féle modern vonalon haladt tovább, és mint mondtam, nekem nem jön be a popsláger az angliai ködben, egy csodás szirt szélén gondolkodó főhős jelenete közben. Ugyanígy a szlengesített szöveget is erőltetettnek éreztem, és szerintem nem is tudott természetesen beépülni, inkább kellemetlen pillanatokat hozott. 

Legfőbb bajom azonban, hogy a film megállás nélkül el akarta valamivel vonni a figyelmünket a cselekményről, mintha az önmagában nem lenne elég, mintha a karakterek nem lennének önmagukban érdekesek (pedig azok). 

A sok sallangnak pedig semmi más funkciója nem volt, csak az elidegenítés, ami elég furcsa koncepció.

Ennek megkoronázása, hogy az Anne-t alakító Dakota Johnson a film elejétől kifelé, a nézőhöz beszél, olykor kacsingat is a kamerába, amivel megállás nélkül ledob a történetről, esélyt sem adva annak, hogy belemerüljünk a miliőbe. (Nem mellesleg a színésznőnek sem segít abban, hogy karakterben maradhasson.)

Természetesen akinek tetszik ez a színes-szagos új stílus, annak szuper, hiszen egyre több ilyen alkotásból lehet válogatni. Engem azonban elkeserítenek.

A píszí kosztümös univerzum

És a végére hagytam még egy olyan tulajdonságot, ami a Bridgerton óta uralkodó trend lett, nem csak a kosztümös filmekben: a politikai korrektséget.

A különféle bőrszínű és nemzetiségű szereplők nekem tökéletesen megférnek a műfajban, ennyi vérfrissítés jót tett neki, ahogy a kosztümök újragondolása és a zene progresszívabb használata is. Csak könyörgök, ne a tartalom rovására menjen ez az egész. Sokra megy a TikTok-generáció ezekkel a filmekkel, ha pont a varázsát, a báját, az adott korban való megmártózást veszíti el! 

Marad helyette néhány dekoratív test, pár túlfűtött jelenet (vagy az sem), fölösleges poénok, kacsingatások és mai szleng, amik mind a tizenöt másodperces tartalmakon felnőtt fiatalok figyelmét próbálják fenntartani.

Minden műfajra ráfér időnként, hogy leporolják, csak arra kell vigyázni, hogy a porcicák mellett a kis díszek, nippek, csipketerítők ne végezzék ugyanúgy a kukában. Vagy legalábbis ne mind.

Ne vegyük el a kosztümös filmek világából a legfontosabbat: a méltóságot, az alázatot, a várakozást, a karakterek szép, lassú, fokozatos fejlődését. Nem kell mindennek mindig nagyot durrannia.

Vagy szimplán csak Y generációs boomer lennék?

Szabó Anna Eszter