Egy évet adott magának arra, hogy férjet találjon: Richolm Orsolya animátor rendhagyó blogja

–

Munka mellett is kivitelezhető, önazonos és kreatív diplomamunka lebegett a szeme előtt a MOME animációs szakán végzős Richolm Orsolyának, amikor beugrott neki a formabontó, önreflektív blog ötlete. Egy évet adott magának arra, hogy megtalálja jövendő férjét, a (reményei szerint) ehhez vezető utat pedig mellbevágóan őszinte, apró animációkkal kísért bejegyzésekben dokumentálja.

A www.0419.love címen elérhető vizuális napló elindításához egy magánéleti válság is hozzájárult.

„Másfél évig egy házas ember szeretője voltam, akivel megéltük a mennyországot és a poklot is, de egy ponton rá kellett döbbennem, hogy több a pokol, mint a mennyország…

Ez ráébresztett, hogy át kell gondolnom, pontosan mit szeretnék szerelmi téren, mit várok el egy kapcsolattól, és hogyan ne adjam alább az igényeimet csak azért, mert szerelmes vagyok”

– mondja Orsi, aki kifejezetten önreflektív alkatnak tartja magát.

Feszegette a határokat

„Szeretem, ha ránézhetek a hibáimra és minden eddigi párkapcsolatomból tanultam valamit” – vallja, a blogbejegyzéseit olvasva pedig nem kérdés, hogy szereti feszegetni a határokat is. A nála 23 évvel idősebb középiskolai rendszergazdájával történt románca például annyira meghatározó volt az életében, hogy SZFE-s diplomamunkájában, a Tanár úr című animációs filmben is ezt dolgozta fel. De nem titkolózott akkor sem, amikor hosszan beszélgetett a volt szeretője feleségével, vagy éppen rákattant az egyik tanárára.

A fél éve indított animációs blog nyúlfarknyi bejegyzései nyomán nem csak Orsi számára rajzolódik ki:

az ismerkedés nem egyszerűen párkeresés, sokkal inkább önismereti út.

Aminek a végén jó esetben ott a hepiend (vagy legalábbis a sokat ígérő folytatás), de legrosszabb esetben is érzelmileg jobban funkcionáló emberként jöhetünk ki belőle. Richolm Orsit az érdekelte: meg tudja-e fogalmazni, mit keres (vagy éppen mit biztosan nem) egy kapcsolatban.

„Ahelyett, hogy felsorolnám, minek kellene meglennie egy férfiban, inkább azt fogalmazom meg, hogyan akarok én viselkedni egy kapcsolatban.

Az egyik legnagyobb dolog, amit megtanultam a párkeresési próbálkozásaim során, hogy nem lehet megváltoztatni a másikat. Csak ha én változom, az motiválhat valakit arra, hogy ő is más irányban induljon el. Eddig mindig idealizáltam a férfiakat: ha valaki megtetszett, ráaggattam, amit bele akartam látni, és vártam, hogy megvalósuljon, amit a fejemben összeraktam. Ez megváltozott, most már azon van a hangsúly, hogy odafigyeljek és értékeljem a valóságot” – magyarázza.  

„Már nem mástól várom, hogy meggyógyítsa a lelki sérüléseimet”

Az, hogy az elvárásainktól lecsupaszítva engedjük bele magunkat egy ismerkedési helyzetbe, nemcsak felszabadító, de ijesztő élmény is. Orsi számára már a blog ötlete is az volt: a Szex és New Yorkon szocializálódott generáció  – saját bevallása szerint – kissé gyerekes tagjaként ijesztő belegondolnia abba, hogy egyetlen ember mellett alakuljon, fejlődjön.

„Egyre jobban érzem, hogy szeretném megtenni azt a bátor lépést, hogy megbízzak saját magamban és egy másik emberben is annyira, hogy azt mondjam: ez egy közös kaland, közös út, közös tanulási folyamat, és nincs szükségem arra, hogy újabb és újabb emberek visszatükröződésében lássam magam. Szoktam azon gondolkodni, milyen lehet azoknak a párkapcsolata, akik mondjuk a gimnáziumban összejöttek és soha nem volt más partnerük.

Én eddig minden kapcsolatban, minden férfi mellett tanultam magamról – milyen lehet ezt egyetlen ember mellett megélni? Lehet-e folyamatosan fejlődni úgy, hogy nincs szükséged más-más férfiak visszajelzésére?

Ez ijesztő és óriási kihívás számomra. Iszonyú fontos egy egészséges párkapcsolathoz, hogy az ember rálásson saját magára. Ha magammal tisztában vagyok, akkor már nem a partnerem által akarom meggyógyítani a lelki sérüléseimet, hanem képes leszek magamon kívül látni és a másikat teljes valójában, őszintén elfogadni. Ha mástól várjuk, hogy megmentsen, elfelejtjük, hogyan kell szeretni.”

Hogy a 31 év sok vagy kevés, az relatív, de tény, hogy sokan csak a negyvenes-ötvenes éveikre, mondjuk egy megrendítő válás és újrakezdés után jutnak el erre a felismerésre – ha egyáltalán. És persze az is kérdés, dolgoznak-e aztán magukon, mert a belső, mélyen gyökerező biztonság általában nem jön magától. Orsi élete legjobb döntésének tartja, hogy nyolc évvel ezelőtt elkezdett pszichológushoz járni. „Az a sok-sok trauma és szorongás, ami az emberben felgyülemlik és amivel nem foglalkozik, egyszer visszacsap – és hol máshol, mint egy párkapcsolatban.” 

Vonzza a vallomásokat a mellbevágó őszinteség

„Találkoztam a volt szeretőmmel, aki csak le akart cseszni, hogy beszéltem a feleségével.” „Mániákus és hiperfókuszált vagyok.” „Smároltam a sráccal, aki ghostingolt.”

A férjkereső „diplomablog” helyenként zavarba ejtő, de a nyugalom megzavarására alkalmas kontentjei ellenére semmilyen negatív visszajelzés nem érkezett. Orsi legnagyobb meglepetésére.

„Arra számítottam, megkapom majd, hogy rossz ember, házasságot szétromboló, infantilis idióta vagyok, hiszen követtem el hibákat, de pont az ellenkezője történt.

Sokan megírták nekem például a saját randizós sztorijaikat, érdekes módon szinte kivétel nélkül férfiak. Úgy érzem, ők hálásak azért, hogy egy idegennek elmondhatják, amit férfiként szégyenteljes bevallani, például a fájdalmas visszautasítást.

Sajnos az erősebb nemnek titulált férfiaktól még 2025-ben is elvárja a társadalom, hogy ne legyenek érzelmesek, különben rögtön megkapják, hogy gyengék vagy lúzerek. Szerintem ez nagyon gáz és ezért nehezebb a dolguk, mint nekünk, nőknek. Nem csoda, hogy a sokadik rossz élmény után megkérdőjelezik, van-e értelme az egésznek.”  

Visszautasítás, depresszió, ADHD, stressz – Orsi egy-egy bejegyzése, ha csak egy mondatnyi is, de mellbevágó. Mindenbe beleáll, és abban, hogy őszinte lehetett, a családjának is szerepe van. A nyitott és őszinte otthoni légkörben a hagyományos női szerepekbe kényszerítés helyett azt az útravalót kapta, hogy legyen szabad, erős, és élje meg az érzéseit. 

„Annál felszabadítóbb pedig nincs, mondja, mintha az ember szorongás helyett tud akár nevetni is a hibáin, és megengedi magának azt a luxust, hogy emberből legyen.”

Mintha egy sajtot húznának az egér orra előtt

Orsi férjkereső projektje – ami nem feltétlenül az intézményesített kapcsolatra, sokkal inkább egy magasabb minőségű tartós kötelékre irányul – most félidőnél jár. Potenciális férjjelölt egyelőre nincs a láthatáron, bár voltak ígéretes randik érdekes emberekkel. A blogon kívül valószínűleg nem könnyíti meg a társkeresést, hogy Orsit a hideg rázza a Tindertől, a Bumble-től és társaiktól, szerinte a randiappok éppen a kémiát, a szikra felizzásának romantikáját ölik meg. S ha így csökkenti is az esélyeit, állítja, hogy minőségileg teljesen más élmény, amikor összeakad valakivel a tekintete. Nem véletlen, hogy a legjobb kapcsolatai úgy születtek, hogy leszólított valakit az utcán vagy beszédbe elegyedtek a vonaton. Így nem igazán fáj a szíve, ha a „gyorséttermi szerelmek” kimaradnak az életéből…

Annál is inkább, mert a társkereső appokon keresztül megismert férfiakkal beszélgetve mindig az volt az érzése, hogy ezek a platformok leginkább a kétségbeesett, szinte pánikoló embereket vonzzák. Mindez önmagára nézve is kritika, teszi hozzá gyorsan, hiszen ő is járt ebben a cipőben. Nincs könnyű dolga, sem neki, sem a többi harmincasnak, mert a bőség zavara bénító.

„Mindenki türelmetlen, ezt magamon is tapasztaltam sajnos. Az emberek belelépnek egy kapcsolatba, de gyorsan feladják, mert ott van még tíz másik jelölt…

Nem tudnak dönteni a végtelen számú lehetőség között, és ahelyett, hogy dolgoznának egy kapcsolaton, hajtanak tovább. Nem akarnak időt és energiát tenni bele, hiszen könnyen lehet váltani és mindig elképzelhető, hogy van jobb. Mintha folyamatosan egy sajtot húznának az egér orra előtt” – hoz Orsi egy érzékletes példát a szinte húspiaccá vált színtér felgyorsult tempójára. 

S ha már szóba került a pánik, adódik a kérdés, hogy túl a harmincon ez az érzés mennyire jellemző rá.

„Bennem soha nem volt erős vágy, hogy anya legyek, és nem gondolom, hogy ne lehetne teljes az életem család nélkül. Emiatt, bár már »benne vagyok a korban«, azt a fajta pánikot nem érzem, mint amit azok, akiknek prioritás a családalapítás.

Én arra érzek vágyat, hogy bátran meg merjem próbálni azt a fajta kapcsolódást egy emberrel, ami sokkal mélyebb és rétegzettebb, mint amelyekben eddig részem volt.”

WMN szerkesztőség