„Az arc, amelynek viselőjéért meg kell halni” – 161 éve született P. Márkus Emília, a „szőke csoda”

–

„…mint nő – élete virágjában is – ellenállhatatlan… […] Vonzó és érdekes arca, hosszú pilláktól sűrűn árnyalt kék szeme híven ki tudott fejezni minden érzést és indulatot, anélkül, hogy bármikor csak egy pillanatra is eltorzult volna. Erőteljes, de karcsú termete egyes részleteiben nem volt egészen tökéletes – keze, lába bizony nem volt aprónak mondható – egészében véve mégis harmonikus és tetszetős. Emellett tudott gyöngének, törékenynek, s egészen fiatalsága legvégső határáig leányosnak látszani” – Csathó Kálmán rendező mutatta be imigyen pályatársát.

P. Márkus Emília sztár volt, ízig-vérig színésznő, összesen 19 Shakespeare-hősnő életre keltője a színpadon. Filmekben is játszott, például már az első magyar filmben (A táncban) is szerepelt, de a színház volt az első számú otthona:

Nyolcvankilenc évéből hetvenet színpadon töltött, és az utolsó időkig súgott a kollégáknak, ha elfeledték a szöveget, sőt a botját pedig, amivel amúgy járt, félredobta, ha a teátrum várta.

Mint minden körülrajongott művészt, őt is legendák övezték.

Olyasfélék, mint hogy állítólag játékától egyszer sóbálvánnyá váltak a díszletezők, és majdnem félbeszakadt az elődás, egy másik alkalommal pedig az ügyeletes tűzoltó esett transzba a takarásban a dívától – szerencsére nem történt katasztrófa, csak egy szív lángolt.

Blaha Lujza állandó jelzője a „nemzet csalogánya” volt, Jászai Marié a „nagyasszony”, Márkus Emíliát pedig a „szőke csoda”-ként emlegették a kortársak, utalva a védjegyévé vált hatalmas, aranyszínű hajkoronára, amelyről Bródy Sándor is írt. 

Komoly küzdelmek árán lehetett az, aki, a családja nem színésznőnek szánta.

Szombathelyi születésű volt, egy mesterember, gombkötő lánya, de a mama úrilány volt. Egyik bátyja újságíró lett, és országgyűlési képviselő, a másik – Márkus József – Budapest főpolgármestere. Nagybátyja, Horvát Boldizsár (kiegyezéskori igazságügy-miniszter) hatására került a művészetek vonzásába Márkus Emília, az ő házában, amely a szellemi és kulturális élet egyik központja volt akkoriban, szavalta el Liszt Ferenc jelenlétében Vörösmarty Mihály versét, amelyet a zeneszerzőhöz írt. (Ismét egy legenda, dr. Cenner Mihály életrajzában olvastam: épp Márkus Emília születése napján égett le a családi otthon, ezért költöztek a nagybácsihoz, és később vele is maradtak, miután az anya megözvegyült, és magára maradt hét gyermekével.)

Márkus Emília így mesélt a kezdetekről: „Sokan jártak gyerekkoromban anyámék házába, akikre érdemes emlékezni: Vas Gereben, Czuczor, Bajza, Arany János… A mi családunkban senki sem volt művész… mire tizenkét éves lettem – ki kellett venni a zárdából. Nem bírtak velem. Színésznő akartam lenni. Nagy felháborodás az úri családban. Ilyen még nem fordult elő közöttük.”

A kislány azonban nagyon eltökélt volt,

14 évesen már a Színművészeti Akadémiára járt, 15 évesen a Várszínházban mutatkozott be, és 17 évesen szerződtette a Nemzeti Színház (amelynek egy életen át tagja maradt): Júliaként lépett először színpadra. „Márkus kisasszony Júliája nem volt sablon alakítás; a hivatás és tehetség első lépése volt a mai. A közönség minden jelenete után kitapsolta, s a zenekarból virágcsokrot, a páholyokból két szép koszorút dobtak a lábai elé” – írta a Pesti Napló kritikusa.

Már abban az évben öt újabb szerepet kapott – és még mindig csak 17 éves volt.

Idős korában állítólag gyakorta idézte Petőfit:

„Mi a dicsőség? Tündöklő szivárvány, A napnak könnyekben megtört sugara.”

Sikere ugyanakkor, ahogy mondani szokás, végig töretlen volt, szinte minden este színpadon állt.

Kortárssal és klasszikussal egyaránt megbirkózott, A kaméliás hölgy címszerepét harminc éven át játszotta, de ő volt az első Tünde a Csongor és Tündében, az első Noémi Jókai Aranyemberében (a darabban) és az első Nóra a magyar színpadon. Versmondóként is imádták, leginkább Ady-verseket és Shakespeare-szonetteket szeretett mondani.

A Bánk bánban alakította hosszú élete során Izidórát, Melindát és Gertrudist is.

A kor másik csillagával, Jászai Marival nem kedvelték egymást, ez Jászai naplójából is kiderül, viszont remekeltek együtt a Stuart Máriában: a címszereplő Márkus, és az ellenséges Erzsébet királynő alakjában Jászai. Állítólag a premier után Jászai annyit mondott a nagy riválisnak:

„Jól van, Emmuka!”

A két nagy színésznő közti féltékenység egyik érdekes anekdotáját dr. Cenner idézi fel biográfiájában.

1926-ban egy látogatójának a szanatóriumban azt mondta Jászai: „Itt volt a Szőke Csoda is. Jaj! István, milyen szép, milyen szép! – Mennyivel könnyebb lett volna az életem, ha nem irigyeltem volna ezt az asszonyt olyan elkeseredetten. De olyan szép volt mindig! És olyan érdekes. És én magam mindig oly rútnak és olyan érdektelennek éreztem. A tükör előtt álltam és sirtam az irigységtől…”

Márkus szerelmi élete is legendás volt. 

Először Pulszky Károllyal kötötte össze az életét, aki művészettörténész volt, művelt, előkelő családból származó fiatalember, az Országos Képtár igazgatója. Sokat utaztak, Márkus nagy műveltségre tett szert férje mellett, és kitűnően megtanult németül, angolul és franciául. Két lányuk született, a kisebbik, Romola az orosz balett csillagának, Nyizsinszkijnek lett a felesége. Álljunk itt meg egy pillanatra, nem bírom nem elmesélni ezt a különös történetet!

Pontosabban nem is én mesélem el, hanem idézem Lengyel Menyhértet, aki így írt e szerelemről a Nyugatban, 1935-ben: „Negyven éven felüli, kissé elhízott férfi éldegél egy svájci elmegyógyintézetben. Nem tartozik a visszataszító betegek közé. Rendesen, tisztán öltözködik – különösen a szép nyakkendőket szereti –, rendkívül barátságos, jóindulatú. Orvosai, ápolói, az egész személyzet imádják. Sokat sétál – néha sakkozik. De szó nem hagyja el az ajkait. Időnkint meglátogatja a felesége, – aki hosszú évek óta tartja ebben a kitünő intézetben –, ilyenkor mosoly vonul át az arcán, de aztán megint másfelé néz – az ő belső világába, melynek fantomjai neki eleven valóságok, – míg maga a világ, a mi reális világunk, elmosódott árnykép, melyről talán már emlékei sincsenek.

A testileg jó állapotban lévő, még fiatal férfi gyógyíthatatlan elmebajban, schizophréniá-ban szenved. Ez Nizsinszkij, minden idők legnagyobb tánczsenije, a híres régi Orosz Balett oszlopa és büszkesége, aki néhány évi ragyogó pályafutás után belezuhant a szellemi sötétségbe.

Mi még nagyon jól emlékszünk rá, mikor husz és egynéhány évvel ezelőtt fellépett a Magyar Királyi Operaházban. Csodálatos idők voltak ezek, az abszolut biztonság, nyugalom és béke, ma már nehezen elképzelhető korszaka. Egy gondtalan arisztokrácia, vagyonosodó polgárság, jogaiért eredményesen küzdő, önérzetes munkásság alkotta társadalom érdeklődését akkor nem háborus és forradalmi események kötötték le – ki gondolt ilyenekre?! –, hanem művészi szenzációk. Azok közt is első sorban az Orosz Balett. Pétervárról elindulva már óriási hírük volt Nyugaton e csodálatos vándormadaraknak, amikor végre hozzánk is elérkeztek. Sikerük felülhaladta várakozásainkat. A balett, mely eddig másodrangú szerepet játszott színpadjainkon – soha nem álmodott fényben ragyogott fel az oroszok művészetében. […] Másnap az új táncosnők, táncosok neveitől volt hangos a város. De még e ragyogó csoportból, e tüneményes csillagképből is kiemelkedett Nizsinszkij.

A balett összes előadásain, – jól emlékszem rá, hiszen a földszintről figyelve a színpadot és a nézőteret, minden mozzanat megmaradt emlékemben, – a bal erkély második számú páholyában Márkus Emiliáék ültek. A mi nagy művésznőnk elragadtatással tapsolt az oroszoknak, – szünetek alatt vidám, előkelő társaság látogatta a páholyt, melynek hátterében egy egészen fiatal, nemes arcélű, fehérbe öltözött, érdekesen sápadt leány húzódott meg, aki csak akkor lépett elő, midőn a nézőtér elhomályosodott s a szinpad felragyogott. De attól a pillanattól, a páholy támlájára könyökölve, le nem vette égő szemeit a szinpadról. Pulszky Romola volt. Márkus Emilia első házasságából származó leánya.”

A fiatalok egymásba szerettek, és az 1912-es budapesti vendégjáték után Pulszky Romola Argentínába követte Nyizsinszkijt és a társulatot, amelynek ő is tagja lett. Összeházasodtak, és Szergej Gyagilev, az orosz balett alapítója e frigy miatt féltékenységében kirúgta Nyizsinszkijt – aki a szeretője volt korábban. A páratlan tehetségű táncos karrierje gyakorlatilag kettétört.

A házaspár ettől kezdve 1945-ig Magyarországon élt Márkus Emília villájában, a Hűvösvölgyi út 85.-ben (az egykori épület ma könyvtár), a férfin azonban elhatalmasodott a skizofrénia. Pulszky Romola kitartott mellette, sőt Svájcban ápoltatta (még magával Junggal is kezeltette), könyveket írt és előadásokat tartott róla, igyekezett fenntartani a hírnevét, és megmenteni őt valamiképp, de sajnos a betegség mind jobban elhatalmasodott rajta.

Márkus Emília első házassága is tragédiába torkollott

Visszakanyarodva a színésznőhöz, a férjét, Pulszky Károlyt bizonyos államkincstári megbízásból végzett külföldi képvásárlások kapcsán sikkasztással vádolták meg, vizsgálati fogságba is helyezték. Márkus Emíliának azt tanácsolták jóakarói, hogy váljon el, de erre nem volt hajlandó. Pulszkyt végül szabadon engedték, de magas kártérítést kellett fizetnie, el kellett adniuk személyes vagyontárgyaikat, műkincseiket, a színésznő személyes tárgyait, ékszereit, bundáit. Pulszky felörlődött a perben, 1899-ben öngyilkos lett.

Márkus hamarosan egy nála 11 évvel fiatalabb, jóképű és praktikusan kereskedelmi végzettségű, (tartalékos) huszártiszttel jegyzi el magát. A kortársak nem jósolnak nagy jövőt kettejük kapcsolatának, a két lánygyermek sem szereti a mostohaapát, ám Andor Oszkár teljes szívvel-rajongással áll választottja mellé, és nem csak kimenti a színésznőt zűrös anyagi helyzetéből (Márkus nagyon jól keresett, viszont nem tudott bánni a pénzzel), de elfogadta nehéz-szenvedélyes természetét, szeszélyeit, félrelépéseit. Összeházasodtak, és Andor megváltoztatta a nevét miniszterelnöki engedéllyel Párdányra, így maradhatott a művésznév (az első férj nyomán), ahogy a plakátokon addig szerepelt, P. Márkus Emília.

Több mint 40 évig éltek együtt, férje gondoskodásának köszönhetően a művész a színháznak szentelhette egész életét.

1944-ben Párdányt származása miatt elhurcolták a villájukból a nyilasok.

Cenner így ír erről: „Másnap reggel Márkus Emilia és Tessa a család régi barátjával, Shmidt Albin orvosprofesszorral Párdány Oszkár – Oti papa, ahogyan otthon nevezték – keresésére indult. Az újpesti nyilasházban találtak rá a meggyötört öregúrra. Itt Márkus Emiliát újra durva szitkokkal illették, amire azonban a férje életéért aggódva – nem válaszolt. Tessa azonban, a szőke, álmodozó, rajongó, az élet realitásaiból semmit sem értő Tessa, bizva dán állampolgárságának védelmében, haragosan kelt anyja és mostohaapja védelmére.

Először is adjanak egy széket anyámnak és ne hagyják állni Magyarország legnagyobb művésznőjét – csattant fel a hangja.

A nyilasokat meglepte a szokatlan hang; akiket oda bevittek, vagy akik hozzátartozójukért könyörögni jöttek, azok nem ilyen hangon beszéltek velük. Nem is tudtak mit kezdeni Márkus Emiliával és dán állampolgár lányával, akik Párdány nélkül nem voltak hajlandók eltávozni. Hosszú megbeszélés, egymásközti tanácskozás és susorgás után végre este kimondták a határozatot: elengedik Párdány Oszkárt. Egy fiatalember zseblámpával a villamosig kisérte őket és a búcsúzásnál halkan odaszólt: vigyázzanak, nehogy még egyszer behozzák ide az öreget, másodszor már nem fogják elengedni.” 

Párdány az üldöztetést túlélte, de a lelki trauma felőrölte erejét, és 1945-ben meghalt, épp a 42. házassági évfordulójukon. Márkust megtörte a gyász, súlyos tüdőgyulladást kapott, kolléganője, Bajor Gizi támogatta, szobát vett ki neki egy hotelben, főzetett rá. A színésznő felépült, és igyekezett visszatérni régi életéhez. Látogatókat fogadott délutánonként, interjúkat adott, esténként színházba járt, akkor is, ha nem játszott, meglátogatta a lányait külföldön.

Utolsó bemutatója nyolcvanéves korában volt, és még hat évig játszott. Gyakran mondta állítólag környezetének: „Túléltem magam.”

1949 karácsonyán vitte el egy gyors, kegyes betegség. A Bajor Gizi Színészmúzeumban önálló szoba őrzi emlékét, nézzétek meg, ha arra jártok!

A Cenner-féle biográfiában olvastam szintén, hogy Márkust Tamara nevű unokája kérdezte meg egyszer, hogy ha újra születne, mi szeretne lenni.

„Színésznő, vagy királynő, hogy parancsolhassak, és jót tehessek” – hangzott a felelet.

 Kurucz Adrienn

Forrás: Dr. Cenner Mihály: Márkus Emília; Csathó Kálmán: Ilyeneknek láttam őket. Budapest, Magvető, 1957; Zilahy Lajos: Jászai Mari és Márkus Emília. Nyugat, 1922/3.; Ady Endre: Márkus Emília estéi. Nagyváradi Napló, 1901. június 8., továbbá: ITT, ITT, ITT, ITT és ITT.