„Jobb, ha akkor nevetnek, amikor én akarom” – Süci szomorú titkai

–

2002 karácsonya előtt a színésznő beteget jelentett, majd bevett egy csomó gyógyszert, és beült a fürdőkádba egy hajszárítóval. Biztosra akart menni. Azt rebesgették, nem ez volt az első alkalom, amikor megpróbált véget vetni az életének. A közeli kollégák nyilatkozataiból kiderült, bár sokkolta őket a hír, igazából nem lepődtek meg.

Miközben nevettette az országot, Schütz Ila magánéleti tragédiák sorozatát próbálta kiheverni. Vagy inkább kijátszani magából valamiképp.

Fricska? Lázadás? Dac? Öngyógyítás? Életösztön? Sziget? Csak ő tudná megmondani, mit jelentett neki a humor. Ahogyan azt is, szerette-e egyáltalán a komédiázást. Vagy profi színészként adta, amit kértek tőle? (Habár elsősorban kabaréjelenetekhez és vígjátékokhoz kapcsolja a nevét a kollektív emlékezet, más műfajokban is remekelt, karaktere, nem pedig korlátai miatt került a komikadobozba.)

Egyszer egy interjúban ezt mondta magáról:

„Nevetséges voltam, mert nagyon őszinte, naiv gyerek voltam. Mindent rettenetesen komolyan vettem, és nagyon sokszor kinevettek. Hiú vagyok, rájöttem, hogy jobb, ha akkor nevetnek, amikor én akarom.”

Amikor ezt olvastam, eszembe jutott egy könyv, David Grossman írta, az a címe, hogy Egy ló besétál a bárba. Egy stand-upos humoristáról szól, aki a halála előtt elmeséli a közönségének azt, amiről idáig hallgatott. Nemcsak a családja összeomlásáról beszél, hanem arról is például, hogy azért tanult meg kézen járni gyerekkorában, mert akkor nem ütötték a társai. (Ez sűrűn előfordult amúgy.) Zavarba jöttek ugyanis a fordított pozíciótól.

Egy tótágast álló embert senki sem vág pofán. A nagy tragédiákat persze így sem lehet megúszni. Csak mi, nézők hisszük – vagy szeretnénk hinni, hiszen, legalábbis szimbolikusan, ő viszi el helyettünk a balhét –, hogy a bohóc sebezhetetlen, mert képes viccet gyártani mindenből: bénaságból, kudarcból, testi hibából, ügyetlenkedésből, veszteségből.

Nevetünk, amikor a fehér bohócot – és nem minket – az őt kergető Auguszt képében fenékbe rugdossa az élet. A komédiás a hősök hőse. (Igen, a hősünk, nem pedig a kapcánk!) A pajzsunk, a szócsövünk, a legbátrabb, a legőszintébb és a legokosabb közülünk.

A tótágas egy változata az is, hogy 2002. december 11-én, miközben talán több tucat, popcornozó mozinéző épp Terikén, az idétlen simléderes sapkás viselő, sütitől betépett takarítónőn gurgulázott, Süci bemászott a fürdőkádba, egy hajszárítóval a kezében és egy marék nyugtatóval a gyomrában. 

Terike volt a csel. A nagy átverés még utoljára.

A félelmet legyőzi a nevetés, mondják a pszichológusok, és ezt tanítják még a Roxfortban is, de Schütz Ilán már nem segített ez a trükk, hiába gyakorolta annyi éven át.

A szerelmeitől viszont tanult egy másik stratégiát is.

Az első férjét Halász Mihálynak hívták, operatőr volt, még a főiskolán ismerték meg egymást. A ragyogó tehetségű Halász 42 évesen vetett véget zaklatott életének – akkor már nem voltak házasok.

Dégi István színész volt a második a férjek sorában. Először a színpadon alakítottak boldogtalan párt, majd a hetvenes években az életben is. Pedig úgy emlékeznek a kortársak, hogy szerelemből nem volt hiány köztük. De a hivatás mindkettőjüknek fontosabb volt bármi másnál – ahogy a mellőzöttség érzése is egyformán kínozta őket, ha nem is ugyanazokban az időszakokban. Dégi (majdnem) tíz évvel idősebb volt Schütznél – és tíz évvel korábban adta fel a harcot a démonjai ellen. Akkor már rég nem voltak házasok, de összekötötte őket 1976-ban született közös fiuk, a betegsége miatt felnőttként is gyámság alatt álló Zsolt sorsa.

Harmadszorra – talán korábbi fájdalmas emlékei hatására – Schütz civilt választott férjül. Talán nem merész feltételezés, hogy a lánglelkű zsenik káosza után vágyott a nyugalomra, arra, hogy törődjön vele végre valaki, de úgy igazán. Török Tamással állítólag az örök barát, Sztankay István hozta össze – akiről egyébként mindenki azt hitte, privátban is a férje, olyan sokszor alakítottak szerelmespárt a filmekben és a színpadon.

A taxis rajongóból Süci menedzserévé és titkárává avanzsáló Török – azt beszélik – odaadó társa is volt a színésznőnek, éveken át segítette, együtt nevelték szeretetben a fiát. De végül mégis szakítottak, a pletykák szerint a férfi szerelmes lett valaki másba. Mások azt mondták, ez nem igaz, mert mániás depressziós volt, az cincálta szét az életüket. Ezt támasztja alá az a tény, hogy Török a pszichiátria ablakán vetette ki magát egy hónappal a válásuk után.

A színésznő Török halálának hírére maga is öngyilkosságot kísérelt meg, de akkor megmentették. Ezután haláláig – öt éven át – egyedül élt, illetve felnőtt fiát istápolta.

Ismerősei szerint magányos volt, és elkeseredett, a munkájában sem lelt már annyi örömöt, mint régen. Mellőzöttnek érezte magát, anyagi nehézségei voltak. Társulati tag volt a József Attila Színházban, de keveset hívták tévébe, filmezni, nagyon megváltozott a világ, a szakma a nyolcvanas évekhez képest, amelynek Schütz ünnepelt sztárja volt.

A Valami Amerikában vissza- vagy inkább elköszön az egykori komika, de amit a közönség nem sejt, ami csak a kollégák visszaemlékezései alapján tudható, nagyon nehezen szedte össze magát a szerepre.

Meg lehetett volna menteni? Ki tudja…

A halála után hónapokig csócsálta a bulvár az öngyilkosság körülményeit, majd a fejfa kérdését: „Miért nincs Schütz Ilának normális síremléke?” Megszólalt mindenki, aki akart vagy rávehető volt a megszólalásra, háborogtak is, akik támadva érezték magukat, aztán csak eltűnt a gaz a sírról, lett kő – valami félreértés, illetőleg a lét elemi abszurditása okán – egyből kettő is.

Így jártunk.

Kiemelt kép: Valami Amerika (Skyfilm, 2002)

Kurucz Adrienn