–

Barbie-t a sorozatban Billie-nek hívják amúgy, Kent pedig Connornak, és mindenük van, ami alapkellék egy Barbie-házban, kivéve talán a lovat, az nincs. De van hatalmas, fényűző ház, golfpályányi kert, autók és bébik és szép ruhák és bicepsz és darázsderék.

Barbie, akarom mondani, Billie (Sara Shahi) nádszálkarcsú, dögös, kívánós kismama egy hónappal a második szülése után, aki ábrándos szemmel kenegeti a mogyoróvajat a zellerszárakra az ovis beszoktatáson, és Ken-Connor (Mike Vogel) boldogan tér meg hozzá délutánonként, talicskázva haza a pénzt, amit szigorúan jótékony ügyekért, aktuálisan a rákkutatásért motivációs beszédeket tartva keresett, miután felmondott a Morgan Stanley-nél, mert elege lett a kapitalizmusból. (Eskü!)

Minden csodálatos, a nap is ragyog rájuk, ám Billie boldogtalan, mert hiába merednek mellbimbói szüntelen az égnek, kigyúrt férje inkább meccset néz helyette, és néha fáradt is, ráadásul unalmas jófiú, jól bánik a feleségével, nem üti a gyerekeit, sőt dobálgatja őket vidáman játszásiból, vacsorát hoz, igyekszik, még az autója is hófehér szerencsétlennek.

Ellentétben a rosszfiúval, azaz Ken 2-vel, akit Bradnek (Adam Demos) hívnak, és a könyvelő férjjel ellentétben a zeneipar mágusa, színpad is van szexi manhattani loftjában, ahol a konyhapulton nincs bébipapi, ellenben lenyalogatni való (tutira cukormentes) csokiszósz igen, és fekete kocsival, illetve motorral repíti Billie-t oda, ahová csak repülni akar.

Az angyalarcú, szőke, fürtös fejű Brad minden részben cirka százszor hangoztatott rosszfiúsága amúgy e kellékekben (autó, motor, loft…) ki is merül (ja nem, bőrdzsekije is van, meglepődtél?), mert különben egy gyakorta sírdogáló, apakomplexussal sújtott gyermeteg melák nagy farokkal (segítek: 3. rész, konditermi zuhanyjelenet), amelyről Billie gyakorta álmodozik a Barbie-házban, és bár pszichológus, nem érti magát egyáltalán, de legalább másokat se, így hiteles.

Viszont naplót ír a vágyakozásáról (Carrie Bradshaw-i mélységben szánt), életszerűen nyitva, a konyhapulton hagyva a laptopot, hogy férjét az őrületbe kergesse, illetve cápa típusú főnöknője karjába rögvest. (Figyelem, nagyon progresszív elem, értitek, a top pozícióból immár a nő hajol le a férfiért, nem fordítva… bár mint ázsiai nő, „természetesen” végletekig odaadó, szolgálatkész és önfeláldozó, ha a szerelemről van szó, na, ennyit a sztereotípiák felszámolásáról.)

A forgatókönyv stílusáról amúgy folyton Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolán: A test angyala című rózsaszín lányregény-habszódiája jutott eszembe, jókat kacagtam ezen, sokat idézett kezdőmondata egyben össze is foglalja tökéletesen a Vágyak/Valóság konfliktushelyzetét: „Margittai Edina soha nem lehettek egymáséi.”

(A valóságban mégis: Sarah Shahi és Adam Demos ugyanis összejöttek, és Shahi otthagyta a férjét, a három gyereke apját, mert mint Instáján írta, megtalálta a soulmate-jét Demosban a valóságban is, gratulálunk.)

A nyolcrészes, a színészi játék cizelláltságát illetően a brazil szappanoperákra, illetve a rendszerváltás környéki, hangalámondásos germán erotikus filmekre emlékeztető sorozat jelentős része a múltba tekint: a sóvár pszichológus asszony mereng elvesztett szerencséjén és kalandos fiatalkorán.

Ez utóbbi praktikusan azt jelentette, hogy együtt lakott New York Cityben a barátnőjével, pink bőrdzsekit vásárolt, és amikor nem a doktorijukra gyúrtak a lányok, akkor ruhákat, valamint bárgyú pasikat próbálgattak és csereberéltek.

Mivel a történetet nagyjából el is meséltem ebben a pár mondatban, érthetővé válik rögtön, miért kell a kábé hétórányi sorozat cirka hat és háromnegyed óráját ugyanazon események és párbeszédek unos-untalan ismétlésével, illetve különféle variációival feltölteni, meg persze szexszel, ami akár izgalmas is lehetne, de nem az.

Keresték a klitoriszt, de nem találták a film készítői, hiába nyúlkáltak annyit a bugyikba: unalomba és csömörbe fulladt a csillámporos erotika.

Én a második résztől, bevallom, átpörgettem a szexjeleneteket, úgy éreztem kábé, hogy sikítani fogok, ha még egyszer levetkőzik ez a nő, pedig amúgy esztétikailag tökéletes a férfi kollégákkal egyetemben (és tökéletesen érdektelen, vonaglása pedig pont annyira tűnik őszintének, mint amikor egy pornófilmben játssza el egy nő a kéjt, akit hátulról raknak öten, durván). Állítólag nekem, nekünk, nőknek készültek pedig ezek a felvételek, a „női élvezet perspektívájából”. A sorozat alapjául szolgáló lektűrt is egy nő írta, B. B. Eastonnak hívják (44 fejezet 4 férfiról), és a filmkészítő stáb is csupa nőből állt (női rendező, női forgatókönyvíró és női operatőr stb.).

Már csak azt nem értem, ha el akartak szakadni az alkotók a maszkulin történetmesélési-szexábrázolási sztereotípiáktól, akkor miért gondolták, hogy ugyanazon sablonhelyzetek fordított szereposztásban, lebutított feminista üzenetekkel megtűzdelt bemutatása jelenti 2021-ben (23 évvel a Szex és New York premierje után) az úttörő megoldást.

Hogyan lehetséges, hogy nem érzik: pont azt az ügyet teszik nevetségességé, olcsóvá, amelynek elvben szószólói, a valóságban azonban szerintem pusztán haszonélvezői és kártevői.

Kurucz Adrienn

 Képek: Netflix