Nem szívesen számolunk a rossz következményekkel – Hétköznapi elfogultságaink és hatásai

–

Mindenki ismeri azt a fajta csalódottságot, amit akkor érzünk, amikor egy hozzánk közel álló ember nem váltja be a reményeinket. Ez az érzés egyrészt abból fakad, hogy annak, akiben bízunk, pozitív tulajdonságokat tulajdonítunk, képességeit akár túl is becsüljük, másrészt abból, hogy a felkészülésében részt veszünk, tehát, mondjuk, együtt tanulunk vele, és ezért nemcsak a képességeit, hanem a felkészültségét is rosszul mérjük fel. Erre tipikus példa, amikor a gyerekünk egy versenyen indul, vagy felvételizik, és erőfeszítésének nincs nagy eredménye.

Ismerek olyan szülőt, akinek a lánya elég jó úszó, de annyira sohasem jó, hogy akár országos bajnok legyen, és ez a szülő képes mindenkire ráfogni, minden külső körülményre, hogy a gyereke maximum csak a döntőig jut el. Hiába mondjuk neki, hogy az is nagy szó, ez számára sovány vigasz.

Sok minden torzíthatja a vélekedéseinket és elvárásainkat

Torzíthatja az is, ha a szülő a saját vágyait akarja a gyerekén keresztül megvalósítani. Persze nem csak szülőről lehet szó. Most megy a mozikban a nagyszerű Szelíd című film, amelyben egy testépítő férfi a saját karrierjének megbicsaklása miatt teszi át minden reményét a barátnőjére, iszonyú súlyokat pakolva rá, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ebből az elnyomó és torz kapcsolatból a nő egy álomképeket idézően fura – a valóságnál valóságosabbnak tűnő – bizarr viszonyba menekül.

A szeretet ugyanúgy torzíthatja az elvárásokat, mint a szeretetlenség vagy az oda nem figyelés – az a helyzet, amikor valaki csak a saját igényeire és vágyaira figyel, a másikéra nem. Ilyenkor jönnek – a kudarcokat követően – a kognitív torzítások, a belemagyarázások, a hárítások.

„Mindenki hibás, csak az én fiam nem. Nem azért nem vették fel abba az elit suliba, mert nem tanult eleget, hanem azért, mert rossz a rendszer” (amúgy tényleg rossz). „Éppen rossz napja volt. Nem lehet egy nap alatt felmérni, ki miben tehetséges.”

És e torzítások mellett ott vannak még a képet tovább árnyaló úgynevezett biasok. Ezek is félrevezetnek bennünket. Ezeknek az eredménye is lehet a téves elvárás.

A téves elvárás azt jelenti, hogy rosszul fogalmazzuk meg a vágyainkat, rosszul adjuk át, mit is szeretnénk, és téves képet alakítunk ki a másikról. A kép torzulásának egyik oka lehet egy bias.

Nem pontos fordítása a nem is elsősorban a pszichológiában, hanem az emberi kapcsolatok és döntések leírásában használatos „bias” szónak az elfogultság. Lehetne részrehajlásnak is fordítani, de az sem tévedés, ha a heurisztikából indulunk ki. Ez a szó a görög heureszisz, vagyis rátalálás szóból származik. Az igazság feltárásának módszerét is jelenti. 

 

A döntéshozatalban előforduló elfogultságokkal foglalkozott, és ezért is kapott Nobel-díjat Daniel Kahneman és társa, társírója, Amos Tversky. Az egyik bias, amivel foglalkoztak, a lehorgonyzási bias, amire a világ jelenlegi legdrámaibb történéséből, az ukrán háborúból is hozhatnánk egy példát. Ez a háború a nagy nyilvánosság előtt zajlik, egy olyan korban, amikor már sokkal kevésbé hiszünk az adatoknak, a sajtónak, a hírközlőknek, a szembenálló feleknek, mint akár tizenöt éve. A Trump-korszak és az azt követő időszak, a Facebook megjelenése, a véleménybuborékok kipukkadása megtizedelte a sajtó erőit, olyannyira, hogy a Covid után már a tudomány egzakt állításait is képesek vagyunk véleményként fogadni.

A tudomány tekintélyének súlyos sérüléseihez éppen a biasok járultak hozzá

A lehorgonyzási bias úgy érzékeltethető, hogy ha azt kérdezem, mennyi halott volt eddig, tízezer vagy annál több, egészen más számot fog a nem elég tájékozott olvasó mondani, mintha azt kérdezem, háromezernél több vagy kevesebb. A nagyobb számhoz viszonyítva fogunk tippelni. A végeredmény tehát attól függ, mihez horgonyozzuk le számításainkat. És ha esetleg azt mondom, hogy nem, nem több mint tízezer, már akkor is elégtelen lesz a korrekció.

Az előhívási torzítás arról szól, hogy hajlamosak vagyunk a repülőutat veszélyesebbnek gondolni, mint egy autóutat, mert arányaiban többször fordul elő híradás repülőgép-balesetről.

Kahnemanék azt vizsgálták, hogyan hat a gazdaságra, hogy egyes racionálisnak gondolt döntéseink messze nem racionálisak, ha egy bias befolyásolja azokat. És éppen azért is kaphatott lendületet a kutatásuk, mert kiderült, hogy a bias gazdasági hatása is sokkal nagyobb, mint gondolnánk. 

A lehorgányzási biast a Covid esetében is érdekes vizsgálni: mihez viszonyítottunk, milyen kórházba kerülési vagy halálozási adatokhoz, amikor híreket kaptunk a járványról. Próbáltuk az adatokat értelmezni, de ez is sokban függött a biastól. Ha azt hallottuk, „már csak” napi 42 halott van, bátran lementünk a Sparba, mert a 360-hoz képest ez már nem volt nagy szám. Megfordítva: nem mentünk le, amikor azt hallottuk, napi 360 halott van, mert ez a korábbi számokhoz képest óriásinak tűnt.

Alapvető, életvitelünket meghatározó döntéseinket is meghatározzák a biasok, és hogy mennyivel jobban, mint korábban, azt a legcélszerűbb a konformitás bias-szal bemutatni. Ez a bias arról szól, hogy

szívesebben hallgatjuk meg azok véleményét, akik a véleményünkben vagy álláspontunkban megerősítenek, mint azokét, akik nem. Ez természetes, ugyanakkor erős torzításokhoz is vezethet. 

Egyszerűen hajlamosak vagyunk a csak a mi vélekedéseinket felerősítő állításokat felhangosítani. Ez a bias megerősít abban, amit hinni szeretnénk (gondoljunk csak a választásokra, mindegy, melyik oldal véleményével tudunk azonosulni). Ez a bias hozza létre az úgynevezett véleménybuborékot. Olyan környezetet alakítunk ki, melyben olyanok vannak, akik azt mondják, amit hinni szeretnénk: ez teszi igencsak torzzá a Facebookon (vagy más közösségi oldalakon) felénk áradó információkat. Csak olyanokkal társalgunk, olyanok véleményét látjuk, akik vélekedéseinkben megerősítenek bennünket. Ezért is válthat ki dühöt, ha szembesülünk azzal, hogy a miénkkel ellentétes véleménnyel bírók esetleg erősebbek (vagy legalábbis a hangjuk erősebb).

A saját állásfoglalásunkhoz ragaszkodás akár még erőszakossá is válhat e buborékban.

A közösségi oldalak, ahová a barátainkkal, a hozzánk tartozókkal látogatunk fel, olyanok a konformitás biasnak, mint egy vírusnak a tömött hetes busz. Rendkívül jól érzi magát benne, szaporodik, terjed.

És ide, ehhez a biashoz kapcsolódik az a bias, ami szintén az Ukrajnában zajló háború miatt aktuális, ez a pedig a normalitás bias. Ez annyit tesz, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy nem fog velünk rossz történni, hajlamosak vagyunk kizárni a rosszat, pláne, ha az tapasztalatainkkal és vélekedéseinkkel összeegyeztethetetlen.  

 

Európában nem volt 1945 óta kiterjedt, sok országot érintő háború (a délszláv válság is inkább „csak” polgárháborúnak tekinthető, mert testvérnépek között zajlott), ezért elképzelhetetlennek tartjuk, hogy az ukrán háború tovább gyűrűzzön.

A normalitást választjuk, ha olyasvalamit hallunk, hogy nem szabad belépni ebbe a háborúba, vagy hogy ez nem a mi háborúnk, nem szállítunk fegyvert. Elvégre a normalitásban, a megszokottban érezzük magunkat otthonosan.

Nem szívesen számolunk a rosszabb verziók bekövetkeztével. Ennek volt köszönhető, hogy az Oroszország-szakértő, Sz. Bíró Zoltán is azt mondta még egy hónappal a háború kirobbanása előtt, hogy nem fogják az oroszok megtámadni Ukrajnát.

Ezzel a normalitás bias-szal csak a probléma, hogy a veszély bekövetkezte esetén gyengíti a védekezést. Ezért is volt nagyon érdekes, ahogy az amerikaiak feltettek videókat az orosz csapatmozgásokról. Egy váratlan támadás mindig eredményesebb. A videók éppen ebből a normalitás biasból szerették volna kilökdösni az ukrán vezetést (és tették ezt sikerrel).

Ezek a biasok nemcsak ítélőképességünkre és véleményalkotási képességeinkre hatnak (rosszul), de olykor gyengítenek is bennünket. 

A bias az egyik oka a csalódottság érzésének

És ha nem ismerjük fel, miért mértük fel rosszul saját képességeinket, annak a képességeit, akiben bíztunk, akkor az nehezen levezethető indulathoz vezet. Keressük a bűnbakot, keressük az okokat, hogy miért ítéltünk rosszul, miért lehettek vérmes reményeink, és ennek következtében miért csalódhattunk olyan mértékben, hogy az már szorongást okoz. A mások hibáztatása a könnyebbik út.

  

A biasok vizsgálata annak végiggondolása, hogy mi befolyásolta a véleményünket, mennyiben hasonlítunk a jó felvételi eredményben reménykedő szülőhöz, aki aztán megpofozza a gyereket, ha az csak 52 pontot ér el, a nehezebbik.

De ez az út vezet a jó felvételihez. Ahhoz, hogy felismerjük, valójában, amit elvártunk a gyerekünktől, azt nem ő akarta, ő teljesen másmilyen. És ha már látjuk, milyen, akkor talán tehetünk valamit azért, hogy ne egyszerűen eredményesebb legyen, hanem boldogabb is.

Kolozsi László

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/g-stockstudio