Egy elegáns úrinő

Agatha Christie szélesre tárta az ajtót a női krimiszerzők előtt… Illetve bocs, nem tárta. A fordulatokban gazdag, kiszámíthatatlan, mégis elegáns és olvasmányos bűnügyi történetek koronázatlan királynőjét javarészt férfiak követték. A hetvenes-nyolcvanas években olyan – egyébként kitűnő – krimiírók művei jutottak el az olvasókhoz, mint George Simenon (Maigret-vel és nejével) Erle Stanley Gardner (az ő szívdöglesztő ügyvédjével, Perry Masonnel), illetve, a minden műfajban dúvadkodó, elnyűhetetlen fantáziájú Nemere István. A műfaj elkötelezett rajongói belefuthattak már harminc évvel ezelőtt is néhány puha fedeles, az olvasástól inkább elriasztó borítójú P. D. James-krimibe, de azért a piac nem roskadozott a női szerzőktől.   

Christie olyan hagyományt teremtett, amelyet egyszerre lehetett meghaladni és felülírni. Az egyes számú hagyomány: az elegancia. 

Agatha Christie - Forrás: Getty Images/ © Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis

Szándékosan ezt emelem ki, nem a sokak által dicsért logikus felépítést, krimiszövést. Sherlock Holmes már igénybe vette az elme analizáló képességét, de használta azt minden krimiszerzők atyja, Edgar Allan Poe, és a nem kevés önérzettel megáldott, aprócska belga barátunk, Poirot is. Agatha Christie azonban mindezeken túl elegáns úrinő, a regényei is erről árulkodnak. Szereplői többnyire arisztokraták, vagy legalábbis a felső középosztályhoz tartozó emberek, a halottak elegáns szalonokban, könyvtárszobában, de minimum egy méregdrága fogorvos székében hevernek, az elkövetett bűnök valahogy kimértek és távoliak. Hiába szólnak gyilkosságokról a regények, és található meg bennük a bűnök (szinte) minden sava-borsa, azért bátran fogyaszthatók ezek a történetek az ötórai tea mellé, kétszersülttel, a csészétől elegánssal eltartott kisujjal…

A jellemek ügyes kezű festője

P. D. James nyelvezete és hangulata megidézi Agatha Christie-t, de el is távolodik tőle. Méltóság és elegancia árad a regényeiből, ám sokkal mélyebb és alaposabb jellemábrázolást kapunk tőle – sokszor egyetlen szóval, mondattal, vagy épp azzal, ahogy bemutatja, az egyik szereplő milyennek látja a másikat. Az írónő látható szerelemmel viseltetik Anglia építészete és madárvilága iránt (utóbbi mellesleg nem ritka az Egyesült Királyság krimiíróinak körében, Graham Hurley nyomozója is lelkes madármegfigyelő).

P. D. James - Forrás: Getty Images/Ulf Andersen

Két nyomozót szerepeltet, akiknek személyisége, helyzete nem is lehetne eltérőbb. Az Adam Dalgliesh-történetekben klasszikus nyomozás zajlik: a rendőrfőnök csapatával kiszáll a helyszínre, kikérdezi a tanúkat, mindenki végzi a dolgát, legyen szó akár arról, hogy egy ápolónőképző iskola bemutató-órájának kellős közepén, látványos külsőségek, diáktársai és oktatói szeme láttára hal meg egy fiatal lány, vagy egy közutálatnak örvendő védőügyvédet találnak az íróasztalánál vértől csöpögő fejjel, ám fejsérülés nélkül… A húszas éveiben járó magánnyomozó, Cordélia Gray útjai csupán egyszer keresztezik Dalglieshét, társa és főnöke halála óta alapvetően egyedül nyomoz – egyik alkalommal például egy világtól elzárt szigeten, ahol az üldözési mániás színésznőt kell(ene) megvédenie csupán elképzelt üldözőjétől. Spoiler: a hölgyet holtan és péppé vert arccal találják meg a hálószobájában.

A véres részletek ellenére James regényeire valóban illik az, amit az egyik könyvközösségi oldalon egy kommentelő valahogy így fogalmazott meg: „Agatha Christie-be oltott Jane Austin”. 

Férfiruhában

Ugrás az időben, de nem a térben: Robert Galbraith és a fenti szerző közös vonása, hogy látszólag mindketten férfiak, a valóságban nők. Phyllis Dorothy James nevét valószínűleg ugyanabból az okból rövidítették csupán a családnevére, amiért annak idején a Harry Potter-történetek írója is csak J. K. Rowlingként jelent meg. A kiadók úgy gondolták, az olvasók nagyobb bizalmat szavaznak egy férfi írónak. Remélem, tévedtek. Egy biztos: amikor Rowling újra, már szándékosan férfinevet választott írói álnévként, nem kellett azért aggódnia, hogy ne lenne elég népszerű a regénye a saját nevén. 

J. K. Rowling - Forrás: Getty Images/Samir Hussein/Samir Hussein/WireImage

Galbraith magánéleti válságtól, családi konfliktusokkal küzdő szereplői a 2000-es évek Angliájában próbálják talpon tartani aprócska magánnyomozó irodájukat. Ahogy a Potter-történetekben, úgy itt is finoman, kitűnő történetszövéssel, ráadásul tökéletes életszerűséggel bontja ki a magánéleti szálat, ismerteti meg a múltból származó összefüggéseket, háttér-eseményeket a szerző, és válik egyre érdekesebbé a két nyomozó, Robin Ellacott és Cormoran Strike barátsága, kapcsolata – miközben a nyomozásuk a legkevésbé sem érdektelen. Az írónő kitűnő dramaturg: az eddig megjelent öt regényében volt eltűnési eset, öngyilkosságnak tűnő halál, abszurd, hajmeresztő körülmények között közszemlére tett halott, sorozatgyilkosság, két évtizeddel korábbi bűntény… És mindez kézzelfoghatóan, jól érzékelhetően a mában játszódik, olyan események között, mint Vilmos herceg és Kate Middleton esküvője, vagy épp egy évvel később a nyári olimpiai játékok. 

Hajmeresztő káoszból rend

Aki szereti az őrültebb, valóban kaotikus, átláthatatlan(nak tűnő) történetszövést, érdemes Sophie Hannah-hoz fordulnia. Nála általában már az alaphelyzet teljesen abszurd – amit aztán tovább fokoz a totális zűrzavarig, hogy mire a végére ér, az ember csak kapkodja a fejét. Majd egyszer csak a helyére pattint pár puzzle-darabot, és ámulva nézhetjük a tökéletes (bár a szereplők egy részéről rettenetes képet festő) alkotást. 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Sophie Hannah (@sophiehannahwriter) által megosztott bejegyzés

Van itt édesanya, aki határozottan állítja – a férjének és egész családjának ellentmondva – hogy a bölcsőben fekvő, pár hetes baba nem az övé, van halálosan szerelmes fiatal nő, aki nemi erőszakkal vádolja meg a szerelmét a rendőrségen, de pánikrohamot kap, ha egy ablakon bekukkantva meglát egy tökéletesen átlagos nappalit, van férfi, aki bevall olyan gyilkosságot, amelynek állítólagos áldozata él, virul, és embereket locsol le vörös festékkel… 

Hannah gondolkodásmódja nem követi azt az emberi logikát, amelyet a számlák befizetéséhez, a szülői értekezletek átvészeléséhez, a vacsora elkészítéséhez használunk.

Olvasásakor leginkább egy hajmeresztő thriller közepében érezzük magunkat, amelyeknek a lapjait egy rosszcsont gyerek kitépkedte, majd tetszőleges sorrendben ragasztotta vissza, összekeverve egy Csáth Géza novellával. De legalábbis valamelyik, általa vagy róla készített orvosi szakvéleménnyel…

Összefonódó szálak

Camilla Läckberg látszólag nyugodtabb körülményeket teremt. Van persze halott csúnya sérülésekkel, van eltűnés, aggasztó események, súlyos, nyomasztó emlékek, terhek, testi és lelki sebek. Mégis, a nyomozó, és író felesége ad egyfajta idilli hátteret. Nem tökéletesek, és természetesen nekik is megvannak a gondjaik – az asszony húgának bántalmazó kapcsolata, az ahhoz kapcsolódó események cseppet sem vidámak. Ám ez a keret mégis biztonságosabb és megnyugtatóbb, mint Sophie Hannah megállás nélkül hánykolódó hajója.

Camilla Läckberg - Forrás: Getty Images/ Oscar Gonzalez/NurPhoto

Hasonlóság mégis van: Läckberg is előszeretettel alkalmazza a párhuzamos meseszövést, és ezt az első regényeiben kifejezetten hatásosan, ötletesen tette (a legutóbbiak nekem kevésbé tűnnek telitalálatnak). Általában van egy jelenben játszódó történet, amely mellett azonban megjelenik egy évtizedekkel korábbi, napló- vagy történelmi visszaemlékezés jellegű szöveg, amelynek mintha semmiféle köze nem lenne a mostani eseményekhez. De még ha gyanakszunk is, és felfedezni vélünk olyan elemeket, amelyek kapcsolatot sejtetnek, képtelenség eldönteni, hogy mégis, melyik szereplőről – és pontosan mit is árul el ez a múltbeli leírás. A prédikátor, az Eltitkolt életek és más krimik esetében – szubjektív véleményem szerint – kitűnően sikerült a két szálat egybefésülni úgy, hogy a végén szintén a korábban már említett, „összepattanó puzzle-darabok” élményt élhetjük át.   

Terhelt kapcsolatok

Nem szívesen hagynám ki Gillian Flynnt. A Holtodiglan című regényét ismerhetik legtöbben, ajánlom figyelmébe azoknak, akiket elkerült a film. Sokan szerették a kitűnő karakterábrázolással megfilmesített alkotást, én sokkal jobban szerettem volna, ha előbb olvasom a regényt, amely rejtélyesebb, részletesebb, és messze logikusabb, mint a film. Aki viszont az eltűnési esetről és a mintaházasságról mindent elspoilerező mozi helyett valami más, de legalább annyira ijesztő, véres történetre vágyik, ajánlom figyelmébe a Sötét helyeket. Flynn ebben sem kényeztet rokonszenves karakterekkel – a főszereplő egy embergyűlölő, kleptomániás fiatal nő, aki gyerekkorában a vallomásával börtönbe juttatta egyetlen életben maradt testvérét. Az édesanyját és nővéreit ugyanis megölték ugyanazon éjszakán.

Gillian Flynn - Forrás: Getty Images/John Lamparski

A két túlélő – egy kisgyerek és egy, a büntethetőségi határt már éppen átlépő kamasz – életére nyilvánvalóan rettenetes bélyeget nyomott az esemény, és az író már önmagában ezt is igen érzékletesen mutatja meg.

De látjuk a fiatal édesanya életét is, küszködését egy olyan életmóddal, amire nem volt felkészülve – három gyerekkel, egyedül, a mindennapi megélhetésért harcolva. És látjuk, hogyan következhetett be a tragédia, amelyet mintha a városka lakói, a család közelebbi-távolabbi ismerősei nem is feltétlenül szándékos gonoszságból, de önzésből, gyávaságból, ostobaságból, minden egyes perccel és órával maguk toltak egyre közelebb a megvalósulás felé…

Nem könnyű olvasmány ez a regény (sem), hideglelősen fájó oldalát mutatja a párkapcsolatoknak, családi kapcsolatoknak csakúgy, mint a Holtodiglan, vagy a szerző harmadik, Éles tárgyak című regénye.

H. Fekete Bernadett