Enola Holmes felnőtt, és Torinóban akar ügyvéd lenni
Amilyen ígéretesnek tűnt, olyan nagy csalódás a Lidia ügyvédnő
Életrajzi drámának felszínes, kriminek túl egyszerű, szerelmi történetnek érdektelen – így tudnám tömören összefoglalni a Netflix legújabb nagy dobását, a Lidia ügyvédnő című hatrészes sorozatot. Pedig nagyon kíváncsian vártam, mert a kiindulópont elég izgalmas: adott egy erős és független nő a XIX. század végén Olaszországban, aki ügyvéd akar lenni – ezt pedig a férfiak uralta korszellem természetesen nem nézi jó szemmel. Az, hogy Lidia Poët tényleg az első olasz ügyvédnő volt, már csak hab a tortán. Ám az ígéretes alapsztori ellenére egy gyenge közepes, egyszer nézős epizodikus krimit kaptunk – ami nagy kár. Dián Dóri írása.
–
Az igazi Lidia Poët
Lidia Poët 1855-ben született az olaszországi Travesében, és 1881-ben szerzett jogi diplomát. Ám mindössze három hónapig volt csak a Torinói Ügyvédek Rendjének tagja, mert a főügyésznek nem tetszett, hogy egy nő ügyvédi munkát végez, így fellebbezett, aminek az lett a vége, hogy Lidiától megvonták a praktizáláshoz való jogot – miközben az USA-ban például már nők is betölthettek ügyvédi pozíciót. A határozat országos vitát váltott ki, és bár az újságok jelentős része támogatta a fiatal ügyvédnőt, végül csak 65 éves korában került be a torinói ügyvédek jegyzékébe. Addig Poët a szintén ügyvéd bátyja asszisztenseként dolgozott, és a nőjogi mozgalom aktív tagjaként küzdött a nők közéleti szerepvállalásáért.
Ráadásul nagyon is aktuális kérdéseket lehetett volna benne feszegetni, ugyanis az olasz bíróságokon még ma sem ritka, hogy a női ügyvédeket hölgyemnek szólítják, míg a férfiakat az ügyvéd úr megnevezéssel illetik.
Poët életének ezt az aspektusát azonban csak körítésként használja a sorozat, melynek műfaja epizodikus krimi, tehát a központi cselekményszál az, hogy Lidia minden részben megold egy bűntényt. Ez lehetett volna érvényes alkotói döntés is, ha a bűntények érdekesek, a cselekmény fordulatos, a karakterek pedig izgalmasak. Ám sajnos ez a része is harmatgyenge a történetnek.
Két szék közt a pad alá
Lidia életébe akkor csatlakozunk be, amikor megvonják tőle a praktizálás jogát. Nincs más választása, munka híján a bátyjához költözik, de az ügyvédi ambícióiról továbbra sem mond le, hiszen már van egy ügyfele, aki ártatlanul ül a börtönben. Lidia tehát már nem hivatásosként, de továbbra is dolgozik, ami valójában nem is ügyvédi munka, sokkal inkább nyomozói: nekiáll ugyanis felfejteni, hogy az ügyfele helyett ki lehet a valódi gyilkos.
Így megy ez hat részen keresztül, ám körülbelül a harmadik epizód közepén az ember a kezébe temeti az arcát, és rimánkodik a készítőkhöz, hogy egy valamirevaló csavart erőltessenek már bele a sztoriba, mert ha így megy tovább, a szemhájunk belső fele sokkal érdekesebb lesz Lidia nyomozásánál. Ami rendre ugyanúgy zajlik: valakit bezárnak, aki nem a gyilkos, Poët elvállalja az ügyet, majd némi cseverészés meg két helyszín bejárása után már tudja is, ki lehet a valódi tettes, akit persze elfognak, az ártatlan meg kiszabadul.
Az egészben nem is az a legszomorúbb, hogy lapos a cselekmény, hanem hogy Lidia személyét degradálják azzal, hogy nem voltak képesek legalább egy valamirevaló, csavaros bűntényt kitalálni neki az írók.
Az ugyanis, hogy ezeket a rém egyszerű rejtélyeket Poët felgöngyölíti, nem az ő kiválóságát mutatja, sokkal inkább annak a jele, hogy a torinói rendőrség egy csapat dilettáns hülyéből áll, akik nem tudják elvégezni a munkájukat.
Olyan szembetűnő indítékokat hagynak figyelmen kívül, hogy az már fáj, így nem az a legfőbb kérdés, ki a tettes, hanem az: miképp lehetséges, hogy nem a tettest kapták el elsőre.
Ami marad, az is érdektelen
Mondanám, hogy szerencsére nemcsak a bűnesetekre fókuszál a sorozat, hanem legalább olyan jelentőséget kap Lidia magánélete is, de sajnos ez sem ad okot az örömre. Mint már említettem, Lidia nőjogi mozgalmárságát csak körítésként használják,
és hogy ne felejtsük el, hogy ilyen ambíciói is vannak a főhősünknek, időről időre megmutatják, ahogy a kizárása elleni fellebbezését írja. Mondhatom, szuper izgalmas.
Emellett még Lidia szerelmi élete kap nagy hangsúlyt a történetben, pontosabban fogalmazva: túl nagy hangsúlyt. Ki nem találnátok, de egy szerelmi háromszögbe lavírozza magát a fiatal ügyvédnő, és nekünk azon kellene izgulnunk, hogy melyik férfit választja. Csakhogy két teljesen érdektelen férfiról van szó, akikről azon túl, hogy szépek és tiszteletben tartják Lidia függetlenségét, nem tudunk meg sokkal többet, így a választás kimenetele teljesen hidegen hagy bennünket.
Itt érkeztünk el a karakterekhez, mert nem csak a két pasijelölt (Dario Aita és Eduardo Scarpetta) ugrál Lidia körül. Ott van a bátyja, Enrico (Pier Luigi Pasino), aki eléggé ripacs, és a tipikus „rossz fej, de jószívű testvér” szerepét hozza. Valamint indokolatlanul sokat időzünk Poët felejthető unokahúgával (Sinead Thornhill) és annak szerelmi életével – gondolom, hogy ezzel is teljen az idő, és bemutathassák, Lidia milyen szabad szellem, meg persze jó fej.
Az, hogy nem élvezhetetlen a sorozat (csak szimplán unalmas) Matilda De Angelisnek köszönhető, aki szívét-lelkét beleadja Lidia Poët szerepébe.
Ami mégis jó benne
A második-harmadik részre teljesen világossá válik, hogy a forgatókönyvírók gázsiját a díszlet- és a jelmeztervezők kapták, ebben ugyanis nincsen hiba. Lidia és a többi szereplő ruhái csodaszépek. Nemegyszer kaptam magam azon a sorozat nézése közben, hogy Poët ruháját vizslatom, pedig nem igazán szokott érdekelni az ilyesmi, és a kosztümös filmekért sem vagyok oda. Ez viszont lekötött, ha már a cselekménynek nem sikerült.
A sorozat másik nagy pozitívuma a zenéje. Lehet, hogy valakit kizökkent XIX. századi hangulatból a merész zeneválasztás, de nekem kifejezetten tetszett, érdekes színt adott hozzá. Ez például a vége stáblista zenéje:
Enola Holmes osztva kettővel
Nem véletlenül említem a címben a Netflix másik üdvöskéjét: Enola Holmes és Lidia Poët között a párhuzam elég nyilvánvaló. Mindketten független fiatal nők, akik küzdenek a társadalom elvárásai ellen, a saját fejük után mennek, okosak, talpraesettek, a rázós helyzetekben a bátyjuk segíti őket, és nem mellesleg mindketten bűnözők után nyomoznak. Ráadásul egy korban is élnek: az Enola Holmes 2. 1887-ben, a Lidia ügyvédnő 1883-ban játszódik.
A két kosztümös sztori tehát elég sok hasonlóságot mutat, csak míg az Enola-filmekbe belefért néhány jó és érdekes karakter, egy kissé kiszámítható, de érdekes és fordulatos rejtély, valamint egy picit szájbarágós, de alapvetően fontos feminista üzenet, addig a Lidia ügyvédnőből ez mind hiányzik.
Úgyhogy azt javaslom, ha valaki feminista kosztümös krimire vágyik, nézze inkább Enola kalandjait, sokkal jobban jár vele.
A Lidia ügyvédnő a Netflix kínálatában nézhető meg.
Kiemelt képünk forrása: Netflix
