Rég rossz, ha az osztálytalálkozó csupán a kérkedésről szól

–

Októberben huszonöt (!) éves osztálytalálkozónk lesz egykori győri gimnáziumomban

A huszadikon megnyertem a kitüntetett feladatot, hogy az ideit harmadmagammal én szervezhetem.

Kanyarítjuk, bodorítjuk, lett idejében dátum, helyszín és impozáns menüsor, a harminchat fős osztályból mégis csak tizennégyen ígérik a részvételt.

Vannak, akiket el sem érünk, vannak, akik másokkal üzenik meg, hogy nem érnek rá, és azért akadnak olyanok is, akik veszik a fáradságot a személyes visszalépéshez.

A kitűzött nap közeleg, és én közben azon gondolkodom, mi értelme van így ennek az egésznek

Vajon kit mi motiválhat az érkezésre, az elbújásra, vagy miért mozdíthatatlanul érdektelen? Értjük-e az osztálytalálkozók lényegét? Tudjuk-e, mit nem érdemes várnunk tőle, ám mit adhat mindenképp egy ilyen találkozás? A többiekkel, az idővel vagy önmagunkkal hadakozunk, mikor nem veszünk rajta részt? Átfordíthatjuk-e a hajlandóságot, megszelídíthetjük-e a szándékokat, hogy végül minél többen összeérjünk?

Vallomással kell indítanom – talán nem a világ legszorosabb közössége volt a miénk annak idején a győri Révai Miklós Gimnáziumban. Elit iskola, két idegen nyelv magas óraszámban, tanulás faltól falig, sikk volt a tudás, hát kapaszkodtunk is rendesen. Barátkozásra idő alig maradt, amit nagy nehezen elrekesztettem, azt a révais színkörben töltöttem, írtam, költöttem, táncoltam és álmodoztam, színjátszósokkal lógtam, érthető módon a barátaim, szerelmeim, példaképeim is ebből a szűk körből kerültek ki a négy év alatt.

Az osztályterembe általában megpihenni jártam, szünetekben az éppen aktuális rögeszmémet kergettem a patinás épület hosszú folyosóin, lett légyen az alkotás vagy szerelem.

Osztálytársaimhoz lazán kapcsolódtam, de úgy hiszem, nem felületesen. Sokakat kedveltem nagyon, de azt hiszem, senkit sem ismertem igazán.

Talán a padtársammal kerültünk olykor egészen közel egymáshoz annak ellenére, hogy alapjában véve igen különbözők voltunk.

Rajongtam az iskolámért, de révais identitásomat nem kizárólag, talán nem is elsősorban a saját osztályomon keresztül fogalmaztam meg. Egy voltam azok közül, akiket az ott tanító fantasztikus tanári kar nevelt, egy voltam az évfolyamomon tanuló vagy 180 diák közül, egy a színkörösök közül, egy a gimnázium újságját, majd antológiáját szerkesztők közül, egy a megszámlálhatatlanul sok eminens közül, aki – csakúgy, mint a többiek – reggelente babonás fohászokat morzsolva nyomta le a hatalmas kapun a baglyos rézkilincset.

A negyedik év végén leírhatatlan büszkeséggel viseltem a révais szalagot a kabát hajtókáján

Nem sétáltam, már-már vonultam vele a belváros sétálóutcáin. Azt képzeltem, ez védjegy. Én igazolom őt, ő engem, kölcsönösen garantáljuk egymásban a minőséget.

Nehéz volt búcsúzni az alma matertől az érettségi vizsgák után. Stabil origónk volt a gimnázium, az egyetemi évek féktelen szabadságában keresgélnem is kellett magamat egy ideig, míg úgy-ahogy sikerült megvetnem a nagy sodrásban a lábamat.

Osztálytalálkozóink ötévente rendre megestek. Mögöttünk van már négy, de őszintén szólva én csak a legutóbbira emlékszem, arra viszont tisztán. A többiből homályos képeket őrzök.

Az elsőn nagyon beteg voltam, lélekben: pánikbetegség és depresszió. Arra emlékszem, egész este gyűjtöm az erőt, hogy friss diplomás orvos osztálytársamtól miként tudakoljam meg, szerinte rákos vagyok-e, s ha igen, mennyi időm van még hátra. Éppen emiatt másra figyelni egyáltalán nem tudtam, feltehetően udvariasan szorongtam valamelyik asztal sarkán.

A második osztálytalálkozón feltehetően faltól falig repkedtem, körülbelül huszonnyolc éves voltam, zártam az egyetemeket, sőt lassan a posztgraduális tanulmányokat is, rengeteget táncoltam, színházat csináltam, és még egyáltalán nem éreztem, hogy el kellene számolnom bárkinek is az életemmel. Családra, gyerekre nem gondoltam, nem is húzott a súlya, csapongva szerettem, mikor kit, többnyire az egész világot, pénzt keveset kerestem, hiszen már akkor is tanítottam, de nem tűnt ettől perspektívátlannak az élet. Pozícióban nem voltam sehol, nem törtettem, nem voltam koncepciózus, híján voltam mindennemű gyakorlatiasságnak. Rengeteg színházi műhelyt, fesztivált és ugyanannyi albérletet megjártam, volt mit mesélnem. Lubickoltam az életben.

Ha jól emlékszem, a harmadik osztálytalálkozónkra nem mentem el. Szinte mindenórás voltam a legelső kisbabámmal. Onnan ezért nem őrzök emlékeket. Másik dimenzióban úsztam, mély szimbiózisban a születésre készülődő kisfiammal.

A negyedik találkozásra viszont élesen emlékszem

Egyrészt azért, mert nem volt olyan régen, másrészt, mert olyan hasogató migrén tört rám rögtön az elején, hogy azt igazán nehéz elfelejteni. Harmincnyolc éves vagyok, hosszú vágyakozás után, már-már a semmiből lett vőlegényem, született két gyönyörű gyerekem, kisfiú és kislány is, izgalmas színházi műhellyé mélyítettem többedmagammal egy budapesti szakközépiskolát, ami otthonommá vált, ahol azóta is boldogan és büszkén tanítok.

Nem hagyott el a testem két szülés után sem, egész jól rám lehet ismerni még mindig az utcán, nincs meg minden, de ami lett, annak örülni tudok. Nagyon vártam, hogy mindezt elmesélhessem a többieknek.

Nagyon vágytam, hogy az immár földelt életem kapcsolódást találjon a többiek felé, sikeresebben, mint a korábbi lebegő buborékévekben. Hozzáérett az életem a tanáraimhoz is, parázs és eleven párbeszédre készültem velük. Az osztálytalálkozó ráadásul visszarepített a szülővárosomba ismét, ahol azonban a gyerekek születése óta kizárólag a nagyszülői házig jutottam csak el, a belvárosba soha.

Kétgyerekes anyuka létemben először EGYEDÜL utaztam. EGYEDÜL vonatoztam. Kamasz lehettem újra, hátrahagyva pár órára az anyaszerepet.

Akkora téridőhajlítás lett végül az este, visszazuhanva a tinédzserkorba a kisgyermekes lét emberpróbáló sűrűjéből, úgy át akartam ölelni mindenkit, aki eljön, annyira szoros közelségben vágytam lenni egykori tanáraimmal, akikkel azóta nehéz magyar sorsközösséget vállaltam, hogy nem bírta végül a test a szívet: fájni kezdett a fejem, s egy-két óra múlva úgy hasogatott már, hogy alig láttam a csillagoktól. A protokollvacsora, nosztalgiajátékok és életmesélő stand-upok után tovább indult a keménymag felkeresni diákkorunk emblematikus ivoldáit. Bármennyire szerettem volna velük tartani, haza kellett kullognom – két kézzel szorítottam a koponyámat, hogy megakadályozzam a hasadást. 

Ezért várom igen nagyon az ötödiket

Lehiggadtam, megoldotta az élet is közben, hogy ne siessek annyira, hogy túldobogja a szívem a testemet. Negyvenhárom éves lettem, született egy harmadik gyerekem, éppen annyi erőm van, hogy tartani tudom őket.

Költözni kellett, elgyászolni az addigi otthont, s míg próbáltam talpra állni, csontvázak hullottak ki makulátlannak hitt szekrényekből. Csalódni kellett legmélyebb, csontközeli rétegekben, és majdnem rezzenéstelen arccal továbbmenni, a három kisgyerekért. Azóta a kérlelhetetlen fekete és a sikító fehér helyett a szürke árnyalatait latolgatom én is, mint a többi meglett ember.

Relatívvá vált igazság, boldogság és őszinteség, nehéz ebben a kiábrándítóan felnőtt közegben gyermeklélekkel közlekednem. De megpróbálom.

Összekürtöltem az ötödik osztálytalálkozót

Értem el nagyítóval talán látható szép eredményeket, de a legfontosabb megéléseim az elmúlt öt évből: válságtörténetek. Viszem őket magammal. Valahol a holtponton ácsorgunk, úgy hiszem, már nem felfelé, de még nem is lefelé. Messzire ellátunk. Látjuk a megtett utat, és tisztában vagyunk a lehetőségeinkkel. Nem kis tudás ez.

Az ötévenkénti találkozás lehet kényszer, amit ilyen-olyan indokkal illedelmesen kikerül az ember, ha nem jön rá, miért is fontos időnként újra látni egymást. Sorsolt az élet mellénk húsz-harminc embert, akikkel azokat az éveinket éltük együtt, amikor azt éreztük még, a világon minden lehetséges.

Ezekkel az emberekkel együtt gyalogolunk bele az időbe. Nem látjuk egymást nap mint nap, mindenképp változunk a következő találkozásig. Annyit alakultunk már, hogy alig tapintható bennünk az egykori tizenéves szépreményű fiatal. De egymás tekintetéből mégis összeadódik mindenkori lényünknek valamiféle esszenciája, ami emlékeztet, szembesít, megtart és tovább vezet.

Egyszerűen látni engedjük magunkat, és a figyelmünket szenteljük a többieknek. Időről időre megállunk és összegyűlünk, mindenkori jelenünkben egészen elképesztően random pontjairól a világnak. Hogy lássuk egymást. Nem érdekes, ki mit ért el, kinek hány gyereke született – persze szép dolgok ezek. De hogy hányféle élet fut párhuzamosan, ki mivel hogyan küzd, ki milyen tempót választ, merre kanyarodik, az mindenképp perspektívákat szelídítő tapasztalat. 

Találkozni fontos, mert egymás életének szemtanúi vagyunk, és általában kiderül, hogy sok mindennel, amivel addig azt hittük, mégsem vagyunk egyedül.

Herold Eszter