Én is lázadó kamasz voltam

Nem tudtam még, mit akarok, de nagyon akartam azt a valamit, ami teljesen más, mint amit a környezetemben láttam. Egy vidéki kistelepülésen nőttem fel, ahol a keményen kimondott normák semmiben nem egyeztek azzal, amit az életről képzeltem. Megzabolázhatatlan voltam, semmilyen szinten nem tudtam beilleszkedni. Nyíltan szembeszálltam azzal, ami nem tetszett. Úgynevezett „deviáns” lettem, és keményen megbélyegeztek ezért: az iskolában nem ülhettem a többiek közé, egy külön padsorból követtem az órákat. Nem akarlak benneteket terhelni a részletekkel, a lényeg, hogy elég hamar kirepültem ebből a fészekből, mert egészen pici korom óta tudtam, hogy az én helyem nem ott van.

Nem váltottam meg a világot azóta sem, de innen üzenem annak a tanárnőnek, aki vérvörös arccal ordította nekem az utcán: „belőled soha nem lesz normális ember”, hogy teljesen normális életet élek.

Van három – kiegyensúlyozottnak nevezhető – kamasz gyerekem, egészen pici koruk óta egyedül vagyok velük a hétköznapokban úgy, hogy az apjuk természetesen mindenben támogatja őket. Jó apa. Én meg remélem, beleférek az „elég jó anya” kategóriájába. És azóta sem bántam meg, hogy lázadtam.

100 felemelő történet

A Móra kiadónál megjelent könyv száz olyan nőt mutat be mesés formában, akik nem voltak hajlandók beletörődni abba, amit a származásuk, a nemük vagy a kedvezőtlen életkörülményeik diktáltak nekik.

Nagyon fontos mintát mutathatnak azoknak a mai lányoknak, akik az óvodai vagy az iskolai nevelés hatására, illetve a súlyosan rögzült társadalmi elvárások miatt úgy érzik, nem érnek annyit, mint, mondjuk, egy fiú.

A kötet felépítése egyszerű: az egyik lapon a nők történetét olvashatjuk egyetlen oldalba sűrítve, a másikon pedig egy színes illusztrációt láthatunk róla. Mindegyik illusztrációt másik grafikus készítette, így a látványvilág is erősen meghatározó. A megrázó, felemelő és sokszor igen tanulságos történetek mellett épp a képek sokfélesége teszi olyan különlegessé a könyvet. Minden illusztrátor belevitte a saját világát a rajzába, és ez nagyon sokat ad a könyvhöz. 

A szerzők is lázadó lányok

A két szerző, Elena Favilli és Francesca Cavallo Kaliforniában élnek, és megalapították a Timbuktu LABS innovatív gyerekmédia-központot, amelynek az a célja, hogy gondolatébresztő tartalommal, különleges dizájnnal és korszerű technológiával rajzolják újra a gyerekmédia határait. Több mint hetven országban kétmillió felhasználója van a Timbuktunak, amely máris kiépítette a haladó szellemű szülők globális közösségét. A kötet kiadásához való pénzt egyébként közösségi adománygyűjtéssel szedték össze, több mint egymillió dollárt gyűjtöttek a Kickstarteren, legalább hetven országból érkeztek az adományok. A történetnek még nincs vége, mert készül a következő könyv.

A nők közül néhány kedvenc

Megható volt elolvasni például Isabel Allende történetét, akit a környezte mindig felháborodottan figyelmeztetett, hogy ne csináljon olyan dolgokat, amik nem valók lányoknak. A chilei írónő ma világhírű, és még mindig a maga útját járja.

Helen Kellerről már mi is írtunk, ő volt az az amerikai nő, aki siketen és vakon töltötte az életét egy súlyos betegség következtében, mégis volt ereje ahhoz, hogy egy Anne Sullivan nevű tehetséges tanárnő segítségével megtanuljon kommunikálni a világgal, és attól kezdve egész életét arra áldozta, hogy előadásaival kiállt a fogyatékkal élők jogaiért.

Tőle származik ez az idézet:

„A világ legszebb és legjobb dolgait nem lehet látni vagy megérinteni, a szívünkkel kell érezni őket.”

A kötet egyik legkorábban élt szereplője az egyiptomi Hatsepszut volt, aki Krisztus előtt 1458 körül született, és huszonöt éven ült a trónon. Úgy tudta rávenni a népet, hogy fogadják el őt uralkodójuknak, ha férfinak álcázta magát. Nem királynőnek, hanem királynak nevezte magát, és álszakállt viselt. A későbbi korokban megpróbálták eltüntetni az uralkodásáról szóló feljegyzéseket, de a kőszobrokat nem rombolták le, ezekből pedig világosan kiderült, hogy nő volt, noha még a múmiáját is eltüntették. Szerencsére néhány éve az is előkerült, hogy így üzenje nekünk: nem jelent akadályt, ha nőnek születtünk.

A másik nagy kedvencem, Ashely Fiolek, aki siketen született Amerikában 1990-ben, és amikor hároméves korában kapott egy kismotort az apjától, már akkor tudta, hogy motokrosszversenyző szeretne lenni, de sokan le akarták beszélni róla, hiszen ebben a versenyben nagyon fontos szerepe van a hallásnak. Ashley a motor rezgéseiből is tudta, mikor kell sebességet váltania. Öt év alatt négyszer lett országos bajnok.

Coy Mathis fiúnak született a kétezres évek elején, de mindig lányos ruhákban járt, hamar kiderült róla, hogy transznemű. A szülei mindenben támogatták, és egészen odáig elmentek, hogy megtámadták azt a bírói végzést, ami kimondta, hogy járhat ugyan lányos ruhákban az iskolába, de csak a mozgássérülteknek épített vécét használhatja, amit Coy nem akart elfogadni, hiszen ő teljesen ép. Ma már ő is a női vécébe jár.

Frida Kahlo mexikói festő alakja is jól ismert, de azért jó volt újraolvasni a történetét, mert mindig ad újabb és újabb inspirációt. Róla mi is többször írtunk már, D. Tóth Kriszta például Diego Riverának írt különleges szerelmes leveleiből fordított le néhányat, Szentesi pedig a kedvenc műveihez keresett tőle idézeteket.

Jane Goodall brit etológus sem ismeretlen számunkra, sőt, vele találkoztunk is. Két évvel ezelőtti budapesti előadására én is elvittem a lányomat, és életre szóló élményt kaptunk tőle mindketten. Azóta is gyakran emlegetjük azt a néhány varázslatos órát.

Vele személyesen is találkozott főszerkesztőnk, D. Tóth Kriszta, amikor ezt az előadást moderálta. Utána ezt írta a találkozásról: Menj, csináld, higgy benne! 13+1 dolog, amit Jane Goodalltól tanultam.

Az egyik legpontosabb és fontosabb idézetet épp ő mondta ebben a könyvben: 

„Csak ha megértjük őket, akkor tudunk törődni velük, csak ha törődünk velük, akkor tudunk segíteni rajtuk, csak ha segítünk, akkor menekül meg minden.”

A kötetben megtalálhatjuk még Malala történetét is, akit Pakisztánban fejbe lőttek a buszon a tálibok, mert féltek az eszméktől, amiket terjesztett. Malala szerencsére gyorsan felépült, ez az ő nagyon erős mondata a könyvből: „Amikor az egész világ hallgat, egyetlen hangnak is hatalmas ereje van.”

De a nagy pedagógiai újító, Maria Montessori vagy a híres kutató, Marie Curie életének rövid története is példamutató a könyvben, ahogy az összes többi nőé is. Maya Angelou író például gyerekkorában öt évig nem beszélt, mert azt gondolta, hogy a szavaival megbánthatja az embereket, aztán végre megszólalt, és kiderült, hogy rengeteg mondanivalója van a nőkről, a szabadságról és a jogokról. „Az életem célja nem egyszerűen a túlélés, hanem a fejlődés, méghozzá szenvedéllyel, együttérzéssel, humorral és eleganciával” – mondta egyszer.

Michelle Obamának azt mondták a tanárai, hogy „ne tűzzön ki túl nagy célokat, mert ő csak egy fekete lány Dél-Chicagóból”. És aztán ő lett az Egyesült Államok első színes bőrű First Lady-je. Ő ezt mondta: „Mindig maradj hű magadhoz, és ne hagyd, hogy mások véleménye eltérítsen a céljaidtól.”

Számomra az egyik legnagyobb hős a könyvben, Sonita Alizadeh. Az Afganisztánban született lányt, aki még mindig csak huszonegy éves, a szülei már tízéves korában férjhez akarták adni, hogy legyen pénzük, és feleséget vehessenek a bátyjának, de a hirtelen kitörő háború miatt egy menekülttáborba kerültek. Sonita elkezdett dalokat írni, és az Eladó menyasszonyok című ütős számát feltöltötte a YouTube-ra. Róla is írtunk már, olvassátok el a történetét ITT.

A dal meghozta neki azt a lehetőséget, hogy Amerikába mehessen zenét tanulni. Sonita ezt mondta: „Elegem van a csendből”.

És igaza van.

Nem kell a csend. Élet kell, dalok, álmok, tudomány, irodalom, politika, művészet, sport, csillagászat és akár motokrosszverseny is. Mindenki csinálhassa azt, amit szeretne, és amire képes. Akkor is, ha lány.

Mert a lányok bármire képesek.

Both Gabi

A könyv eredeti Facebook-oldala

A magyar Facebook-oldal: lazadolanyok