Épp hogy felment, le is hull a függöny

Épp ma 137 éve, hogy teljesen egészséges kisbabaként meglátta a napvilágot Helen Keller. Élénk, gyorsan fejlődő csecsemő volt, állítólag már hat hónapos korában elkezdett beszélni, egyéves korától pedig járt. Aztán hirtelen minden megváltozott, amikor a kislány súlyos beteg lett. A család háziorvosa agylázat állapított meg, ami utólag valószínűsíthetően inkább skarlát vagy agyhártyagyulladás lehetett. Pár nap betegeskedés után az édesanyja egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a beteg kislány nem reagál, amikor a vacsorához hívó csengettyű megszólal, vagy ha az arca előtt intettek. 19 hónapos volt Helen, amikor teljesen megvakult és megsüketült. Így, ha nem is lett teljesen elzárva a külvilágtól, de a kapcsolata igencsak nehézkessé vált vele.

„A legjobb és legszebb dolgokat az életben nem lehet látni, meg sem lehet érinteni. Azokat csak a szív által lehet érezni.”

Kitörési próbálkozások

De a kis Helen persze nem adta fel. A család szakácsának hatéves lányával együtt hamarosan kidolgoztak egy jelnyelvet, amin keresztül tudtak egymással kommunikálni, és ezt ő idővel  – házi használatra – 60 darabos jelkészletté fejlesztette. Mindemellett hihetetlen érzékei fejlődtek ki: csupán a léptek rezgéséből meg tudta mondani, milyen korú és nemű ember közelít felé. Az élénk, okos lánynak azonban valószínűleg pokoli érzés lehetett bezárva élnie magányos világában, amelyből igen korlátozottan tudott csak kifelé kommunikálni. Nem csoda, ha kifejezetten nehezen kezelhetővé vált. Üvöltött és rugdosott, amikor méregbe gurult, ha pedig jó volt a kedve, akkor megállíthatatlanul vihogott, de dührohamaiban a szüleit és a barátnőjét is kínozta. A család több tagja egy idő után azt javasolta, hogy a súlyosan sérült kislányt talán legokosabb lenne intézetbe adni.

„A vakok legfőbb hátránya nem a vakságuk, hanem a látó emberek irántuk való magatartása.”

A megoldás: egy kis Charles Dickens

Az elzárás helyett jobb megoldás után kutatva az édesanyja Charles Dickens Amerikai jegyzetek című könyvében lelt rá egy szintén siket és vak kislány sikeres tanításának és fejlesztésének történetére. Ez adta meg azt a lökést, melynek során végül az akkor hatéves lány Alexander Graham Bell közbenjárásával elkerülhetett a Perkins Vakok Intézetébe. Itt az iskola igazgatója egy húszéves, látássérült lányt, Anne Sullivant jelölte ki mellé oktatónak. Innentől pedig már mindez legenda. Kettejük sikeres, világhírű kapcsolata 49 éven át tartott. Sullivan előszőr tanárként, később társalkodónőként és örök segítőként élt Helen mellett. Az egész élete Kellerről és a közös munkájukról szólt. Bár később megházasodott, a férje egy idő után kiszorult ebből a kapcsolatból, és idővel menthetetlenül elhidegültek egymástól. Sullivan élete végéig Kellerrel maradt, az ő kezét fogva halt meg – épp úgy, ahogy tulajdonképpen az egész közös életüket töltötték. De ne szaladjunk ennyire előre!

„Sohasem lehetünk igazán boldogok, amíg mások életét nem próbáljuk felvidítani.”

Egy zseniális tanárnő forradalmi módszere

A húszéves Sullivan, amikor megérkezett a Keller házhoz, egy babát hozott ajándékba a kislánynak, majd rögtön a tenyerébe is írta a szót betűzve: b-a-b-a. Helen azonban eleinte nem értette, mire megy ki a dolog. Honnan is tudhatta volna, hogy a világon minden egyes dolognak, tárgynak és személynek saját szava van? Keserű frusztrációjában a dührohamai is egyre fokozódtak, úgyhogy a nevelő azt kérte a családtól, hadd válassza el tőlük teljesen a kislányt, hogy az csak az ő instrukcióira koncentrálhasson. Egy hónappal később megtört a jég.

Helen, Anne és a baba

Egy nap, miközben Helen egyik kezére hideg vizet locsolt, és a másikba egyre a v-í-z szót írogatta, a lány végre megértette a koncepciót. A szót visszaírta Sullivan tenyerébe. Majd a földre dobbantott, azt kérve, mondja el annak is a nevét.

Ezzel a vízzel aztán átszakadt a gát, Helen tudásszomja megállíthatatlan volt, az egész világot meg akarta ismerni. Huszonéves korára ő lett a világon az első olyan siket és vak diák, aki diplomát szerzett.

„Az élet vagy merész kaland, vagy semmi sem.”

Világhírű előadó

Helen feltett szándéka volt, hogy a lehető legkevésbé eltérve a szokványostól kommunikáljon másokkal. Számtalan módszert elsajátított: megtanult gépelni, hosszas és fáradságos munkával beszélni, tapintás útján értette a jelnyelvet, illetve megtanulta az ujjait mások ajkára helyezve „hallani” beszélgetőpartnereit. A Braille-írást is megtanulta, így már nemcsak angolul, de franciául, németül, görögül és latinul is olvasott.

Keller nem csupán kivételes intelligenciájáról, de a humoráról is ismert volt. Egy alkalommal, nem sokkal az alkoholtilalom bevezetése után, „A világ nyolcadik csodája” címmel lépett fel, hogy Sullivan tolmácsolásában az életéről meséljen, amikor a közönségből valaki azt kérdezte tőle, szerinte jelenleg mi az ország legfontosabb kérdése. „Hogyan lehetne italhoz jutni?” – szólt a frappáns válasz.

A főiskolai évek után eltökélte, hogy az idejét és energiáját mások szolgálatának fogja szentelni. Nemcsak a hozzá hasonlóan sérült embereknek tartott szerte a világban motivációs beszédeket, de harcba szállt a béke és a női egyenjogúság mellett is. Harminckilenc országban járt, számtalan cikket és tizenkét könyvet írt, megmutatva másoknak azt a fantasztikus utat, amit ő járt be, és ezzel leküzdötte az őt körbevevő hatalmas akadályokat.

„Ha én, siketen és vakon is gazdagnak és izgalmasnak találom az életet, akkor te milyen rengeteg dolgot tudsz befogadni mind az öt érzékedet használva!”

 Fiala Borcsa

A kiemelt idézetek Helen Kellertől valók.

Forrás: ITT, ITT, ITT, ITT

Képek: ITT, ITT