– 

Árnyalatok

Mindig csodálkozom azokon, akik Magyarországon határozott véleményt, hovatovább ítéletet mernek mondani a menekültválságról, és arról, kinek mit kellene csinálni ebben a helyzetben. Akár azt, hogy mindenkit be kellene fogadni, mert így volna humánus; akár azt, hogy mindenkit távol kellene tartani tőlünk, mert más kultúrát hoznak ide, amivel nem tudunk harmonikusan együtt élni.

Innen megítélni a helyzetet úgy, hogy gyakorlatilag nem élnek köztünk menekültek és bevándorlók, és róluk szóló hírekkel is csak akkor találkozunk, amikor valaki vagy terroristává, vagy kivételesen sikeres emberré válik közülük (tehát valamelyik végletet képviseli), azért elég merész.

Szerencsére azokban az országokban, ahol ez a helyzet régóta fennáll, és ezernyi árnyalata létezik, folyamatosan reflektálnak rá a műalkotásokban, például a filmvásznon is. Az utóbbi tíz-tizenöt évben nem egy remekmű született a menekültkérdésről a Gyönyörű mocsokságoktól kezdve A tenger törvényén és a Dheepanen át a könnyedebb Szambáig, vagy Üdvözlégy Norvégiában!-ig.

Minél többet lát az ember, annál kevésbé mer ítéletet mondani, és annál nyilvánvalóbb, hogy a nagy képben milyen kicsi az egyes ember, akinek a feje fölött dőlnek el a sorsát meghatározó kérdések.

De olykor még a játékfilmeknél is összetettebb és megrázóbb egy jó dokumentumfilm, egyszerűen attól, hogy minden valódi benne, és ezáltal van tétje. És minden ellenkező híresztelés, vagy inkább előítélet ellenére legalább akkora, ha nem nagyobb élményt tud szerezni, mint egy jól megcsinált játékfilm. Például a tavalyi Sundance Filmfesztivál győztes dokumentumfilmje, a Sonita, amit eddig mindössze két alkalommal lehetett látni Magyarországon a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, de hamarosan lesz egy utolsó lehetőség is megnézni. És szerintem vétek lenne kihagyni.  

Sonita

A Sonita egy Iránba menekült afgán kamaszlány történetét meséli el, aki tradicionális muzulmán család legkisebb gyermekeként született a háborúba. A hosszú évekig elhúzódó harcok aztán a család egy részét arra kényszerítették, hogy máshol keressenek otthont, míg az idősebbek már nem akartak mozdulni. Így került Sonita a nővérével, és annak kislányával Iránba, ahol ugyan befogadták őket, de évek alatt sem kaptak munkát, és a papírjaikat sem rendezték. Amikor megismerjük őket, egy lepukkant teheráni lakásban élnek bármiféle igazolvány vagy útlevél nélkül, a kilakoltatás szélén, napról-napra, szedett-vedett cuccok között.

Mindössze egy menekülteket segítő ifjúsági központ törődik velük: ott Sonita nemcsak iskolába járhat, de a gyerekkori traumáit is segítenek feldolgozni. Néha ki is takaríthatja az épületet, hogy ezzel valami kis pénzhez jusson. Ennyit arról, mennyi perspektíva várja azokat a menekülteket, akik közeli vagy szomszédos muzulmán országban keresnek menedéket a háború elől, ahol elvileg hasonló kultúra és nyelv fogadja őket.

Y generációs iszlám

A film viszont egyáltalán nem erről szól, ez legfeljebb a háttere. Az iszlám vallást – mint tudjuk – ezerféle módon lehet megélni, és ezen felül minden országnak, sőt etnikumnak és régiónak megvannak a saját hagyományai. Nyilvánvaló, hogy Sonita egy konzervatívabb iszlámból érkezett, mint amit Iránban talált, ahol a nők dolgozhatnak, és lehet egyéb életcéljuk is, mint a családot szolgálni. (Na, nem az európai mértékkel mérve, de az afgánhoz képest mindenképp.) Az a két, – egyébként kendőt viselő, vallásos nő –, akik Sonitát oltalmukba veszik (a filmrendezőnő, és az ifjúsági központ vezetője) jóval modernebb és felvilágosultabb ember, mint akiket Sonita a hazájában és a családjában megismert. De még náluk is sokkal vonzóbbak számára az amerikai tömegkultúra ikonikus nőalakjai, például Rihanna vagy Katy Perry, akiknek a tevékenységét Iránban valamennyire le lehet tapogatni. Sonita egy kis füzetbe vagdossa ki és ragasztja be a magazinokból kivágott képeiket, és próbál belőlük egy álomvilágot építeni, amiben majd egy nap élni is szeretne.

Sonita ugyanis nemcsak egy menekült, akinek fiatal kora és tehetsége miatt talán van esélye egy jobb életre, hanem az Y generáció tagja is, aki már teljesen másképp tekint az életére, mint az ősei.

Mivel korán elszakadt a szüleitől, és régóta a saját lábán kell állnia, megismerkedett a modern világ hatásaival – amelyektől a szülei bizonyára tűzzel-vassal igyekeztek volna megóvni. Sonita egy olyan karrierről ábrándozik, ami valóságos bűn a családja szemében: rapper akar lenni. Szabadidejében számokat ír, társakat keres hozzá, gyakorol, és non-stop arról fantáziál, hogy egy nap sztár lesz, aki a dalaiban a világ elé tárja egy afgán menekült megpróbáltatásait. És mint tudjuk: a tehetség utat tör magának. Még az iszlám világban is.

Ha Irán viszonylag felvilágosultnak tűnik is Afganisztánhoz képest, azért az, hogy egy lány rappeljen, még ott is kiveri a biztosítékot. Amikor a filmrendezőnő először hozza őt össze egy hangstúdió vezetőjével, akitől azt reméli, véleményt mond róla, és segít neki egy demót készíteni, az illető első kérdése az: „De a kormánytól van rá engedélyed?” És mivel férfi, természetesen nem biztatja Sonitát, inkább megpróbálja elvenni a kedvét. Ám Sonitának van olyan mázlija, hogy mögötte áll egy kamera, valamint a nyilvánossággal felvértezett rendezőnő, akit nem lehet csak úgy lepattintani. Bár ehhez egy új dokumentumfilmes irányzatot kell megteremtenie – amiben a filmkészítő nem pusztán rögzíti az eseményeket, hanem aktívan alakítja is azokat –, Sonitának innentől gyakorlatilag van egy mentora, menedzsere és pszichológusa egy személyben, aki őt tűzön-vízen át támogatja. Pedig nem akármilyen akadályokat kell még leküzdeniük…

Egyén vs. közösség

Így lesz a film jóval izgalmasabb és összetettebb, mint egy menekült tinédzser története: egyrészt utazás az iszlám különféle változatai között, ami kicsit időutazásnak is tűnik a múltba; másrészt egy emancipációs történet; harmadrészt tanmese arról, hogyan kell a tehetséget segíteni és mentorálni; és egy coming-of-age, vagyis felnőtté válás története is.

De van még egy vetülete a filmnek, amit muszáj megemlíteni. Mi itt, a nyugati civilizációban egy individualista társadalmat építettünk magunknak, ahol mindenkinek joga van magát kifutni, a vágyait beteljesíteni – ezt nem is kérdőjelezzük meg többé. A tradicionális iszlám társadalomban ezzel szemben a közösség érdekei az elsők, mindenki annak veti alá magát. A közösség legkisebb egysége pedig a család.

Sonita ez ellen is lázad pusztán azáltal, hogy vannak önmegvalósító törekvései, és mivel fiatal és becsvágyó, képtelen is róluk lemondani. Mi pedig természetesen – hiszen ez a mi értékrendünkkel cseng egybe – drukkolunk neki.

Aki megnézni a Sonitát, nemigen fogja elfelejteni. És ha szerencséje van, és bejut arra a vetítésre, amit június 12-én rendeznek a Magvető Caféban, akkor még a kavargó gondolatait is kicserélheti másokkal, mert a vetítés után egy beszélgetés is lesz Morcsányi Géza (dramaturg, a Magvető kiadó egykori igazgatója) vezetésével. Utána pedig lesheti a YouTube-ot, hogy mikor bukkan fel Sonita neve immár angol nyelvű számokkal, mert az tuti, hogy még hallani fogunk róla. 

Gyárfás Dorka 

 

A Sonitáról készült filmet június 12-én mutatják be egy adománygyűjtő vetítésen, az eseményről ITT találsz  további információkat.