–

Sarah Ruhl New Yorkban alkotó drámaíró, aki már a történet kezdetén elképesztően sikeres és elismert a szakmájában: darabjait a Broadwayen játsszák, számos népszerű művet tudhat maga mögött. Mivel édesanyja színésznő volt, a kulisszák mögött nőtt fel, de inkább megfigyelő, háttérbe húzódó alkat, ezért az írás felé sodorja az élet. Sarah tíz év távlatából emlékezik vissza a történtekre, amelyek teljesen megváltoztatták az életét. Azt pedig, hogy mennyire zsigerien íróalkat, mi sem bizonyítja jobban, minthogy elképesztő pontossággal képes felidézni pillanatokat, mondatokat és érzéseket, amelyeket konzervált a gondolataiban. Talán tudta, hogy így vagy úgy, de egyszer mesélnie kell róluk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Sarah Ruhl (@sarah_ruhl_) által megosztott bejegyzés

A könyv első lapjain Sarah épp egy nőgyógyászati rendelő vizsgálószékében fekszik, és miközben a plafont bámulja, tudomására jut, hogy egy kisgyerek mellett, valamint egy fájdalmas vetélést követően, most éppen ikreket vár. Az első sokk pedig még csak a legkisebb kihívás, amely után ennél sokkal több következik.

A problémás várandósság, a többszörös életveszély, a megannyi kórházba rohanás, valamint a nehéz szülés után ugyanis még egy váratlan fordulattal beköszönt a Bell-paralízis, vagyis az arcidegbénulás (amely ebben az esetben valószínűleg konkrétan az ikerszülés hatására alakul ki).

Miért történik mindez? Sarah a nemrég elfogyasztott szerencsesüti üzenetére gondol, amelybe kapaszkodva túlélte az elképesztő kihívásokkal teli várandósságát: „Hozd világra, ami benned van, és megmenti az életed.” Mégis hogyan menti meg őt a Bell-paralízis? A kötet végére szerencsére ez is kiderül.

A tárgyilagosság érzelmes művészete

A könyv arra helyezi a hangsúlyt, hogyan képes továbbmenni az ember egy traumatikus egészségügyi krach után, amely nem oldódik meg gyorsan, vagy lehet, hogy sohasem fog megoldódni.

Miközben éppen egy olyan szakaszát éli az életének, amikor a lehető legkevésbé figyelhet magára és tehet lépéseket a saját gyógyulása érdekében. Sarah egy igazán szerető családot tudhat maga körül: gyerekpszichiáter férje megingathatatlan támogatással kíséri végig azon a hullámzó tíz éven, amelyet a diagnózistól az elfogadásig, illetve a végül számára megtalált megoldásig él át. Utóbbiból még úgy is sokat tanulhatunk az empátiáról és a feltétel nélküli szeretetről, hogy nincs a szánkba rágva, mégis megbújik a sorok között.

Amiben az egyik legerősebb ez a történet, az a végtelen egyszerűség, amellyel ábrázolja a hétköznapok leggyilkosabb, legfárasztóbb, leginkább lélekölő pillanatait. Nemcsak a megváltozott archoz kötődve, hanem a háromgyerekes anyasághoz, az ikres első hónapokhoz, a nagycsaládos anyaként helyét kereső drámaíróhoz, vagy a férje irányába lelkiismeret-furdalást érző nőéhez. Sarah sosem boncolgatja a helyzeteket túl konkrétan: egyszerűen csak elénk tárja éppen úgy, ahogy megtörtént.

(Például amikor a kétségbeesésed egyik legmélyebb pontján pisil szemen a csecsemőd, és dobja neked a kakis pelust a hároméves, pedig te nem szeretnél semmi mást, minthogy kijuss a házból, ami valószínűleg ma sem fog sikerülni.)

Ezektől a tárgyilagosan leírt, de sok-sok érzelemmel bíró pillanatoktól pedig annyira igazi a történet, és olyan meglepően egyszerű azonosulni vele, hogy az ember már hirtelen nem is tudja, most épp kinek az életében jár.

Mérgező mondatok vezeklés nélkül

A másik, ami nagyon fontos ebben a kötetben, ahogy láttatja, milyen mondatokat kell elszenvedni a nőknek mosolyogva, vagy legalábbis nem dühöngve (és tévedés ne essék, ezeket nem csak férfiak mondják). A mellbevágó sorokat szintén nem nagy hatásszünettel, a katarzist előkészítve vagy túlmagyarázva kapja meg az olvasó: hanem pont úgy, ahogy az életben történik.

Egy poénosnak szánt tőrdöfést egy félmosollyal, egy ítéletként hangzó kedves tanácsot a világ legtermészetesebb hétköznapiságával.

Nincs reflexió, nincsenek könnyek és nincs visszavágás. Minden csak belül zajlik, a nő lelkében, miközben kifelé igyekszik tartani magát, vagy épp hetek múlva tudatosul benne: mit is hallott valójában.

„De azért, ha lehet, még ne rúgjon be a biztonság kedvéért” – jegyzi meg az orvos Sarah fölé hajolva, miután közli, hogy a néhány hetes magzatnak már nincsen szívhangja.

„Az írónők jobban teszik, ha csak egy gyereket vállalnak, többel ugyanis már kotlóstyúkká válnak” – olvassa Sarah a jó mélyre ható mondatot egy ismert írónő esszéjében.

Ezek a mérgek nem ölnek meg azonnal, csak alaposan felszívódnak a bőr alá, és nem hagyják nyugodtan gyászolni, álmodni, örülni vagy egyszerűen csak önmagaként létezni az embert. Sarah sem képes megúszni a hatásukat, de a folyamatos párbeszéd önmagával, amelyet akkor sem hagy csitulni, amikor éppen a legmélyebben jár a gödörben, végül mindig megmutatja az irányt felfelé.

Az új identitás tényleg új, vagy ez is a lényünkből fakad?

A Bell-paralízis nem csupán fizikai nehézség: amellett, hogy aki elszenvedi, a test számos funkcióját nehezítve tudja használni, egy új arcot is kap. A tükörképe teljesen megváltozik, ez a trauma pedig már a psziché feladata és nehézsége.

Ebből fakadóan talán már érthető, miért az a címe a könyvnek, ami. Sarah Ruhl a mosolyát veszíti el: egyik pillanatról a másikra nem tudja mosolyra húzni a száját többé, csak félig. Bal oldala nem engedelmeskedik sem az érzéseinek, sem a szíve vágyának, hogy ugyanazt a nőt lássa a tükörben, mint azelőtt. Miközben Sarah felismeri, mennyi mindenre használja az ember öntudatlanul a hétköznapokban a mosolyát, a gyásznak számos fázisát átéli – tagadás, düh, alkudozás, de az önhibáztatás is előkerül – a betegségéhez és a testéhez való viszonya pedig végtelen hullámzásnak indul.

Mit érez a feleség, akit már sohasem fog úgy látni a férje, mint azelőtt? Mit érez az anya, aki cikkek tömkelegét olvassa el az arcmimika fontosságáról a gyerekekhez való kötődés alakulása során? Mit érez a lány, akinek az anyja ugyanúgy átesett a Bell-paralízisen, de hónapok után felépült?

Mit érez a drámaíró, aki vágyik a színházba, de küzd még az új identitással? Egyáltalán mennyire új ez az identitás?

„Milyen érdekes” – gondolja Sarah – „világ életemben azért írtam történeteket, hogy az érzéseimet mások fejezzék ki a saját arcukon.” Miközben pedig a fizikai gyógyuláshoz való attitűdje folyamatosan módosul, – Sarah hol nem hajlandó foglalkozni az állapotával, hol orvosról orvosra jár, – az önismerettel kapcsolatos kérdések megúszhatatlanná válnak számára: egyszerűen csak azért, hogy tovább tudja élni napról-napra az életet. 

Az aszimmetria lényegének nyomában

A családja, a szakmája és az anyasága rengeget örömöt ad Sarahnak, miközben lelki állapota hullámzó, hiszen újabb és újabb tényekkel szembesül saját magáról: kiderül, hogyan függenek össze kérdései és nehézségei apja korai elvesztésével, milyen súlyos egészségügyi problémájának felfedezése köszönhető kizárólag a Bell-paralízis megjelenésének, vagy épp milyen fontos hatással bírhatnak egy ember életére a legapróbb elfeledett családi emlékek és feljegyzések. Ezek a felismerések pedig – amelyeket szándékosan nem írok le konkrétan nektek –, végül elvezetnek a válaszhoz azzal kapcsolatban, mit jelentett pontosan a szerencsesütiben olvasott mondat: Hozd világra, ami benned van, és megmenti az életed.

Miért nem jó az asszimetria? Gondolkodik el a tízéves út egy pontján Sarah, amikor ráébred, hogy tulajdonképpen semmi más nem történt az életében, minthogy a szimmetria aszimmetriává vált. Vajon ezért évszázadokon át nyomot hagyó Mona Lisa híres félmosolya is?

Az ember ösztönösen a szimmetrikushoz vonzódik, miközben az egész élete tele van aszimmetriával – ébred rá Sarah, és el is kezdi felfedezni ezeket a saját történetében, illetve emberi kapcsolataiban.

„Talán az aszimmetriánk köt össze bennünket. A sérülékenység törődésre ösztökél. A szimmetria önmagában is teljes. Az aszimmetria szeretetért kiált, hogy egészítsék ki” – fogalmazza meg Sarah Ruhl. 

Kimenő Radival: kiengednéd a fáradt gőzt? Öt program, ami segít benne

Kult – 2024. április 12. – FR

Jól csak a szívével lát…

A drámaíró szép lassan ébred rá, hogy amikor elfordult a problémájától és eldöntötte, úgy él vele tovább, mintha mi sem történt volna: azzal nem túllépett rajta, hanem saját magát utasította el.

„Felötlik bennem, hogy a tükörképem elutasítása egyben egész fizikai lényem elutasítását jelentette.”

Sarah sok munka és felismerés után újra kilép betegsége árnyékából, bátor lesz és erős: fizioterápiára jár, tornáztatja az arcát, nem tántorítja el egy-egy kiábrándító szakember, hanem megy tovább. Tíz év után már nemcsak pislog, vagy könnyebben rág: hanem egyszer csak mosolyogni kezd. Bár a mosolya már sohasem lesz szimmetrikus, de ő akkor is felszabadulva és örömből csinálja.

Vajon a szimmetria felé való kizárólagos vonzódás már velünk születik? Vagy magunk húztuk fel az elvárást az ember köré?

Sarah sokáig rettegett attól, hogy gyerekei nem tudják majd, mennyit mosolygott rájuk, mert egyszerűen az szemmel nem volt látható. Évekkel később ébred rá, hogy őket nem gátolta meg a Bell-paralízis adta aszimmetria: pontosan érezték mindvégig anyjuk mosolyát.

Ahogy Anna, Sarah kamaszlánya megfogalmazta számára a kötet megszületésének idején: „Mindig úgy gondoltam az arcodra, mint egy csodálatos házikóra. Egyszer csak leomlott a fal, és te tégláról téglára igyekeztél visszaépíteni. És nem tudtad teljes egészében befejezni. De te csak a falat láttad. Mi pedig azt láttuk, hogy ez a mi házunk.”

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Széles-Horváth Anna