1.

Diego,

semmi sem hasonlítható a kezeidhez, semmi a szemed arany-zöldjéhez. A testem csordultig tele van lényeddel napokig és napokig. Te vagy az éjjelem tükre. A villám vad fénye. A föld nedve. Hónod alatt találom meg nyugalmamat. Ujjaim érzik véred áramlását. Minden örömöm abban az érzésben rejlik, ahogy az élet kibugyog virágszökőkutadból, és fokozatosan elönti minden idegpályámat. Amelyeket szintén mind te birtokolsz.

2.

Auxokrom és kromofor, drága Diego,

a nő, aki a színeket viseli.

A férfi, aki a színeket látja.

Immár 1922 óta.

Mindig és örökké. Most 1944-et írunk. Mindazon együtt átélt órák után. A vektorok még mindig az eredeti irányba mutatnak. Semmi nem állítja meg őket. Nincs nagyobb tudásuk, mint az élő érzelem. Nincs több vágyuk, mint menni egészen addig, amíg össze nem érnek. Lassan. Nyugtalanul, de azzal a bizonyossággal, hogy az „arany szakasz” vezeti őket. Sejtekbe rendeződve. Mozgásban. Fényben. Minden középpont egy és ugyanaz. Nincs olyan, hogy butaság. Egyek vagyunk, egyek voltunk, és azok is maradunk. Nem számít az idióta végzet.

3.

Diegóm,

éjjelem tükre!

Szemed zöld kard a húsomban. Hullámok a kezeink között. Mindmagad, egy hangokkal teli térben – az árnyban és a fényben. Te vagy az auxokrom, aki a színeket látja. És én a kromofor, aki a színeket sugározza. Te vagy minden számok összes kombinációja. Az élet. Arra vágyom, hogy az árnyak mozgásából értsem a vonalaidat. Te teljessé teszel és én elfogadok. Szavaid áthatolnak a kozmoszon, amelyben sejtjeim a csillagok. A te sejtjeid pedig a fényemet adják.

4.

Auxokrom és kromofor

Hosszú évek elfojtásának szomja volt a testedben. Leláncolt szavak, amelyeket legfeljebb álmainkban mondhattunk ki hangosan. Mindent körülvett tested, mint egy zöldellő festői táj. Virágszirmaid patak csörgésével feleltek az érintésemre. Ajkad volt mindenféle gyümölcs nedűje; gránátalma vére, barack leve, ananász dzsúsza. Mellemmel hozzád simultam, és az ujjbegyeimen át egész lényed eggyé vált a véremmel. Tölgyesszencia illata, dió emléke, kőrisfa zöld lehelete. A horizont és a tájkép – végigcsókoltam. Elfeledett szavak formálják a nyelvet, amellyel megérthetem lehunyt szemed pillantásait. Itt vagy, megfoghatatlanul, te vagy az univerzum, amely most a szobám alakját ölti. A hiányod a fény lüktetésével rázza az óra ketyegését, a tükrön keresztül érzem lélegzetedet. Karjaimmal ölellek, veled vagyok egy percre, önmagammal egy pillanatra. És a vérem maga a csoda, amely láthatatlan erekben száguld az én szívemtől a tiédhez.

A saját testem zöld tája benned egy egész anyatermészetté válik. Szárnyalok, ujjaim hegyével végigsimítom a lágy lankákat, kezeim elérik és magukává teszik az árnyas völgyeket, és egyszerre körülölelnek a gyengéd ágak, a zöld, a hűvös. Az egész földdel szeretkezem, melege tűzzel éget, testemet friss levelek simítják gyengéden. Harmatuk egy örökké új szerető izzadsága. Ez nem szerelem, gyengédség vagy vonzalom, ez az élet maga, az életem, amelyet a karodban, az ajkadon, a mellkasodon találtam. Mandulaízt kaptam csókodtól. A világunk sosem került kívülre. Csak egy hegy tudhatja, mi rejlik a másik hegy mélyén.

Jelenléted lebeg csöppet, teljes lényemet átöleli, amíg a reggelt várjuk sóvárogva. Akkor észreveszem, hogy veled vagyok. Abban a pillanatban, még mindig telis tele érzésekkel, kezeimet narancsba mártom, és a testemet mintha a karjaid ölelnék.

5.

Az én Diegómnak,

világok csöndes életadójának. A legfontosabb, hogy ne létezzenek illúziók. Ahogy a reggel beköszönt, a barátságos vörösek, óriási kékek, kezek, teli falevelekkel, ujjak a hajtincsek között, galambfészkek, a kegyelmi pillanat, amikor megérted az öntudatlan dallam egyszerűségének és a szívemben lakozó szél könnyelműségének harcát... „ne hagyd, hogy éljenek a rímek, te leányzó!” Az ősi Mexikó édes csokoládéja, amely az ajkakról a vérbe ömlik, görcs, jelzés, kacagás, a puszta gyöngyfogak tűje.

A július hetediki ajándék. Kérem, megkapom, eldalolom, eldaloltam, dalolom mostantól a varázsunkat – a szerelmet.

 Kiemelt kép:  Getty Images/ Wallace Marly/Hulton Archive