Jól vagy, kislányom?

–

– Hol voltál eddig, kislányom? Már régóta vártalak!

– Dolgom volt, anyu. Annyi minden van, azt sem tudom, hol kezdjem.

– Jól van, angyalom, semmi baj. Csak azt hittem, már nem is jössz. Na, de ülj le, itt van a zserbó.

– Nem sok időm van, mennem kell tovább.

– Enni csak van időd! Egész nap készültem, most meg nem is akarsz enni belőle? Kár volt vesződnöm vele.

– Jaj, anyu, hagyjál már!

– Na, jól van. Tessék, itt van. Azzal a csokimázzal csináltam, amit annyira szeretsz, na meg a mi diónkból. Finom, ugye? Ha ezt apád látná… Istenem, mennyire szerette az én zserbómat apátok! Apád lánya vagy. Emlékszem, törte a diót kint a kertben, ott az árnyékban, ahol most a hinta van. Te meg mindig lopkodtál tőle. Erről jut eszembe, küldök a gyerekeknek is, hadd egyenek. Ilyet nem kapsz sem a boltban, sem a piacon!

– Ne állj már fel, anya, ráér, én majd lemegyek érte a pincébe. Ne lépcsőzz. Hagyd már!

– Egyél csak, inkább már most előkészítem.

– Maradj inkább itt velem! Hallod? Amúgy finom a zserbó.

– Egy pillanat az egész, a gyerekek örülni fognak. Na, de hova rohansz? Egyél még, ha ízlik.

– A gyerekekért a suliba, eddig dolgozni voltam. Még vacsoránk sincs. Jut eszembe, nincs esetleg erős paprikád, tudod, a Zoli bácsi-féle? Vinnék, ha van.

– Van hát, hogyne lenne. Adok azt is. Itt van a spájzban.

– Nem kell most, majd ha elindulok.

– Egy pillanat az egész! Erre a szeles időre már megint megfájdult a térdem. A vérnyomásom is magas. Itt is van, tessék.

– Azért mondom, hogy ülj le. Nem kell pattogni. Megcsinálom én.

– Van neked épp elég dolgod, kislányom, nekem belefér az időmbe. Bírom én!

– De akkor miért nem pihensz, ha fáj a lábad, meg magas a vérnyomásod?

– Majd pihenek, de mondtad, hogy jössz, és kész akartam lenni a zserbóval. Küldök nektek pörköltet is nokedlivel, azt is csináltam. A gyerekekről tudom, hogy szeretik. Imádom nézni, amikor esznek. Apád mondta mindig, hogy nyelik, mint kacsa a nokedlit! Milyen boldog volt olyankor! Úgyis alig esznek. Mit esznek egyáltalán? Jó lesz vacsorára.

– Jó, majd viszek azt is, köszi. Most jól esznek. De ülj már le!

– Múltkor megettétek a levest?

– Meg, igen.

– Jó kis orjaleves. Az egészséges. Kis vejem sokat dolgozik?

– Sokat, de bírja.

– Nyúzott vagy, kislányom, meg vékony. Nem eszel rendesen, gondolom. Kérsz még zserbót?

– Nem, elég volt, tudod, hogy nem ehetek sok cukrosat.

– Hát ebben aztán egy deka cukor nincs. A mi diónkból, meg a baracklekváromból tettem bele, a tésztában csak egy csipet van. Ehetsz nyugodtan.

– Nem kérek már, köszi. De viszek a gyerekeknek, és Tominak.

– Tomikám múltkor dicsérte a kolbászt, megevett majdnem egy fél szálat. Küldök azt is. A pincében van az is, lemegyek érte.

– Anya, lemegyek én később. Nem felejtjük el. De nem kell kolbász, mert nem fogy otthon, csak itt szeret enni belőle.  

– Leszaladok, egy pillanat az egész. Itt van, tessék. Beteszed a hűtőbe, semmi baja nem lesz. Ez volt az utolsó disznóvágás, többet ilyet már úgysem eszel. Apád-féle kolbász, ilyet senki nem tud csinálni. Olyan szép volt az a disznó. Az orja is abból volt. Érdemes volt vágni.

– Tudod, hogy erről mi a véleményem. Több vele a vesződés, egy hétig tart nálatok ez az egész. Előtte is, meg utána is panaszkodsz.

– Lehet, de apátok szeretett volna, és látod, még megérte. Most már úgysem vágunk, hogy ő nincs.

– Voltam kint a temetőben. Szép a sír. Friss vizet adtam a virágoknak.

– Köszi, kislányom. De ne vesződj ezzel.

– Belefér. Nem csak a te dolgod, hogy kimenj.

– A gyerekek látták már a sírkövet? Mit szóltak?

– Még nem. Majd a hétvégén kimegyünk együtt. A mosogatóba tegyem a tányért?

– Igen, majd elintézem. Már mész?

– Igen, indulnom kell.

– Jól van, kislányom. Adok egy lidlis dobozt, abban el tudod vinni a kaját. Elég biztosan ennyi nokedli és pörkölt?

– Igen, köszi mindent. Jó, hogy csináltál zserbót.

– Örülök, hogy ettél belőle. Jól vagy, kislányom?

– Igen, holnap veszik le a cicimet. Majd hívlak. Szia, anya. Vigyázz magadra.

WMN szerkesztőség