Semmi extra, csak forradalmasítja a digitális művészetet – A nem helyettesíthető tokenek nyomában, közérthetően

–

Hogy már az elején félig-meddig lelőjem a „poént”, elárulom: a nem helyettesíthető tokenek (NFT) lényege, hogy általuk értelmezhetővé vált az eredeti változat fogalma a digitális térben. Mondom is, hogy hogyan.

Minden a bitcoinnal kezdődött

A bitcoin 2009-ben indult, és az az újítása, hogy egy olyan pénzrendszer, amely nem centralizált. Tehát nem áll mögötte semmilyen bank, állam vagy cég. A világban szétszórt, önkéntes alapon munkálkodó számítógépek hálózata adja a bitcoin rendszerét, aminek az a feladata, hogy ellenőrizzék a rendszerben történő tranzakciókat. Leegyszerűsítve, az a feladatuk, hogy mielőtt X utalna valamennyi bitcoint Y-nak, ellenőrzik, hogy van-e X-nek annyi bitcoinja, amennyit utalni akar, és azt is megvizsgálja, hogy nem akarja-e kétszer elkölteni ugyanazt a bitcoint, mert ez egy digitális pénz, ami e rendszer nélkül könnyen másolható lenne.

Ezt a technológiát blokkláncnak nevezzük, és a bitcointól teljesen függetlenül elkezdték más területeken is használni, például a szállítmányozásban. Ezzel tudják ellenőrizni, hogy elindult vagy megérkezett-e az adott áru. Ez sokkal biztonságosabb, transzparensebb rendszer a többinél.

Helló, token!

András hangsúlyozza, nagyon fontos, hogy ezt a blokklánc-technológiát nem szabad összekeverni a bitcoinnal, ez a rendszer független a kriptovalutáktól, csak azoknak is ez az alapjuk.

Ahogyan a nem helyettesíthető tokeneknek is, amelyek lényege, hogy limitált darab van belőlük, és azok is egyediek, ezáltal nem cserélhetők fel egy másik tokennel.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy vannak olyan blokkláncrendszerek, amelyekben bárki létrehozhat saját tokeneket, amikből lehet akár végtelen mennyiségűt is csinálni, de lehet limitálni a darabszámukat. Itt jön be a nem helyettesíthető jelleg: néhány éve valaki kitalálta, hogy mi lenne, ha különböző digitális dolgokhoz kötnénk ezeket a limitált darabszámú tokeneket, mondjuk, egy digitálisan létrehozott képhez.

András szerint a hangsúly a limitált darabszámon van: ezekhez a limitált tokenekhez rendelhetünk úgynevezett metaadatokat: a nevünket, hogy mikor készítettük a képet, hogy hány darab ilyen tokent hoztunk létre, és a későbbi tulajdonos nevét. Ettől lesz egyedi.

Oké, de mi érteleme?

Ebben az az óriási dolog, hogy a digitális alkotások esetében is megoldja az eredetiség kérdését.

Kiválóan érzékelteti a jelentőségét András példája: tudjuk, hogy a Mona Lisából egy darab lóg a Louvre-ban, minden más, a képről készült másolat nem eredeti, amit tudunk, elfogadunk, és senki nem akad fenn azon, hogy a képeslapokra és pólókra nem az igazi kép kerül. Viszont a digitális térben eddig az, hogy valamilyen képnek van egy eredeti verziója, nem volt értelmezhető, mert könnyűszerrel bármennyi másolat készülhetett belőle néhány kattintással, semmi nem jelezte, hogy melyik volt az első verzió.

Ezt a problémát oldják meg az NFT-k, mert ha egy alkotáshoz egy ilyen nem helyettesíthető, egyedi tokent rendelünk, azzal értelmet kap már az interneten is, hogy egy digitális képnek melyik az eredeti verziója.

Ezzel pedig a digitális művészet is teret kapott az online világban. Most már ahhoz, hogy egy kép eredeti verzióját birtokoljuk, nem kell fizikailag léteznie, kézzelfoghatónak lennie, mint egy hagyományos festmény esetében.

De nem csak képeket, bármilyen digitális alkotást össze lehet kötni ilyen tokennel, és az eredetiséget igazoló adatok rögzítése ebbe a már említett blokklánchálózatba történik.

NFT-ket pedig bárki létrehozhat az erre szolgáló platformokon.

A tiéd, de nem úgy

Az NFT formában megjelenő digitális alkotások lényege azonban nem az, hogy egy darab van belőlük, amit megvásárolhatunk, és onnantól tárolhatjuk a gépünkön vagy egy pendrive-on egy páncélszekrényben. Ahogy az első Twitter-bejegyzés sem tűnt el az oldalról azzal, hogy valaki a sajátjának mondhatja.

Az NFT formában értékesített alkotások sokszorozhatók, bárkinek a laptopján, telefonján ott lehetnek, kitehetik Instára vagy Facebookra az adott képet, videót, zeneszámot, akármit, ahogy lemásolhatjuk az első Twitter-bejegyzést is. Nálunk lehet, de nem a miénk. Ahogy a Mona Lisa másolatát is kirakhatjuk a nappalink falára.

A lényeg az, hogy hiába sokszorozható az adott alkotás, a már említett rendszerbe bele van írva, hogy az valaki tulajdona, és ez az, ami számít.

És hogy miért? Banálisan hangozhat, de a közösségi megállapodás a kulcs. Az, hogy nagyon sokan elfogadják, hogy ez így van. Ahogy például nagyon sokan elfogadták évszázadokkal ezelőtt, hogy milyen fajta kagyló vagy nemesfém legyen egy közösség fizetőeszköze. Hiszen ezeket a rendszereket mi hoztuk létre, így mi határozzuk meg a szabályait is. 

Semmi extra, csak forradalmasítja a digitális művészetet

Ahogy már az elején elspoilereztem, az egész NFT-láz fő oka, hogy végre a digitális világban értelmet kapott az, hogy valami egyedi. Eddig egy digitális alkotásnak, legyen az kép, hang, videó, szöveg vagy bármi, nem lehetett eredeti verziója, mert színre-szagra, pixelre pontos másolatot lehetett róluk készíteni, és az eredeti, első verzió értelmezhetetlen volt ilyen eseteben. Azzal viszont, hogy ilyen egyedi tokeneket rendelünk az alkotásokhoz, értelmezhetővé vált a digitális térben is az, hogy valami egyedi, eredeti.

Ezzel pedig új dimenzió nyílt a művészetben, lehetőséget kapnak a digitálisan alkotó művészek arra, az ő munkájuknak is lehessen eredeti, ezáltal különösen értékes verziója.

Ez elsősorban azoknak a művészeknek jelenti a legnagyobb segítséget, akik eddig keresték azokat a platformokat és formákat, amiken keresztül eljuthatnak a közönségükhöz.

Már ereszt a lufi

Az NFT-k piaca 2021-ben pörgött fel igazán. Akkora felhajtás volt körülötte, hogy egy művész összepasszintotta az eddigi műveit, és el tudta adni egyetlen képként hatvankilencmillió dollárért. Vagy Jack Dorsey közel hárommillióért továbbadott első Twitter-bejegyzésén, ugye. Ezek persze extrém esetek, ahogy András mondja, akkora lufit fújtak ebből a dologból, hogy ilyen szélsőséges, értelmetlennek tűnő dolgok is elkelhettek ebben a formában, ráadásul óriási összegekért. Ez a lufi pedig mostanában kezdett ereszteni, így András szerint az várható, hogy az elszállt árak normalizálódni fognak a piacon. 

Az NFT-k rád is várnak!

A hárommillió dolláros Twitter-bejegyzés természetesen felborzolta a kedélyeket, de az NFT formátumú digitális alkotások nem csak a tehetősek számára elérhetők. Nyilván ebben a formában is lehet elképesztő összegekért vásárolni műalkotásokat, de mivel bármit össze lehet kapcsolni egy ilyen tokennel, ezért bármilyen árkategóriájú alkotásokat vásárolhatunk.

Például itt van a CryptoKitties nevű oldal, ahol egyedi cicás képeket vehetünk nyolc, de akár több mint ezer dollár értékben is.

A Kings of Leon zenekar is NFT-ként jelentette meg az új albumát gyűjtők számára, de már az NBA is használja ezt a technológiát: gyűjtői kosaraskártyákat és rövid videókat árulnak nem helyettesthető tokenként. András úgy véli, hogy a sportrelikviák terén nagy jövőjük van az NFT-knek.

Ezekért az alkotásokért a blokklánc-technológia miatt egyelőre kriptovalutákkal kell fizetni, de András biztos benne, hogy lesz olyan – ha még nincsen –, hogy már váltani sem kell, rögtön kártyával lehet fizetni a művekért.

Hogy lehet így gyűjteni?

András szerint nehéz megjósolni, milyen hatással lesznek a gyűjtői kultúrára az NFT-k. Az biztosan látszik, hogy kiváltani nem fogja a fizikai valójukban létező műtárgyak piacát, viszont egészen biztosan kiszélesíti és kiegészti azt a digitális térben. De azt, hogy pontosan merre halad ez a dolog, még nem lehet látni.

Az viszont biztos, hogy az NFT-knek hála egy egészen új művészeti piac jött létre, ami demokratikusabb és több ember számára hozzáférhető.

Dián Dóri

Kiemelt kép: Az első 5000 nap – Forrás: Christie’s, Beeple