Min múlik, hogy egy műalkotás hatására lúdbőrözni kezdünk-e? – az esztétikai borzongásról

–

„Különben csak torzult és suta kő
Lenne, lecsapott vállal meredő,
Nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,

S nem törnék át mindenütt busa fények,
Mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
Mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!”

Ki ne emlékezne a középiskolából Rainer Maria Rilke Archaikus Apolló-torzó című versére Tóth Árpád fordításában? Az összesen négy versszakból álló költemény elbeszélője egy antik szobrot vizsgál, ami mélyen felkavarja, hiszen rádöbben: a szoborral ellentétben az ő ideje véges, és ha szeretne maradandót alkotni a világban, akkor sokkal önazonosabban kéne folytatnia a mindennapjait. Persze lehet a művet máshogy is értelmezni, szeretni vagy nem szeretni, ugyanakkor rávilágít arra az egyetemes emberi tapasztalatra, amelyet napjainkban esztétikai borzongásnak nevez a pszichológiai szakirodalom (angolul aesthetic chills). 

Az esztétikai borzongás az érzelmi csúcsélmények egyik legtisztább formája, ilyenkor a testünk fizikailag is reagál az esztétikai ingerre: általában végigfut rajtunk a hideg, vagy lúdbőrözni kezdünk, feláll a karunkon a szőr.

Ezeket az élményeket leggyakrabban zenék, filmrészletek, beszédek, illetve világi és vallási rituálék váltják ki belőlünk, amelyek hatására sok esetben az életszemléletünk is módosul. 

Ha pontos művekre vagy kíváncsi, szép számmal találhatsz példákat egy kutatók által összeállított, angol nyelvű adatbázisban. A ChillsDB oldalon 204 olyan videót lehet elérni, amelyet több száz – amerikai – résztvevővel tesztelt a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT) is oktató Felix Schoeller és csapata, és amelyek bizonyítottan borzongást váltanak ki az emberek túlnyomó többségéből. 

Sok múlik az ingeren – és sok minden a befogadón!

A Felix Schoeller-féle kutatócsapatnak 2024 első hónapjaiban több izgalmas tanulmánya is megjelent különféle szaklapokban. Az egyik vizsgálatba 2937 személyt vontak be, és annak igyekeztek utánajárni, min múlik, hogy valakinek lesz-e esztétikai borzongása, vagy sem. Azt találták, hogy a borzongás megjelenését természetesen nagyban befolyásolta a bemutatott inger maga – az ő kutatásukban egy gospelkórus előadása váltotta ki a legtöbb résztvevőben a lúdbőrözést (ez más kontextusokban hozzáadhat a vallásos, spirituális élmények megtapasztalásához). Abban egyébként nem találtak különbséget, hogy a hallási vagy a hallási-látási ingerek vezetnek-e nagyobb eséllyel csúcsélményhez. 

Ami viszont érdekes volt, hogy azoknál az embereknél, akik eleve izgatottabbnak érezték magukat, illetve emelkedettebb volt a hangulatuk, nagyobb valószínűséggel következett be esztétikai borzongás.

Ez alapján feltételezhető, hogy megfelelő ráhangolódással mi magunk is sokat tehetünk azért, hogy koncerteken, színházban, múzeumban, templomban nagyobb eséllyel érintsenek meg minket a látottak-hallottak.

A főbb személyiségvonások közül is volt, ami kapcsolatban állt az esztétikai borzongás megtapasztalásával – pozitív összefüggést mutatott például a lelkiismeretességgel és az extraverzióval –, bár itt a pontos magyarázatokkal még adósak maradtak a szerzők. 

Nem meglepő módon három további pszichés jellemző is együtt járt az esztétikai borzongás iránti fogékonysággal: az, hogy valaki mennyire hajlamos pozitív érzelmeket átélni a mindennapi életében; milyen a képzelőereje és mennyire szokott elmélyedni a tevékenységeiben; illetve egy olyan tényező, amelyet kama mutának neveznek. A kama muta szanszkrit kifejezés, szó szerinti jelentése „szeretet által meghatott”, és lényegében arra az állapotra szoktak utalni vele, amikor valami mélyen megérint minket. Mindebből az látszik, hogy az élményekre, az érzésekre való nyitottságunknak, a figyelmünknek, a jelenlétünknek is kulcsszerepe lehet abban, mennyire találunk megindítónak egyes művészeti alkotásokat. 

Kik rezonálnak a (mainstream) kultúrára? 

A vizsgálatból kiderült, hogy nemcsak az ingeren, a személyiségünkön vagy az aktuális érzelmi állapotunkon múlik, hogy megtapasztaljuk-e a borzongást vagy katarzist, hanem különböző demográfiai tényezők is szerepet játszanak benne. Felix Schoeller és munkatársai azt találták, hogy egy nagyon körülhatárolható társadalmi csoport élte át a vizsgálatukban a legtöbb lúdbőrözést (náluk 88 százalékos volt a reakció előfordulási aránya a bemutatott 40 ingernél). A csoport tagjai 35–44 évesek voltak, férfiak, és magas iskolai végzettségűek voltak. 

Itt persze rögtön felmerül a kérdés, hogy milyen ingerek hatását vizsgálták a kutatók, hiszen ahogy a szerzők maguk is megjegyzik: „az emberek nagyobb valószínűséggel rezonálnak arra a kulturális miliőre, amelybe be vannak ágyazódva”.

Lehetséges, hogy nem arról van szó, hogy a fiatal-középkorú iskolázott férfiak különösen fogékonyak a kultúrára, hanem arról, hogy a sok esetben univerzálisnak tekintett kultúra még ma is nagyban az ő igényeiket, nézőpontjukat veszi alapul?

További izgalmas eredményeket kaptak a tudósok, amikor az adatokon gépi tanulási technikákat alkalmazva különböző modelleket teszteltek. A demográfiai, a pszichés jellemzőkre és az aktuális érzelmi állapotra vonatkozó információk figyelembevételével 73,5 százalékos pontossággal meg tudták jósolni, hogy egy adott személy fog-e lúdbőröző esztétikai borzongást átélni az ingerrel való találkozáskor, vagy sem.

Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a jövő technológiája egyre több biológiai reakciónkat is képes lesz monitorozni, akkor tényleg nem járunk messze attól, hogy egyénre szabott, a ránk leginkább ható ingerekkel, dalokkal, videókkal, virtuális valósággal (?) vegyük körül magunkat. Jó lesz ez nekünk? 

Veszélyes belegondolni, mit tudunk kezdeni majd az ilyen szolgáltatások függőségi potenciáljával, amikor a Netflixről (lásd korábbi cikkünket a sorozatdarálásról) meg a közösségi médiáról is alig bírunk lecsavarodni (érdemes a témában elolvasni David Foster Wallace 1996-ban írt látnoki erejű mesterművét, a Végtelen tréfát). 

A kultúra már most is drog, csak kevesebb veszéllyel

Az Egyesült Államokban reneszánszukat élik a pszichedelikus szerek (például LSD, varázsgomba, némileg az MDMA) jótékony hatásairól szóló vizsgálatok: felmerül, hogy kis dózisban, szakember felügyelete mellett a drog hatására bekövetkező élmények olyan érzelmi belátáshoz vezethetnek, amelytől tartósan növekszik bennünk az önmagunkkal, a társainkhoz és a világhoz való kapcsolódás érzése. Azok például, akik egy „trip” során megélik a természet csodáját, és azt, hogy eggyé váltak vele, később kisebb eséllyel akarnak ártani neki, hiszen olyan, mintha saját magukat bántanák, ami fokozhatja a környezettudatosságukat. 

Ezek a szerek ugyanakkor nálunk egyrészt illegálisak, másrészt jelentős kockázatokat hordoznak magukban, ráadásul sokan amellett érvelnek, hogy

ezeket az élményeket szerhatás nélkül is elő lehet idézni: tisztán pszichológiai módszerekkel, például különféle képzeleti technikák segítségével.

Ebbe a sorba illeszkedik Felix Schoeller és csapatának másik 2024-es vizsgálata, amelyben az esztétikai borzongás hatását mérték fel 96, depresszióval diagnosztizált embernél. Az egyik eredmény, amit kaptak, rögtön jelentősnek tűnik: az apátiától, közönytől, örömtelenségtől szenvedő résztvevők képesek voltak ugyanis esztétikai borzongást átélni, amelynek hatására az izgalmi szintjük fokozódott, a hangulatuk javult. 

Emellett meg tudtak élni egyfajta érzelmi áttörést, felszabadultságot, azaz újra tudtak kapcsolódni önmagukhoz, a belső történéseikhez az ingerek hatására, mintha víz alól jöttek volna fel. A videók megtekintése után módosult az önmagukról alkotott sémájuk is: több lett bennük az énjükkel kapcsolatos elfogadás, és kevesebb a szégyen. Azt viszont, hogy ez egy átmeneti fellélegzést jelentett-e a számukra, vagy tartósnak bizonyult a változás, sajnos ez alapján a kísérlet alapján nem lehet tudni (ehhez a résztvevőket évekig nyomon követő, longitudinális vizsgálatokra van szükség).

Ha viszont valaki a depresszió sötét erőivel küzd, az sem lebecsülendő hatás, ha ideig-óráig jobban tud lenni, pihenhet, vagy vannak olyan fogódzói, amelyekbe kapaszkodva elkezdhet kifelé jönni a gödörből. Más helyzetekben a művészeteknek, a kultúrának szintén megtartó ereje van: mintha folyamatosan adagolnánk magunknak lelki üresség és halálfélelem ellen. 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Klaus Vedfelt

Milanovich Domi