Szagos radír, turbórágó, tízszínű toll – Kultikus tárgyaink a '90-es évekből

–

Nyolcéves voltam, amikor életemben először felszuszakoltam magam egy kora reggeli buszra, hogy a közeli városban található általános iskolába menjek. Elkéstem és egyedül kellett bemerészkednem a hatalmas suliban található új osztályba, ahol senkit sem ismertem. Borzasztóan féltem. Megszégyenült voltam és nagyon-nagyon falusi, úgy gondoltam, a városi gyerekek egészen másmilyenek, mint én. Így aztán nem csoda, hogy akkoriban akár a saját anyámat is simán eladtam volna, ha cserébe egy kicsit is közéjük tartozhatok. 

Csak hogy értsd: duci voltam, szemüveges, a korszakra nagyon is jellemző bili, – akarom mondani, gomba – frizurával, a többieknél jóval nagyobb testmagassággal, az osztrákoktól kalandos úton hazamenekített, használt és már akkor is retrónak számító iskolatáskával. És szörnyen béna pantallókkal. Flanel- meg thermo ruhákkal, amik velem együtt nőttek. Nem véletlen tehát, hogy tökéletesen emlékszem mindenre, ami akkoriban egy csapásra falkavezérré tehetett akárkit.

A tolltartók szent grálja, a tízszínű toll

Minden tanár bőr tolltartójának alaptartozéka volt az a legalább négyszínű, fémházas tollcsoda, amitől igazán menővé vált az, aki kiskorúként is szert tudott rá tenni valahogy. Az abszolút csinnadratta a célszerszám tízszínű változata volt, mely egyetlen tétellel leváltotta a tolltartó komplett tartalmát. Sőt, ha az ember fia-lány mindemellett még egy multikolor színes ceruzával is rendelkezett, ő volt az abszolút szupersztár.

Egy igazán menő milleniál tolltartójában ott figyelt még 

• a tolltatók wunderbaumja, az illatos radír, melyet sosem használtál radírozási célra, hiszen mindenki tudta, hogy kiszagolhatatlanságra való illatosításra találták ki;
• egy fekete-piros „mindent visz” típusú elefántos radír, ami a világon semmire nem volt jó, de a füzet lapját bármikor kiszakíthattad vele;
• építhető ceruza, aminek fogalmam sincs, akkoriban mi volt a neve, de az biztos, hogy ha kifogyott belőle a hegy, akkor csak fogtad a kis műanyag izét, és beledugtad a ceruza házába. Voilà, újra volt ceruzád!

• rotring, aminek folyton kitört a hegye, de ha nem volt illatos radírod, akkor boldogan lyukasztottad vele szanaszét a fehér konzumradírt;

• zselés toll, ami csillámos vagy neonszín nyomot hagyott, és egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy a szüleid maguk is istenkirályok;
• hologramos vonalzó, amit soha senki nem használt mérésre, ellenben kiválóan lehetett vele szórakozni, ha untad, amit a tanár magyaráz. (Vérbő szülők szemfüles gyereke hasonló célokra vetkőzőnős tollat használt, csak mondom.)

A tolltartó – opcionálisan – tartalmazhatott még csereberére váró matricákat, doktorbubós és más telefonkártyákat, kutyás-cicás kártyanaptárakat, esetleg turbórágós vagy donaldkacsás, illatában brutálisan gejl értéktelen papírfecniket, amik ennek ellenére a közössségi kiskereskedelem igencsak nagy becsben tartott váltói voltak. 

Az abszolút pro max tolltartóban volt még legalább egy kindertojásos figura – nekem happy hippók rémlenek –, valamint egy hő hatására, a nemét felfedő pelenkás kiskorú. És persze rúzsradír, amiért évekig könyörögtem, és amikor végre megkaptam, úgy hordoztam körbe, mint valami véres kardot, szerencsés csillagzatom zálogát.

A táska mint önkifejezési mód

A rendszerváltás utáni első évtized tele volt kulturális sokszínűséggel. Egyszerre volt menő az iskolatáskaként használt klasszikus fekete aktatáska; a hagyományos, demjénferences, postástáskaszerű háti, meg a szimatszatyor, amit kizárólag a felsősöknek engedtek meg. 

Utóbbit Kriszti barátnőmmel szanaszét alkoholosfilceztük, de egyszerűen nem tudom felidézni, mit csináltunk az eredetileg benne tárolt gázmaszkkal. Az mindenesetre biztos, hogy a leghosszabb oldalpánttal hordtuk, és szörnyen menőnek éreztük magunkat. Különösen, amikor a szigorúan fekete metálbandás pólókból és farmerből álló szettek mellé megérkeztek a bahiás kendők és a batikolt biszbaszok. Az volt ám a magasélet!

Emlékkönyv, barátságfüzet, meg a többiek

A kor fiataljának információkészletét egyértelműen a BRAVO, később a BRAVO Girl, a Popcorn és az IM szolgáltatta. Már nem emlékszem, hogy a belső íveken található világsztáros – megveszekedett magyarérzelműeknek TNT, Shyguys, V-tech, Bestiák és Kozsó – poszterek, vagy a szexuális felvilágosítást akkoriban egyedüliként elvégző „Terhes lehetek-e attól, hogy apám és én egy szappant használunk fürdéshez?” színvonalú kérdésekkel tarkított Szex, szerelem, gyengédség rovat volt a menőbb, de az biztos, hogy én utóbbit jobban vártam. (Már csak azért is, mert mi olyan elnyomottak voltunk, hogy sokáig egyáltalán nem plakátolhattuk a közös gyerekszobát.)

Nagy divatja volt még a hagyományos emlékkönyveknek, amit az ember jellemzően a nagy- vagy keresztanyjától kapott, aztán először a családtagok, később az osztálytársak között küldött körbe.

Ezekben a kis könyvekben az coelhoi életbölcsességekkel megszórt fajsúlyos oldalak, az ákombákomok és a nemzetigalériás minőségben kivitelezett műremekek között titkos szamárfülek és társaslapok bújtak meg, hogy legyen mire könnyek között emlékezni harminc évvel később.

A barátságfüzet ennek egy egyszerűsített és lényegesen informálisabb módja volt annak feltérképezésére, hogy a másik mit szeret és mit nem, ki a kedvenc énekese, sztárja, városa, étele, melyik fiút csókolná meg, és melyik tanárt utálja. Az így szerzett információk cirkuláltatása állandó cicaharcok forrása volt, mégis pórul járt, akit egyáltalán nem kérdeztek meg, hiszen ezzel egyértelműsítették, hogy az illető tulajdonképpen pária.

Mindezek mellett ott voltak még a különféle, anyánk irodájából teljes illegalitásában hazacsempészett lefűzős mappák, melyekben az igazán tehetősek – lásd még: szemérmetlenül enyveskezűek – műanyag bugyikban tárolhatták a kivágott kultúrkontentet. A tematikus mappák között a leggyakoribbak az N’SYNC és a Backstreet Boys rajongói gyűjtemények voltak, de a random világsztáros, a „formaegyeses” és a focisták kollázskollekciók is szép számmal képviseltették magukat.  

Digitális állatsereglet és az elmaradhatatlan moncsicsik

A milleniálok tulajdonképpen a generációk állatorvosi lova. Akadnak közöttünk, akik a nyolcvanhatos nagy tél idején tankban születtek, meg olyanok is, akiknek az elsők között volt Barbie babája. Emlékszünk rá, hogy gyerekkorunkban nem volt mindenkinek tévéje vagy telefonja, hallgattunk meccset a dohányzó öregapánk mellett stokedlin ülve, a bakelit pedig nekünk nem retrósikk, hanem természetes velejárója minden nappalinak. 

Tudjuk, milyen volt vágyakozni egy Commodore 64-re, láttuk a Prince of Persia első verzióját, teknősöket irányítva tanultunk „programozni”, és majd’ meghaltunk, hogy legyen egy moncsicsink.

Aztán meg egy kvarcjátékunk. Később tetrisünk – ó, mennyire imádtam! –, végül tamagocsink, ami tényleg meghal.

Majd – mivel a kis rohadék kábé azonnal kinyírta magát – olyan tamagocsink, ami nem hal meg. (Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy mindenkit emlékeztessek az időkre, amikor a tamagocsiknak még temetője is volt. Úgy ám!) 

És amikor a szüleink már fellélegeztek, mert a tamagocsi-őrület lecsengeni látszott, máris jött a következő kultúrhullám, a Tétova Teve Klub. Ah, régi szép idők!

Z. Kocsis Blanka