Óránként 68 ezer telefon, másodpercenként 12 tonna műanyag – a sírunkat ássuk a vásárlásainkkal

–

A fogyasztói társadalommal annyira elharapódzott a helyzet, hogy most már a nagy márkák valamikori dolgozói és vezetői is vállalták, hogy kamerák elé ülnek, hátha visszafordíthatják a jelenleg visszafordíthatatlannak tűnőt. A Netflix legújabb dokumentumfilmje legalábbis

arról szól, hogy az Adidas, az Amazon, az Apple, az Unilever és más nagy márkák egykori igazgatói beszámolnak saját bűneikről.

Szabadkoznak, bűntudatot éreznek, javaslatokat fogalmaznak meg, mert tudják: hozzájárultak a bolygó pusztulásához, például azzal, hogy többet értékesítettek, többet pazaroltak, hazudtak, sunyiztak a lebukással, megvezettek, és bevált módszereiket más feltörekvő cégekkel is megosztották.

Az embereket valahogy mégsem hatja meg, hogy már ők is veszélyt kiáltanak. Hiába mondják már évek óta, hogy a fogyasztói társadalom a saját sírját ássa, és nyomatékosítják azt, amit a saját szemükkel láttak vagy ők maguk követtek el, valahogy nem jut el a fogyasztók tudatáig, hogy nagy a baj. Ezért a Netflix legújabb dokumentumfilmjében szemlélteti is az elmondottakat: a mesterséges intelligenciával együttműködve megmutatja, hogyan néznének ki a világ nagyvárosai, ha az a rengeteg szemét mind a központjaikban maradna.

Mindeközben őszintén rámutat arra is, hogy a nagyvállalatok ész nélkül ontják magukból a termékeket, mert profitmaximalizáláshoz csak az vezethet, ha minél többet adnak el, és azzal szinte egyikük sem törődik, hogy mi lesz az árucikkekkel az élettartam lejárta után. A szemétbe kerülnek, sokan újrahasznosítást hazudnak, hogy a kételkedő fogyasztók valamelyest megnyugodjanak, közben meg az ördögi kör pörög tovább, megállíthatatlanul.

Hiába mondjuk, hogy kidobjuk vagy hogy eladományozzuk a dolgainkat, egyik megvásárolt termékünk sem tűnik el. A „KI” és az „EL” nem valamiféle hely – figyelmeztetnek a megszólalók –, ezek a hulladékok mind itt maradnak körülöttünk, nem szabadulunk meg a mérgező anyagoktól csak azért, mert nem látjuk őket a továbbiakban.

Az emberek manapság annyira bíznak a nagyvállalatokban, mint más nagy társadalmi intézményekben

Mara Einstein egykori marketingigazgató úgy véli, a fogyasztók nagyvállalatok iránt tanúsított bizalma nem mindig megalapozott. A Coca-Cola például a green washing (zöldre festés) módszerével építette ki a bizalmat, azaz épp a környezettel kapcsolatos aggodalmakat ragadta meg. És hiába tűnik klímaharcosnak, tovább ontja magából a műanyagot, még akkor is, ha azt hangoztatja, hogy az újrahasznosítás mindent megold. 

Jan Dell vegyészmérnök szerint a legtöbb címke hazudik, a nagyvállalatok többsége nem tud mit kezdeni a műanyagokkal, a vezetők mossák kezeiket, nem érdekli őket, hogy mi történik a termékkel az eladás után. 

Illetve ott az ijesztő tény, amiről szinte senki sem beszél:

„A műanyagok többsége nem újrahasznosítható. A címkéken lévő kis jelekkel csak arra próbálják rávenni az embereket, hogy bűntudat nélkül megvegyék a terméket, aztán nyugodtan kidobják, mondván hogy újrahasznosítható. De nem az. A csomagolásra vonatkozó szabályok lazák, jóformán bármit lehet állítani rajtuk, mert az minimális következményekkel jár”

– jelenti ki a vegyészmérnök hozzáfűzve, hogy az újrahasznosításra váró termékeket gyakran elássák vagy elégetik a nagyvállalatok. De előfordul, hogy még az elektronikai hulladékok is az illegális szeméttelepeken végzik, ahol az alacsony bérezésű országok munkavállalói szakszerűtlenül és veszélyes körülmények között, saját kezűleg törik össze, égetik el a darabkáikat, ezzel saját egészségüket kockáztatva. Hiszen ilyenkor ólom, kadmium, higany, krómozott égésgátlók szabadulnak fel, amelyek egyéb bajok mellett daganatos betegségeket és reprodukciós rendellenességeket is okozhatnak.

„Globális szinten a műanyagok kevesebb mint 10 százalékát hasznosítjuk újra, ezért tévedés azt állítani, hogy az újrahasznosítás lenne a válasz a problémánkra. A megoldás, hogy kevesebb műanyagot kell gyártani”

– mondja. Majd hozzáteszi, még a továbbadással sem érünk el sikert. A jótékony célra szánt ruhák általában a világ másik tájára kerülnek hulladékként, mert már senkinek sem kellenek, annyi van belőlük. Ghánában például ruhakupacok borítják a tengerpartokat, mert számos divatmárka arra ösztönzi fogyasztóit, hogy adományozza el a régi ruhákat, még kedvezményt is ajánl a következő vásárlásokhoz. Azzal viszont nem foglalkoznak, hogy Ghánában 30 millió ember él, mégis hetente érkezik hozzájuk 15 millió ruhadarab.

A ruhagyártást is újra kellene gondolni. Leállítani, a már meglévő anyagokból dolgozni, mert a poliészter például – ami a legtöbb ruha összetevője – olajalapú műanyag, ami mosás közben mikroműanyagot juttat a vízbe. Még abba is, amit elfogyasztunk.

Rengeteg műanyagot eszünk és iszunk meg. Ezek bejutnak a tüdőszöveteinkbe, onnan a vérsejtekbe, gyulladásokat okoznak, amik mindenféle betegség kialakulásához vezethetnek

– hangsúlyozzák a megszólalók.

Egykattintásos vásárlás: a forradalmasítás, ami az életünket követeli cserébe

A megdöbbentő jelenetekből az is kiderül, hogy az igazi környezetszennyezés voltaképpen az Amazonnal kezdődött, ez volt az első nagyvállalat, ami bevezette az „egykattintásos vásárlást”. 1990-ben forradalmasította a piacot, és olyan egyszerűvé tette a vásárlást, hogy attól kezdve a fogyasztó szinte mindent megvásárolhatott anélkül, hogy azt átgondolta volna. 

Maren Costa, az Amazon egykori felhasználóiélmény-tervezője beismeri, ezt a rendszert úgy optimalizálták, hogy segítsen megvenni mindent, ami eszünkbe jut – és még azt is, amire sosem gondoltunk korábban. 

A cél egyértelmű volt és azóta is megingathatatlan: vásároljunk többet, vásároljunk mindent.

Ez az ünnepek közeledtével még aktuálisabb probléma. Az ünnepek lejártával ugyanis hatalmas mennyiségű hulladék keletkezik, a nagyvállalatok megszámlálhatatlan mennyiségű terméket dobnak ki, olyanokat, amelyek egyébként használhatók és elfogyaszthatók lennének, csak éppen nem keltek el meghatározott időn belül. Ezeket eladományozhatnák, tehetnének valami jót is, de többségük inkább kárt tesz az érintetlen tárgyakban, összeönti az ételeket, csakhogy senki se higgye egy-egy márkáról, hogy „a hajléktalanok fogyasztják” vagy „olcsón elérhető”.

Mindezekről Anna Sacks termékmentő számol be, akinek sikerült szóra bírnia a valamikori nagyvállalatok alkalmazottait. Olyan embereket, akiknek Gucci, Dolce & Gabbana és egyéb táskákat kellett szétszaggatniuk, vagy higiéniai szereket kiönteniük, esetleg ételeket moslékká vegyíteniük.

„Az Amazon egyik brit raktárában évente több millió hibátlan terméket semmisítenek meg. Pedig semmi okuk nincs rá, hogy bezúzzák őket. Mégis olcsóbb kidobni, mint elszállítani a termékeket”

– mondja, majd hozzáteszi, az Amazonról származó visszaküldések 2500 tonna hulladékot tesznek ki csak az Egyesült Államokban. Pedig egy termék elkészülése sok üvegházhatású folyamattal jár együtt. Tény, hogy az Amazon dolgozói arra ösztönözték a vállalat vezetőjét, hogy álljon elő klímavédelmi tervvel, de miután Jeff Bezos bevezette az intézkedéseit, a vállalat karbonkibocsátása 40 százalékkal nőtt a következő két évben.

De mit jelent mindez a bolygónknak? 

Miközben a globális fogyasztás évről évre növekszik, az iparági óriások olyan üzleti modelleket alakítanak ki, amelyek folyamatos vásárlásra ösztönzik az embereket. Az Adidas volt márkaelnöke, Eric Liedtke rávilágít, hogy a divatipar azt is felismerte, hogy a fogyasztók életében való folyamatos jelenlét elengedhetetlen a profitmaximalizáláshoz. A cél nem csupán új termékeket árulni, hanem folyamatosan vágyat ébreszteni. Ezért a divatipar hatalmas marketinggépezete a fogyasztókat egyszerűen manipulálja, miközben megpróbálja eladni nekik még azt is, amire tulajdonképpen már nincs szükségük. 

Az Adidas például a storytelling révén érte el legnagyobb növekedését, amikor sportolók, zenészek és művészek képeivel próbálta kifejezni, hogy az emberek a márkájuk révén egyfajta életstílust képviselhetnek. De egykori dolgozójuk beismeri, nincs is szükségünk annyi ruhára, mint amennyit vásárolunk, mert az emberek többségének több mint elegendő a szekrényében lévő mennyiség. És mégis: a fast fashion tarol.

A fast fashion egyébként nem csupán egy kifejezés, hanem egy iparági trend is, amely szinte minden szempontból szembemegy a fenntarthatósággal.

A divatipar évente 100 milliárd ruhadarabot gyárt. Az amerikai vállalatok, például a GAP, évente 2 ezer új terméket állítanak elő, a H&M 25 ezret, a Zara 35 ezret és Shein évi 1,3 millió új ruhát dob piacra.

Ennyi ruhára végképp nincs szükség, nem is bír el ennyit a bolygó, de a gyors divat lételemévé vált a márkáknak, a fogyasztókat folyamatosan vásárlásra ösztönzik, méghozzá úgy, hogy ha egy termék elavult, eldobható, akkor ajánlják is a következőt.

Roger Lee, aki több mint 20 éve dolgozik a textiliparban, beismeri: néhány évtizeddel ezelőtt egy ruhát még fél évig is el lehetett adni, de a gyors divat miatt most már hónapról hónapra új kollekciókat dobnak piacra a gyártók. A cél már nem a minőség, hanem a mennyiség: a boltokban olyan ruhák kaphatók, amelyek legfeljebb pár mosást bírnak ki, majd ki kell dobni őket, és vásárolni a következőt. De még így is megéri.

A kérdés az, hogy milyen áron. Mi lesz a rengeteg szeméttel?

A filmben szereplők arról beszélnek, hogy az eladásokat növelő reklámkampányok és marketingfogások leple alatt egyes vállalatok tudatosan olyan termékeket gyártanak, amelyek hamar tönkremennek, így az emberek kénytelenek újra és újra vásárolni. A termékek gyakran tervezett elavulás alapján készülnek – ez a jelenség 1925 óta uralja a piacot, amikor is az izzógyártók egy tanácskozás következtében szándékosan rövidítették az izzóik élettartamát, és 2500 óráról csupán 1000-re csökkentették a használhatóságukat, hogy a vásárlók gyakrabban cseréljék le őket. 

Ez volt az első tervezett elavulás, ami mára világszerte a sikeres üzlet egyik sarokköve. A jelenség azóta mindenhol elterjedt, és szinte minden iparágban általánossá vált a könnyen törő, eldobható termékek gyártása, az alig néhány mosást kibíró ruházatoktól kezdve a nem cserélhető akkumulátorokig – nyilatkozza Nirav Patel, aki az Apple fejlesztő csapatánál dolgozott. 

Elmondása szerint az Apple-nek az volt az elve, hogy termékei az első pillanattól kezdve tökéletesek legyenek, ezért újra és újra piacra dobja az aktuális termék egy továbbfejlesztett, tökéletesebb verzióját. Azaz egy terméknek el kell érnie az életciklusa végét, mert a cég nem akarja, hogy az évekkel ezelőtti termékeiket használják, a lényeg, hogy mindig az újabbat vegyék meg. És teljesül az álmuk, hiszen 2-3 évente mindenki lecseréli a készülékét.

Az Apple-nek hatalmas a felelőssége ebben, hiszen minden iparág őt követi.

Elhitetik velünk, hogy mindez normális

A vásárlás-összeesküvés titka, hogy a cégek elhitették velünk, hogy a féktelen vásárlás normális, és szükség van a folyamatos utánpótlásra, önjutalmazásra. A gyors divat, az elavuló termékek és a pazarolt erőforrások mind arra ösztönöznek, hogy minél többet fogyasszunk. Közben megfeledkezünk a legégetőbb problémáról, arról, hogy a világunkat mérgező hulladék borítja be. Évente 400 millió tonna műanyaghulladék és 50 millió tonna elektronikai hulladék keletkezik, ami a filmben megszólalók szerint azt jelenti, hogy csak a 2050-ben keletkező hulladékmennyiséggel meg lehetne tölteni Tokió központját. 

De szeméthegyek magasodnak Hongkongban, a Fülöp-szigeteken és a Dominikai Köztársaságban is. És attól, hogy az utcára kinézve mi nem látjuk a szemetet, minden itt van velünk, bennünk és körülöttünk is.

Bereczki Szilvia