„Hogy fértek el ilyen kicsi lakásban?”
„De ugye nem ebben a picuri konyhában főzöd azokat a csodákat?”
„És ez az összes ruhátok?”

Kérdések, amelyeket rendre megkapunk, amikor valaki először lép be 24 négyzetméteres görögországi lakásunkba. Mi pedig mindig elmondjuk, hogy ha lenne még egy extra szobánk, fogalmunk sincs, mihez kezdenénk vele; hogy a jó kajához nem nagy konyha kell, hanem egy kis kreativitás; amikor pedig a ruhákra terelődik a szó… elpirulunk. Mert nem, nem csak ennyi ruhánk van, amik az aprócska ruhasínen sorakoznak, viszont ennyit használunk. 

És hol a többi? Nos… Budapesten. Londonban. Tel-Avivban. Bőröndökben, a sufniban. És mi a többi? Ööö… fogalmunk sincs. 

Pedig évről évre, amikor előkapjuk a nyári ruhákat, alaposan átnézegetjük, mire nincs szükségünk, és ugyanígy teszünk a téli ruhákkal is, amint beköszönt a szezon, mégis több tucat „jó lesz az még valamire”, „kertészkedni remek”, „adjunk neki még egy esélyt” darab végzi bedobozolva. Ezzel pedig semmi gond nem volna, ha úgy tekintenénk a ruhákra, mint örök darabokra, amelyek addig szolgálnak minket, míg el nem nyűjük őket.

Ám a helyzet az, hogy – mivel a szelektálás után egy héttel már fogalmunk sincs, mi van az elsuvasztott pakkokban – egy következő utazáson, vagy legközelebb, amikor fázunk, vagy amikor szalmakalapra/napszemüvegre/papucsra van szükség, leakasztunk egyet a szembejövő üzlet polcáról, csak hogy nem sokkal később kiderüljön: van otthon egy pont ugyanilyen. Vagy kettő. Ez pedig óhatatlanul azt is jelenti, hogy úgy vagyunk vele: nem kell rá vigyázni, hiszen „Van mááásik!”. 

A gond csak az, hogy Föld bolygóból nincs másik – és még mi is, a minimalizmus önjelölt nagykövetei, akik töredékét birtokolják annak, amit sok metropolita, fulladozunk a tárgyakban. 

Amikor Tel-Avivba költöztem, még azt hittem, fel kell bérelnem egy költöztető céget, hogy az összes DVD-met, maxi-CD-met és könyvemet utánam hozza, aztán felfedezvén, hogy drágább volna kijuttatni őket Izraelbe, mint újakat vásárolni, elengedtem a konténerküldés tervét – ez pedig akkoriban hatalmas lépés volt. Ám amikor tíz évvel később három bőrönddel elköltöztünk Görögországba, rájöttem: hiába telt el egy évtized, és lettem tudatosabb vásárló, még mindig rengeteget kell tanulnom a tárgyak elengedéséről. Arról, hogy háromszor is megkérdezzem magam, valóban szükségem van-e arra, amit már pakolok is a kosaramba. 

És akkor még nem is szóltam a konyhai kellékek, sütés-főzési alapanyagok szenvedélyes gyűjtögetéséről: hány csiliszószra, hányféle tengeri algára, hány fajta masalára, mustárra, és társaira van szüksége egy embernek ahhoz, hogy vacsorát főzzön?

Minden alkalommal, amikor kitakarítom a konyhaszekrényt, elszörnyedek: mégis mit éreznek azok, akiknél egy teljes spájznyi alapanyag készül lejárni, és mit képzeltem én, amikor ahelyett, hogy bevásárlás előtt megnéztem volna, van-e otthon kókuszkrém, inkább levettem még ötöt a polcról?

Meg aztán van még egy aspektus – ami, tudom, kicsit Kristóf-specifikus –, nevezetesen: a mindenféle cégek és vállalatok kedves ajándékai, amiket igazából azért küldözgetnek, hogy viszontlássák őket Insta-sztorikban, és bár rendkívül hálás vagyok, amiért rám gondoltak, bizonyos dolgokra úgy szeretnék nemet mondani. Örülök egy különleges teának, fűszerkeveréknek, könyvnek, de nem örülök a gyártó logójával ellátott századik kulacsnak – bocs. 

Tudom, passzoljam tovább, de most komolyan, ki örülne egy céges logóval megpecsételt szóróajándéknak? Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen influenszer, aki egyre kellemetlenebbnek érzi körülvenni magát emblémás tárgyakkal, és mosolyogni a kamerába, majd öt perccel később azon merengeni, mégis mit kezdjen velük. 

Elég volt! Hagyjuk már abba! Mind, kollektívan! Hagyjuk már abba az esztelen gyűjtögetést, beszerzést, tukmálást, előállítást, és ajándékozzunk egymásnak és magunknak élményeket! 

Erre a konklúzióra jutottunk szerelmemmel, Nimivel, amikor három nappal karácsony előtt megérkeztünk a Mexikóban tartott vegán gasztroelvonulásunkról, és 24 óra utazást követően, hullafáradtan, el „kellett” kezdenünk azon agyalni, mit adjunk egymásnak ajándékba. Vizualizáltuk, amint kötelező jelleggel felmegyünk Athénba, szétválunk három órára, hogy erőnek erejével ráleljünk az ideális meglepetésre, majd még mielőtt megtettük volna, szerencsére egyszerre vetettük fel, hogy mennyire nem, és nem vágyunk rá. 

Sem az élményre, sem egy új nyakláncra, pulóverre, mamuszra, köntösre, bakelitlemezre, ha pedig mégis, akkor megvesszük együtt, egyetértésben: ha mindkettőnket boldoggá tenne a birtoklása. Így hát 2021-ben, először életünkben, úgy döntöttünk, hogy olyasmit adunk a másiknak, ami tárgyiasíthatatlan. Én például kaptam egy „masszázsbérletet” három alkalomra, ám nem egy menő spába, hanem a saját ágyunkba, a masszőr pedig maga Nimi lesz. Ő kapott tőlem egy „kávékupont”: egészen február 1-jéig mindennap én teszem fel a kotyogóst az álmos reggeleken.

És mindketten kaptunk egy hatalmas ajándékot, önmagunktól: elhatároztuk, hogy egy esztendőn át, jövő karácsonyig, nem vásárolunk semmit, amire nincs feltétlenül szükségünk. 

Ha ellenállhatatlan vágyat érzünk, hogy vásároljunk egy mustársárga sálat, egy szürke skinny jeanst, egy orientális teáscsészét, egy olajfából faragott vágódeszkát, akkor hazamegyünk, és ránézünk, nincs-e már nagyon hasonló a birtokunkban. Sanszos, hogy van – ekkor pedig pont úgy örülünk majd neki, mintha épp most hoztuk volna haza, újonnan. Ha pedig bizonyosan nincs olyasmink, mint amire szemet vetettünk, akkor még mindig megkérdezhetjük a barátokat, ismerősöket, a minket körülvevő közösséget, hogy van-e a birtokukban, elfekvőben, a padláson, a pincében, a szekrényben valami hasonlatos, amire nincs szükségük.

 

A Tudatos Vásárlók Egyesülete évről évre nagyobb hangsúlyt helyez a ne vásárolj semmit!-napra, a Facebookon rengeteg csereberecsoport működik (legyen szó repülő- vagy hajójegyről, ruhákról és kiegészítőkről, könyvekről), de nemzetközi nagy testvére is van a mozgalomnak: a BuyNothing appot letöltve hasonlóan gondolkodók millióival kapcsolódhatunk, akik eldöntötték: újabb és újabb cuccok vásárlása helyett lehetőséget kínálnak felajánlásra, elfogadásra, megosztásra, és kölcsönzésre – egy világméretű hálózaton keresztül, amire ők azt mondják: 

„az igazi gazdagság az emberek közötti kapcsolatok hálója”. 

Hiszem, hogy nemcsak a bolygónk egészségének, de a saját mentális egészségemnek is jót tesz majd, hogy – mielőtt habzsolni és dőzsölni kezdek az új tárgyak rengetegében – elhasználom mindazt, ami körülvesz, itthon. És – rendkívül fontosnak tartom hozzátenni – ebbe is pont úgy vágok bele, mint tizenhárom évvel ezelőtt a vegánságba, amikor azt mondtam magamnak: ha szenvedni fogok, ha úgy érzem, túl sokat vállaltam magamra, akkor bűntudat és önostorozás helyett finomítok majd az új szabályrendszeremen. 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Szeretettel és törődéssel hívlak meg, hogy légy része a mozgalomnak – a KristOffStage Facebook-csoportban mostantól minden héten kiteszek egy bejegyzést, amihez hozzászólva bárki felajánlásokat tehet, és leírhatja azt is, mit szeretne beszerezni vásárlásmentesen, és magam is hétről hétre felajánlok majd olyan tárgyakat, amiket tizenöt évvel ezelőtt „felejtettem” Budapesten, mondván: „jó lesz az még valamire”. Hát, most végre valóban jó lesz… 

Steiner Kristóf
Kiemelt kép: Czabán Máté
A további képek a szerző tulajdonában vannak