A „szoptatós” fotel, amiben meghalni is kényelmes lehet

Szerintem az elsőgyerekes szülők döntő többsége úgy áll neki beszerezni a baba születéséhez és az utána következő pár hónaphoz szükséges holmiknak a háromszorosát, hogy kap egy hosszú listát róluk egy tapasztaltabb szülőtől (= bárki ismerős, aki már magán kívül növesztgeti a gyerekét). A listán, amit én kaptam annak idején, szerepelt egy furcsa tétel, ami azóta meghatározóvá vált az életünkben: „szoptatós/etetős fotel – bármilyen, már meglévő nagyon kényelmes ülőalkalmatosság, mert az első hónapokban az életed felét ebben töltöd”. Mivel mi épp teljes bútorcserés lakásfelújításban is voltunk, és részben azért, mert nem igazán rendelkeztünk egyetlen kényelmes ülőalkalmatossággal sem, nem volt kérdés, hogy beruházunk egybe. Komolyan vettük, hogy ez lesz hónapokig a bázis, így elég impozáns darabot sikerült választani… ami nem volt hülyeség, mert szoptatásról évek óta nincs szó, a fotel mégis megmaradt annak, aminek szántuk: a bázisnak. Mondom, miket tud:

elfér benne három ember kényelmesen, de szükség esetén akár négy is. Végighallgatott többszáz órányi mesét élete során. Csodálatosan lehet benne enni, aludni, inni, beszélgetni reggelig,

és ha muszáj, kis kiegészítéssel tökéletes home office iroda is (sajnos ezt is alaposan megtapasztaltam már). A színe gyönyörű, az anyaga hívogató és viszonylag jól tisztán tartható. Maga a bútor olyan strapabíró, hogy nyolc évet letagadhatna (nyolc és fél éves ugyanis). Viszonyításként mondom, hogy a hozzá tartozó kanapé lassan akkor is nyikorog, ha egy tollpihe rászáll, pedig ezen is ugyanúgy ugrálnak, bukfenceznek, mászókáznak a gyerekek évek óta. Szóval jelenleg az a tervem, hogy a fotel örökre a bázisom marad, és egy olyan hatvan-hetven év múlva egy tartalmas élet lezárásaként ebben alszom bele valami kevésbé vagy éppen túlontúl izgalmas könyvbe örökre. 

A szoknya, amit az egyik első fizetésemből vettem tizenöt éve

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Amikor elkezdtem az egyetemet, nagyjából három napba telt, mire felfedeztem, hogy pont a Múzeum körút túloldalán van a Retrock (azóta már elköltözött), és talán sosem vágytam annyira az amerikai filmekben akkor már szokványos hitelkártyára, mint a nagy felfedezés után. Merthogy pénzem annyira nem volt. Viszont abból a boltból nagyjából minden második dolgot megvettem volna szívem szerint. Végül hitelkártyám nem lett, de bevételem igen: angol szakos egyetemistaként a rendes magán nyelvtanárok már akkor is elég magas tarifája generált egy szép piaci rést éppen nekem, úgyhogy megkezdtem a magán angol óraadói működést. (Természetesen nem túl magas óradíjjal.) Itt kérek mindenkitől elnézést, akit tanítottam, nem voltam túl jó tanár, pedig nagyon igyekeztem.

Az igyekezetem jutalma A Szoknya lett, amihez, esküszöm hetekig zarándokoltam majdnem mindennap, hogy megvan-e még.

Egy feltörekvő magyar tervezőlány készítette Citroen üléshuzatból. Lehet, hogy azóta szupersztár tervező lett, fogalmam sincs, ki ő. De profi munkát végzett, mert a szoknya több mint tizenöt éve megvan, két terhességet, és ezáltal nem kevés súlyingadozást csinált végig velem. Még most is rendszeresen hordom, és mindig megdicsérik.

Kell egy teljesen hülyeség is

Ezeket a totálisan értékelhetetlen dekorációs izéket a gyerekeinkkel készítettük három évvel ezelőtt a Bécsi Zoom gyerekmúzeum fa megmunkáló foglalkozásán. Én is látom, hogy nem szépek, de hát ez a foglalkozás nem a tökéletes dísztárgy kimunkálásáról szólt, hanem arról, hogy kisgyerekek is tudnak szülői segítséggel valami kézzelfoghatót alkotni fából. Természetesen az akkor három és ötéves lányok leginkább saját magukat szerették volna megjeleníteni, így készültek el ezek a tárgyak.

Nevezzük őket szobornak bátran, igazából szupernaiv stílusú remekművek.

Azóta pedig fő helyen vannak, hiába rendelkezünk sokkal szebb, akár kortárs művészek által alkotott dolgokkal, amik szintén őket/bennünket ábrázolnak. Vagy akár olyan alkotásokkal, amiket mi magunk követtünk el, és ezeknél sokkal esztétikusabbak. Ezek a tárgyak a közös élményről szólnak, amiben részünk volt, ahogy csináltuk. És ez egy első alkalom volt, úgyhogy duplán emlékezetes. Azóta mind sokkal ügyesebbek vagyunk, és külön foglalkozás nélkül is nekiugrunk ilyesmi projekteknek, de szerintem itt indultunk el a „lejtőn”. Vagy felfelé a hegyen – attól függ, honnan nézzük. 

„Vasedény” – egyszerre a gyerekkorom és a konyhám ma

Anyukám, aki már nem él, csodálatosan főzött, olyan igazi családösszerántó hely volt a konyha, mindig alkotott valamit… annak ellenére, hogy a családi legendák szerint kényszerből tanult meg főzni, miután elköltöztünk a nagyszülőktől. Én erre már nem emlékszem, de arra nagyon is, hogy állandóan bennünket kérdezgetett a testvéreimmel, hogy mi legyen a vacsora… mi meg természetesen vonogattuk a vállunkat, hogy „mindegy”. És ilyenkor gyakran lett az, hogy csinált valami „rakott” cuccot a jénaiban vagy a római tálban, és betette a sütőbe.

Ezeket amúgy megörököltem, a jénainak a tetejét törtem össze, a római tálat meg úgy, ahogy volt.

Azért még kicsit fájt is a szívem… de aztán rájöttem, hogy tényleg nem a tárgyak számítanak. Mert a lényeg az, hogy az evés és a főzés szeretetét és családösszetartó erejét akkor is visszük magunkkal (amúgy a testvéreimmel együtt, nem csak én), ha az összes megörökölt edényt ripityára töröm (ez azért még messze van, plusz a húgom megbízhatóbb, és nála is van pár). És az én minden bajból, ötlettelenségből és „mindegy” vacsorából kirántó jolly joker edényem amúgy sem az áztatást igénylő agyag akármi, hanem a tűzhelyen és sütőben is használható, csodálatos vaslábos, amiben a húslevestől az újévi lencsén át az omlós kacsacombig minden fantasztikusan megsül/fő. És amit egyébként másfél hónapja hozott „a Jézuska”, ráadásul kis kerülőúttal, mert a számtalan ajándékom között volt egy kevésbé jól sikerült, ami végül varázslatosan és számomra is váratlanul kicserélődött valamikor januárban erre, amire már évek óta vágytam. És az mindig jó, amikor eltalálják az ember vágyát. Ráadásul ez az edény törhetetlen, úgyhogy akkor is megmarad, ha a halálom után kicsusszan a lányaim kezéből. Mondjuk, arra jobb nem gondolni, hogy mi van akkor, ha a lábukra esik.

Telefon – igen, telefon, nem kell forgatni a szemeket

Már többször megírtam, hogy nekem az aktuális telefonom a mindenem, az egész életemet leképezi,

fotók, videók, jegyzetek, családi táblázatok, könyvek, munkák, határidők, gyerekszájak, vicces beszélgetésfolyamok (összevissza kifotózva),

egyszóval tényleg minden ott van benne/rajta (nagyrészt amúgy felhőben, de mindegy). És ez azért is jó, mert így nem kell könyveket meg fotókat választanom a tárgyak közé, mert a fontosabbakat ezekből egy megfelelő tárhelyen mindig magamnál hordom a telefonomon keresztül. Ami emellett a kommunikáció eszköze, az a tárgy, amivel el tudom érni a számomra fontos embereket. Nagyon sok telefonos sztorim van, egyet elmondok most, szerintem már elég régen történt ahhoz, hogy senki ne kerüljön bajba miatta. Tinikoromban apukám az országos (akkor még vezetékes) telefonos cég helyi kirendeltségének volt a vezetője, én pedig suli és edzés között betelepedtem az irodájába, és amíg ő máshol tárgyalt, több órás telefonbeszélgetéseket folytattam az akkor már egyetemista barátaimmal a céges telefonján. Mondanám, hogy fogalmam sincs, miről tudtam annyit pofázni, de még most is rendszeresen megesik velem, hogy felhívom egy szerettemet „öt percre”, és meglepve látom az érzetre nagyjából öt perc eltelte után, hogy negyven perce folyik a hívás. Most más sajnos a saját kontómra, de nyugi, nem percalapon fizetek. Ja, és a régi telefonjaimat is gyűjtögetem (mármint a gyerekeknek adom kikapcsolt állapotban játszani), mert úgy érzem, mindent „tudnak” rólam, így nem lenne jó érzés továbbadni őket. (Mielőtt még valaki kommentben szeretné felhívni rá a figyelmemet, természetesen tudom, hogy mindent le lehet törölni egy telefonról, nem olyan értelemben gondolom, hogy mindent tud rólam. Meg nem is lehallgatási értelemben, nem nagyon van titkolnivalóm sem a mindent figyelő reklámozó nagy testvérek, sem a szárnyas lóról elnevezett entitások előtt, bár őket hiba volna rám pazarolni, és ezt szerintem minden illetékes tudja is.)

Tóth Flóra