Nessi

Ez volt a legelső dolog, amit a közös lakásunkba vettem; akkor még nem tudtuk, hogy mikor fogunk beköltözni, csak azt, hogy össze szeretnénk költözni a barátommal. A szüleimmel nyaraltam Skóciában, és az egyik ajándékboltban pillantottam meg ezt a Loch Ness-i szörnyet formázó merőkanalat. Mivel mindig is egy nagyra nőtt gyerek voltam, nagyon megtetszett, de túl drágának ítéltem. Nem sokkal később azonban megtaláltam egy internetes oldalon tizedannyiért (akkoriban még nem foglalkoztatott rendelések környezetterhelése), úgyhogy pár héttel később már ott figyelt a polcomon, várva a költözést. Úgy voltunk vele, ha nem válik be, veszünk egy rendes merőkanalat, de több mint két éve hibátlanul teszi a dolgát. Őrt áll a mosogató fölött, nekem pedig egyszerre jut eszembe róla Skócia és a költözés előtti izgatottság. Mindig sikerül egy kis játékosságot csempésznie a vacsorákba, és szerencsére a barátom is osztja a nézetem, miszerint

a praktikus dolgoknak nem feltétlenül kell unalmasnak lenniük.

Tündérfény

Nagy kedvenceim a különféle égősorok, a karácsonyban is azt szeretem a legjobban, hogy mindenütt fényfüzérek világítanak. Több is van itthon, de ez a kedvencem, mert az égők búráján levő nyílások jópofa árnyékokat vetítenek a falra. Amikor még otthon laktam, az ágyam fölötti falon lógott, és nem is volt kérdés, hogy jön velem az új helyre is. A költözés után eleinte furcsa volt, hogy már nem a szülői házban hajtom álomra a fejem, kicsit honvágyam volt, úgyhogy sokat feküdtem a fényfüzér alatt, és csak néztem hosszan a kacskaringós mintákat. Ha rossz kedvem van, vagy csak egy kis varázslatra vágyom, most is szívesen heverek alatta, hogy kicsit kiürítsem a fejem.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Béke

Aki ismer, annak biztosan feltűnt, hogy ez a medál lényegében hozzám van nőve; olyan 15 éves lehettem, amikor szembejött velem egy családi nyaraláson. Egy tengerparti városban voltunk, az óváros lábánál egy hangulatos kis strand feküdt kristálytiszta vízzel, halrajokkal, sziklákkal tarkított partszakasszal. A strand fölött a városfalon pedig sétáló utca kanyargott csomó helyes étteremmel, butikkal. Az egyik ilyenben rengeteg türkizkék nyaklánc, karkötő és egyéb csecsebecse várta új gazdáját, én pedig szájtátva mentem be: „márpedig nekem kell innen valami”. Már egy ideje ugyanis szerettem volna egy olyan nyakláncot, ami mindig rajtam lehet, nem baj, ha vizes lesz, kibírja az izgága életmódom – leginkább azért, mert a filmekben

a menő kalandoroknak is mindig volt valami amulettjük, ami velük tartott, bármilyen kalandba keveredtek is.

Addigra már számtalan békejeles dolgot begyűjtöttem, most sem tudtam tehát ellenállni az ismerős mintának. Hosszas nézelődés és gondolkodás után meglett a győztes, és onnantól én voltam a világ legboldogabb embere – le nem vettem volna semmi pénzért a nyakláncot, amiben a snorkelt és a családi nyaralást is egy valódi expedíciónak éltem meg. Persze menő kalandor azóta sem lettem, de jó pár helyre elkísért már, így a hétköznapjaimba is visszacsempészi kicsit a kalandvágyat – a vízre emlékeztet, ami a kedvenc elemem. A nyaklánc annyira a mindennapi viseletem része lett, hogy nekem már fel sem tűnik, ha rajtam van, csak akkor szoktam észrevenni, ha valaki megemlíti.

Érettségis kavics

A gimis osztályfőnököm egy igazi PEDAGÓGUS – így, csupa nagybetűvel. A hat év alatt mindig épp az volt nekünk, akire szükségünk volt: egyszerre az anyánk és a barátunk. Pedig nem voltunk túl egyszerű osztály. Az egyik első közös osztálykirándulásunkon (hetedikesek vagy nyolcadikosok lehettünk), mindenkinek keresnie kellett egy kavicsot, amire ráírt pár szót, aztán a kavicsokat betettük egy dobozba.

Szerintem már mindannyian elfeledkeztünk róluk, míg tizenegyedik végén vissza nem kaptuk őket az ofőtől, hogy szerencsét hozzanak az utolsó évre.

Vicces volt visszaolvasni, milyen szavakat írtunk anno ezekre a kis kövekre, ez az apró gesztus pedig nagyon fontossá tette számomra ezt a tárgyat. Bár már nem most érettségiztem, a kavics azóta is elkísér minden fontosabb vizsgára, megmérettetésre – szerintem a diplomavédésemre is elviszem (egyéb nagy becsben tartott szerencsehozóimmal együtt, de ennyi minden nem fért bele a listába).

A függőágyam

Picit csalok, a függőágy ugyanis épp nem nálunk van, hanem a szüleimnél alussza téli álmát, hely hiányában ugyanis csak a szezonális cuccaink vannak a lakásban. Amikor kiskamaszként elkezdtem evezős táborokba járni, még nem gondoltam, milyen fontos része lesz ez az életemnek. Előtte csak poénból „sátraztunk” a nagyszüleim kertjében, a táborokkal viszont életformává vált – ha csak időszakosan is – a nomád élet, és alig vártam (meg várom azóta is) minden évben, hogy leszabaduljunk valahova kempingezni a barátokkal. Mindenkinek volt függőágya, és nekem is nagyon megtetszett a műfaj, így a következő karácsonyra (vagy talán a névnapomra?) én is azt kértem, gondosan kiválasztva a tökéleteset. Azóta sokat nyúztuk szegényt, lógattam benne a lábam néhány országban, biciklitúra vagy sziklamászás pihenőjében, egyszer pedig a Szabadság hídon is ejtőztünk benne (nem kell megijedni, a híd le volt zárva az egyik Szabihíd miatt). Tökéletes délutáni sziesztára vagy a sátorból épp csak kimászva elkortyolni a reggeli teát, de sokat zenéltem, alkottam és lelkiztem is már benne.

Számomra maga a szabadság.

Pichler Zsófi

Nézzétek meg a sorozatban korábban megjelent írásainkat és képeinket is ITT