Egy nagyon átlagos délután hazajött kedvenc kisfiam az iskolából. Első mondata az volt, hogy megnyúzta Ferikét, aki nem mellesleg egy köcsög, de főleg azért köcsög a Ferike, mert visszaütött.

Nagyon erős szavakat használt hétéves létére, ezt egyebek mellett annak tudhatom be, hogy miközben szocializálódott, évekig zajlott a tetőfelújítás a szomszédunkban. Ami mellesleg az ott lakó rendszeres idegösszeomlásához vezetett. Amikor esténként megnézte, mennyit haladtak aznap a mesterek, nagyon cifra káromkodásokat hallottunk tőle. Nem voltam rá büszke, amikor régebben azzal fogadott az óvónéni, hogy Milán megígérte neki, ha nem lesz több kakaó a tejbegrízen akkor szétkú.ja a fejét egy ácskapoccsal...

Na, de most a vita tárgya más volt. Ferike és a fiam ugyanis nem tudták észérvek mentén eldönteni, hogy kinek erősebb az apukája. Ebből fakadt a civakodás, amelynek során az én drága csemetém először hasba inzultálta Ferikét, aki ezért beszorította magzatom koponyáját a korlát rácsai közé. Nos, én nagyon könnyen tudtam volna dönteni, ugyanis másnapos voltam. Lenin bebalzsamozott hullája is nagyobb eséllyel győzte volna le Ferike apját, mint én. Főleg azután, hogy kiderült, Feri apu 50 kilós cementes zsákkal a hátán született, és hobbiból vasúti síneket hajlítgat a térdén.

Nem éreztem úgy, hogy komolyabb kézitusában kellene bizonyítanom gyermekem előtt, így csak annyit mondtam: kisfiam, a fizikai erő nem minden! Néha fontosabb az ész, és mindig fontosabb a lelkierő.

Másnaposan mindig bölcs vagyok.

Aztán nemsokára jött az iskolai szülő-gyerek nap, különböző logikai és ügyességi versenyek sora. Mentünk mi is, jöttek ők is. Ferike és az apukája. Amikor találkozott a szemem a kétméteres hastok-hátú szülő tekintetével, két dolog tudatosult bennem. Egy: ő is tud kettőnk konfliktushelyzetéről. Kettő: Conan elevenen széttép, ha virtuskodásra kerül sor. Hatalmas, bazaltból faragott feje, széles válla és olyan állkapcsa volt, mint apám betonvágó fogójának. No, mindegy, majd a logikai feladatokban odabaszunk nekik – gondoltam –, a tuflák pedig elcsodálkozik éles elmémen, valamint meghajlik vaslogikám és tudásom előtt.

Mi az első fordulóban kiestünk, ők megnyerték az iskolai versenyt. Feri apu igazán okos ember, több diplomája és rengeteg esze van abban az átkozottul nagy fejében.

Kicsit elkeseredtem, nem nagyon tudtam, miben győzhetném le őt. Vajon melyik világ volna az, amelyikben én több lehetnék nála?

Néztem a fiamat, láthatóan csalódott volt. Azon gondolkodtam, hogy próbálok valami ésszerű dologgal lelket önteni belé. Nem sikerült, kerek arcára kiült a bánat. Nekem se volt jobb kedvem, de azért gratuláltam becsülettel. Egészen jó fej pasi volt, azonnal megtaláltuk a közös hangot, bár az övé inkább olyan volt mint a szavannán üvöltő oroszláné. (Szerencsére kellő távolságból már nem okozott hallássérülést.) Ugyanahhoz az asztalhoz ültünk le, gulyás volt az ebéd. Mertük a levest, és tettük bele az Erős Pistát, ha én tettem, tett ő is, én megint tettem, erre csúnyán nézett, aztán pakolta ő is... én utána... Újabb versenyszitu!

Végül megálltunk és enni kezdtünk.

Nos, hát, az első falat lekapta a fele arcomat és a teljes nyelvemet, szó elszáll, hang fennakad. Ő viszont fuldokolni és sírni kezdett... Eltolta magától a tányért. Én pedig erre juszt is ettem még egy kanállal a méregerős gulyásból.

És közben a könnyeimen keresztül odakacsintottam Milánnak: látod fiam, lelkierő, lelkierő bameg...

Kabai Sanyi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/altanaka