A barátságos csipkelődés érzékeny határai – A rivalizálás, és ami mögötte van

–

A gólyatábor szívatással kezdődik...

Egyetemi életem első állomásánál, már a gólyatáborban megkezdődött a „hagyományok átörökítése”. Rengeteg gúnydalt és verset tanultunk, amivel a rivális egyetem hallgatóit „köszönthetjük”, ha a gólyahéten összetalálkoznánk velük a pesti éjszakában. Persze hazaérve rögtön el is énekeltem őket a barátomnak, aki a „Duna rossz oldalán” jár egyetemre; ez meg is alapozta a hozzáállásunkat a rivalizáláshoz, időnként viccelődünk vele, de semmi komoly.

Sok helyen komplett hagyománya van a rivális gúnyolásának, de ezek legtöbbször kimerülnek kántálásokban, sztereotípiákban és vicces(nek vélt) megszólalásokban.

A sportcsapatok szurkolóihoz hasonlóan a legtöbben békés keretek között, civilizáltan adnak hangot véleményüknek, és az ellenlábas minősítése helyett inkább saját intézményüket igyekeznek támogatni a megfelelő helyzetekben (például iskolák közötti sporteseményeken). Az első egyetemi félév mámoros, „kántálós” időszaka után a legtöbb ember nem foglalkozik tovább a rivalizálással, tudják, hogy a sztereotípiák és az „ellenséges viszony” csak a játék része.

A ló túloldala

Sajnos itt is vannak olyanok, akik komolyabban veszik a helyzetet a kelleténél. Ők azok, akik barátságos csipkelődés helyett bántó, túlzó és ízléstelen módon bánnak riválisaikkal, gondolván, ők „alacsonyabb rendűek nálunk”. Elég durva megnyilvánulásai is lehetnek ennek, például másik intézmény épületének megrongálásával, esetleg komoly utcai összeszólalkozásokkal adnak hangot a véleményüknek. Léteznek olyanok is, akiknek túlságosan beépül a személyiségükbe a rivalizálás. Több olyan emberrel is találkoztam, akik miután megtudták, hova járok, bántó megjegyzéseket tettek rám, holott nem is ismertek.

Persze vannak közeli barátaim, akik „rivális” intézménybe járnak, és megvan velük a kölcsönös csipkelődés, de egy távolabbi ismerőstől nem szeretném ezeket hallgatni, pláne, ha még komolyan is gondolja. Az ilyen emberek miatt erősödnek egymás irányába az indulatok, ezért sztereotipizáljuk az adott intézménybe járókat, holott csoporton belül sem nézik a legtöbben jó szemmel a bántó vagy erőszakos megnyilvánulásokat.

A rivalizálás nem új keletű

Habár lassan végzek az egyetemen, az utóbbi időben több ilyen helyzetbe is belefutottam. Kíváncsi lettem rá, milyen okai lehetnek az ilyen „hagyományok” kialakulásának. A megkérdezett pszichológusok szerint egyszerűen az emberi alaptermészetre vezethető vissza a rivalizálási kényszer, evolúciós késztetés.

Valószínűleg az ősidőkig visszanyúló, törzsi rivalizálások modern megjelenése lehet ez a fajta ellenségeskedés, hiszen az ősemberek vadászó-gyűjtögető kis közösségei esetén fontos volt, hogy a belső rivalizálások helyett a többi törzzsel vegyék fel a versenyt az élelem és egyéb erőforrások szűkössége miatt. Ez a fajta ellenségkeresés azóta sem kopott ki az emberi természetből, legyen szó a budaiak és a pestiek ellentétéről vagy rivális egyetemi karokról.

Mit mond erről a tudomány?

A csoportok közötti rivalizálásnak két fő tényezője jól elkülöníthető: ezek a belső lojalitás, és a kifelé irányuló ellenséges vagy lenéző hozzáállás. A csoporthoz való hűség egyik alappillére a homofília, vagyis az arra való hajlam, hogy a hozzánk hasonló érdeklődési körrel, elfoglaltsággal bíró emberekből alakítsuk ki baráti körünket, hisz könnyebben megtaláljuk velük a hangot. Egy egyetemi közösség esetében ez szinte magától értetődő.

A törzsiség elmélete alapján akkor is erős lehet a kötődésünk a csoporthoz, ha kevésbé meghatározó a személyes kapcsolatunk a tagjaival.

Ez a fajta belső lojalitás gyakran párosul a csoporttagok elítélésével, akár terrorizálásával, amennyiben nem hajlandók megfelelni a csoportnormáknak, gondoljunk itt akár a beavatási feladatokra vagy az alkoholfogyasztásra. A sorból való kilógásnak akkor is következményei vannak, ha nem túl súlyosak. Ezek a belső „visszajelzések” homogénebbé igyekeznek tenni a csoportot, így erősítve az összetartást; az egyének pedig bevonódnak olyan helyzetekbe (például a „riválisok” gúnyolásába) is, amikre önmaguktól nem gondolnának. 

Amikor a kifelé tanúsított ellenséges hozzáállás lehetséges okait próbáltam megtalálni, érdekes dologra bukkantam. Robin Dunbar antropológus a főemlősöknél az agy méretével hozza összefüggésbe, mekkora az a szociális kör, hány embert tudunk önálló, komplex személyként feldolgozni. Ezt Dunbar az embereknél 150 (míg más antropológusok 230) körülire teszik; ha az adott ember kapcsolatainak száma eléri ezt a határt, az agy a nagy létszámot sztereotipizálással és egyéb egyszerűsítésekkel igyekszik feldolgozni. Ezt a mindennapi életünkben is tapasztalhatjuk, ilyen egyszerűsítések miatt lesznek a szemünkben homogén halmazok „a mérnökök” vagy „a pénzügyesek”, míg például a velünk közösen dolgozó csoporttársakat komplex, önálló személyekként értelmezzük. Az így leegyszerűsített csoportokra könnyebben húzzuk rá az egy-egy tagjától tapasztalt negatív tulajdonságokat, de az is gyakran előfordul, hogy az ismeretlentől való félelmünk késztet minket ellenséges hozzáállásra.

Ha tudatosítjuk magunkban, könnyebben tehetünk ellene

Az itt felsoroltakon kívül természetesen számos, akár egyéni oka is lehet még az ilyesfajta viselkedés kialakulásának, azonban összességében elmondható, hogy az emberi gondolkodás alapfunkciója a „skatulyázás”, az egyszerűsítés, csakúgy, mint a csoportunkon kívülállók felé tanúsított negatív viselkedés. Az ilyen ősi beidegződéseket is háttérbe szoríthatjuk a mindennapjainkban, hisz már azt is megtanultuk, hogy nem mondunk ki rögtön mindent, ami eszünkbe jut.

Legtöbben persze nem rossz szándékból követik ezeket a viselkedési sablonokat. A megfelelő közegben akár szelepként is alkalmazhatjuk a feszültségek békés levezetésére, bátran viccelődhetünk, ha ez kölcsönös.

Azonban nagyon fontos, hogy ha már kezd bántóvá válni ez a helyzet, bátran, nyíltan és világosan mondjuk el a másiknak, hogy miért esik nekünk annyira rosszul, amit mond vagy tesz.

Természetesen ezt nagyobb csoportban nehéz kivitelezni, ám később kisebb társaságban vagy kettesben megpróbálhatjuk megbeszélni anélkül, hogy elmérgesedne a helyzet. Akár a saját csoportunkon belül is jelezhetjük, ha úgy érezzük, túlságosan bántó, amit csinálunk.

Ha több csoporttag is osztja a véleményünket, akár a csoportnorma is békésebb irányba változhat.

Pichler Zsófi

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Halfpoint