–

Amikor elkezdtem azon gondolkodni, milyen saját élményemmel indítsam ezt a cikket, engem is meglepett, melyik ölelésem jutott eszembe először – a családom nagyon ölelkezős, csak úgy is meg szoktuk ölelni egymást a mai napig, ezt nagyon szeretem. Mégis, egy nagyon fájdalmas ölelés villant be először: aznap történt, amikor apukám barátnője váratlanul meghalt.

Hajnalban jött a hívás, rohantunk be a kórházba. A folyosón apukám, akit addig nem sokszor láttam sírni, zokogva a nyakamba borult. Nehéz volt az ölelése, szó szerint tartanom kellett, és akkor átvillant az agyamon: most tényleg felnőttem. A következő időszakban nekem kell az ő támaszának lennem – idáig csak ő volt az enyém.

De persze van rengeteg boldog ölelős történetem is, ahogy olyan is, ami engem támasztott, vigasztalt, nyugtatott meg. Ismerem a viszontlátós és búcsúzós ölelést, és azt is, amikor a szereteted szeretnéd kifejezni úgy, hogy majd’ összeroppantod a másikat.

Nektek is rengeteg meghatározó ölelésről van történetetek, amik jól mutatják, hányféle lehet ez az egyszerű gesztus – és ezek mennyire fontosak az ember életében. Ezek következnek.

A szerető ölelés

„A legkedvencem az anyukám ölelése, mert ha behunyom a szemem és belélegzem az illatát, megint gondtalan ovis vagyok, akit feltétel nélkül szeretnek.” (Anita)

„A legelső, ami eszembe jut, az, mikor apa az esküvőnkön, a szülők köszöntése után könnyes szemmel magához ölelt. Soha nem volt érzelgős típus, de abban az ölelésben 29 év minden szeretete kavargott az elengedéssel. 4 és fél éve nincs már velünk, az esküvőnk meg már 14 éve volt, de erre az ölelésre, meg arra, amit közben éreztem, tökéletesen emlékszem.” (Andi)

„A nagymamám, ahányszor mentünk hozzá Salgótarjánba, az ablakból lesett minket, hogy mikor érkezünk. Mire az ajtóhoz értünk, már ott állt, és a puha, meleg nagyikarjaival ölelt át szorosan – mindegy, hogy 10 vagy 30 éves voltam, gyerek vagy már én is anyuka. Kb. 7 éve halt meg, de ezt sose felejtem el, a hazaérkezés és a szeretet érzete annyira élénk még mindig.” (Zsuzsanna)

„Amikor a mostani páromat először öleltem át, azt éreztem, hazaértem. Azóta is, bármennyire szarul vagyunk egymással, ha megölel, megszűnik a világ.” (Heni)

„Az első szülésem alkalmával a császár után azonnal elvitték a fiamat, nem is láttam sokáig: ez volt a protokoll, csak egy puszira hozták be a műtőbe, amíg engem összevarrtak. De amikor a lányom született, amint kibújt, a mellkasomra rakták, én meg szorítottam. Nem vitték el, nem is akarták, én meg ölelhettem, ameddig csak akartam.” (Anna)

A minket megtartó ölelés

„Kolléganőm tartott meg párszor a puszta ölelésével, amikor összeomlottam a munkahelyemen. Ha depressziósan az összes végén égeted a gyertyát, miközben hullámzik a fostenger körülötted, könnyen előfordul az ilyesmi. Akkor és ott ő volt a talajom, a vállán kisírhattam a bennem lévő feszültség egy részét. Nem kérdezett, nem vádolt, nem tudta jobban – csak ott volt velem. Nagyon közel állunk egymáshoz.” (Reni)

„Nagyon nem vagyok ölelkezős fajta, a családom nagyon zárkózott volt, érzelmileg alig elérhető, nem is tudom ezt levetkőzni. Apukám halálakor tapasztaltam meg az ölelés erejét. A nagyobb gyerekeim óvó nénijei voltak az elsők, akik megöleltek, megtartottak és velem sírtak. Hihetetlen sok érzelmet és erőt szabadított fel.” (Anikó)

„A párom nem a szavak és a túlcsorduló érzelmek embere. Viszont az elmúlt 3 év alatt profi lett abban, hogy ha feszkó van köztünk, és egyszerűen nincsenek szavai, amivel közeledni tudna, akkor csak rám néz, odalép, és jó erősen átölel. És csak szorít azokkal a baromi izmos karjaival, pont annyira, hogy megtartson és megnyugtasson engem. Ez az ölelése csodákra képes.” (Zsuzsanna)

„Tavaly kaptuk meg kisfiam diagnózisát Angelman-szindrómára. Teljesen összeomlottam, nagyon mélyre kerültem napok alatt. Egyik délután apukám átjött hozzám, és akkor úgy ölelt meg, hogy egyben meg is tartott ebben a szituációban.” (Zsófia)

„A második randim vége felé jártam egy nagyon kedves emberrel, amikor belefutottunk a halott bátyám kislányába, akit 8 éve nem láttam. Perceken belül omlottam össze és kezdtem el zokogni, a randipartnerem pedig csak ölelt, és annyira megtartó volt, hogy nem akarta megjavítani az állapotomat, nem akarta elmulasztani, csak oké volt, hogy ez most nagyon fájdalmas.” (Anna)

„Miután az exem bejelentette, hogy lelép, kb. sokkot kaptam és lementem az ikrekkel a játszótérre. Az egyik anyuka-barátnőm látta, hogy baj van, és megkérdezte, mi történt. Kiborultam, elmondtam neki. Ő csak megölelt szorosan, és azt mondta, minden rendben lesz, kemény csaj vagyok, ebből is főnixként jövök ki. Bejött.” (Bianka)

„Nem vagyok ölelkezős típus. Nem is nagyon engedem, hogy megöleljenek. Egyszer viszont nagyon el voltam keseredve egy iszonyú nehéz terápiás ülésen. A terapeutám pedig, a terápiás keretekkel nem törődve, megölelt. Ott akkor megtörtént valami, ami aztán a sikeres traumafeldolgozáshoz vezetett. Az az ölelés hozzáférhetővé tette a gyerekkori emlékeimet.” (K.)

A másokat támogató ölelés

„Amikor elkezdtem body positive szemléletű aktfotózással foglalkozni, nagyon mély történeteket osztottak meg velem a vendégeim. Egyszer eljött hozzám egy nő, aki elmesélte, hogyan molesztálta egy közeli hozzátartozója, és hogy ő úgy gondolja, a traumafeldolgozásának egy nagyon fontos lépése az, hogy elfogadja és felvállalja a saját testét, aminek pedig egy része ez a fotózás is. Órákig beszélgettünk és fotóztunk, a végén nagyon hálás volt és megölelt – nagyon megindító volt.” (Zsófi)

„Ápolónőként dolgoztam a koraszülött osztályon, és egyszer megölelt egy anya az inkubátor mellett, akkor visszaöleltem őt. Az az egy ölelés adott neki annyit, hogy azon a napon karba vette a lélegeztetőn lévő babáját. Nekem pedig szintén nagyon sokat adott, megéltem, hogy milyen egy felnőtt embert öleléssel, érintéssel támogatni.” (Ibolya)

A felszabadító ölelés

„Az első babánk nagyon sírós és nyugtalan volt. A szülés is kemény volt, és utána is minden nap elég hosszú ideig. Amikor a második babánk megszületett, pár hónap múlva mentünk kontrollra, és »panaszkodtam«, hogy valami baj van. Kérdezte a doktornő, hogy mi a panasz. Mondtam neki, hogy nagyon aggódok, mert ez a gyerek nem sír. Biztos, hogy van valami baja, mert nem sír sokat. Kérdezte, hogy ha éhes vagy fáradt, akkor sír-e. Mondtam, hogy akkor persze, de én nem ehhez szoktam… Ekkor elnevette magát, megfogta a vállam és azt mondta: »Ne lepődjön meg, de most meg fogom ölelni. Anna, maga megérdemelte ezt a gyereket!«. A második mondatot már az ölelés közben mondta. Most is mindjárt elsírom magam, ha erre gondolok. Annyira felszabadító volt és úgy meglepett! Olyan kedves volt, és annyira jól esett, hogy nem nézett hülyének, hiszen nagyon jól ismerte a történetemet és a gyerekeimet.” (Anna)

„A második gyerekemmel voltam várandós, és elmentem egy beszélgetésre, amit az itteni bába tartott. A végén odaléptem hozzá, és kérdeztem VBAC-ról. Ő visszakérdezett, hogy a császárt feldolgoztam-e már. Nevetve mondtam, hogy persze, már 6 éve volt. Aztán bepárásodott a szemem. Megölelt, és én zokogtam a vállán. Ott engedtem el igazán, pedig nem volt rossz a szülésélményem. »Csak császár volt.« Azóta is hálás vagyok neki.” (Réka)

„Mentem a Kékgolyóba kontrollra, és a vizsgálat végén mondta a doktornő, hogy bár még van 1 évem a rettegett 5-ből, de mivel tünetmentes vagyok és jók az eredmények, elválnak útjaink, mert nagyon sok az új beteg. Elkezdtem sírni, hogy most mi lesz velem. A doktornő és az asszisztens egyszerre ölelt meg. Azt gondolom, az ölelés az egyik legszebb, legjobb dolog a világon.” (Anita)

A búcsúzó ölelés

„Emlékszem az utolsó ölelésre a nagymamámmal. Feküdt, icipici és törékeny volt akkor már a betegségtől, alig tudta felemelni a karjait, igaziból csak odahajoltam, nagyon féltem, hogy összetöröm. Másnap halt meg.” (Anna)

A tanító ölelés

„Sokáig nagyon nehezemre esett az ölelkezés. Aztán egyetem után megkaptam az első kosárlabda csapatomat: 8-9 éves lányok voltak, (amúgy ma már felnőttek) akik állandóan megöleltek. Nekem nagyon idegen volt ez a gesztus, de nekik annyira természetes... Az elején még fogtam a homlokukat, úgy tartottam el őket viccesen, mikor jöttek. De idővel megtanultam befogadni az ölelésüket. Utána a későbbi csapataimban már teljesen természetes lett, hogy a gyerekek jönnek és megölelnek. Ők tanítottak elfogadásra és fizikai nyitottságra azokkal szemben is, akik nem álltak annyira közel hozzám.” (Zsófia)

Nektek milyen meghatározó öleléseitek vannak? Meséljétek el kommentben!

Dián Dóri

A kiemelt kép forrása: Pexels/Cottonbro Studio, Kai Pilger, Eberhard Grossgasteiger