-

98 évvel ezelőtt, május 24-én mutatták be Bartók Béla és Balázs Béla közös művét, a Kékszakállú herceg vára című misztériumot. Témája valóban egy nagy-nagy misztérium: férfi és nő kapcsolata, azaz egymásra találásának, és még inkább egymásra nem találásának története. Ahogy a zseniális Karinthy Frigyes megfogalmazta: „Férfi és nő... hogyan is érthetnék meg egymást? Hiszen mindkettő mást akar. A férfi: a nőt. A nő: a férfit.” Talán az sem teljesen véletlen, hogy Bartók feleségének, Ziegler Mártának ajánlotta a művet. Okulásul – gondolom.

Maga a cucc tényleg nem egy commedia dell’arte. A sztori veleje, hogy a férfi egy önkínzó, magányos, lelke viharaival dúló-fúló figura. Ugyanakkor asszonyát a tenyerén hordozza, annak minden kívánságát teljesíti (jó, néha vonakodva)... mindhalálig.

Ezzel szemben a nőstény egy hisztis Mancika, aki férjét furtonfurt saját képére akarja formálni, semmi nem elég jó neki, mindenben a rosszat, a kivetnivalót látja. A normális (férfi) néző örül, hogy ez a némber a végén jól belezuhan a saját maga által ásott csapdába. Ráadásul a kedves, sebzett Kékszakáll még sajnálja is, és tovább szenved ordas magányában Manci nélkül. Ó, jaj!

Hát, kérem, ha csendben félretesszük a tényt, miszerint a zenés műfaj általában az egysíkú szereplőket kedveli, akkor sem teljesen igaz ez az állítás. Itt vagyunk például mi, férfiak... Mondjuk, én! Hol van már a kínzókamrám, fegyveres házam (ez van ugyanis az első két ajtó mögött, a nevezetes – bibliai – hétből, melyet a Kékszakállú kinyit Judit kérésére). Egyáltalán harcolok én még a kivont kardommal a nagyvilággal, és/vagy a férfi ellenségeimmel? Na, jó, egy kicsit nap mint nap, az üzleti életben... meg a Pintér Sanyika apukájával az apa-fia fociban, meg nyári hétvégéken a „melyikünk ér le előbb Siófokra tömegkarambol okozása nélkül” a sógorommal... meg még ami nem publikus. De különben?

Hol van a kincseskamra, a virágoskert, a világ összes szépsége (azaz a harmadik, negyedik ötödik ajtó)? Ne bomoljunk már, drága feleim! Oké, hogy a múltkor is a kedvenc toronyórát vettem meg az asszonykámnak szülinapjára, a hozzá való láncot pedig karácsonyra, oszt le se tojta. Ott áll a szoba sarkában azóta is porfogóként. Persze azt mondja a szájával, hogy, jaj de szép, meg hűha, de felé se néz! Jó, ez egyedi eset, tudjuk, nem általánosítunk, borítsa a feledés jótékony homálya.

Csoda, hogy a következő ajtó mögött a szegény férfiember számára a könnyek tava, bánat és szomorúság leselkedik? Amikor hitvesünk elé szórjuk a világ virágát nap mint nap, a reakció meg csak egy vállrándítás? Hogyne fájna ez a kérges, macsó mellkas alatt szunnyadó behemót lelkünknek? Van más választásunk, mint elvonulni a barlangba, magunkra húzni a zárókövet... és búval baszottan nézni magunk elé? Maximum a haverokkal sörözni, focimeccsre menni, esetleg egy jót bringázni. Ha már a mammutok kihaltak, ugye.

De Juditunk nyomulására kinyílik a hetedik szoba ajtaja, mely három csini ex-csajt rejtett eddig. Oké, ez bukta, Kékszakállúként nemigen van más választásunk, minthogy a jelen idejű arát is betoljuk negyediknek. Egye meg, amit főzött! Most már vígan mehetnénk a haverokkal ezerfelé, de csak a bánat, szomorúság, magány telepszik ránk. Mert ki mossa az alsógatyámat, ki készít nekem finom vacsorát, ki neveli a kölyköket? A létkérdéseken túl ott marad a legfontosabb: élhetünk mi boldogan az asszonyok nélkül?

A kérdés persze költői…

Hajdu László

Fotó: Operavilág (A kékszakállú herceg vára, Gidon Saks és Nadja Michael a varsói Nemzeti Opera premierjén)

A képet Krzysztof Bielinski készítette