-

Félelmetes, milyen természetesnek tűnik, amikor nők, lányok gonoszak egymáshoz. Látszólag gonoszabbak, alattomosabbak és brutálisabbak, mint a férfiak maguk között. Szándékosan, és mégis tudat alatt borzasztóan... aljasak.

Igen, tudom, ez durva általánosítás. Sok jó ember él a világon. Nők is. És természetesen vannak férfiak, akik simán túlszárnyalják bármelyik nőt, ha a drámázásról van szó. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a modern nők valahogy nem szolidárisak egymás felé – egy olyan világban, amely elvileg végre az esélyegyenlőség felé halad.

Persze a nő kontra nő harc nem új keletű. Sokan nevetve legyintenek, hogy ez természetes, a nők már csak ilyenek. Mintha a versengés, egymás lenyomása kódolva lenne a génállományunkban. Versenyzünk pasikért, barátokért, munkáért, figyelemért, elismerésért, önbecsülésért. Dolgokért, amelyeket elnyerhetők, és dolgokért, amelyek nem azok. Kézzelfogható és elvont fogalmakért. Pillantásokkal gyilkolunk olyan jelentéktelen dolgokért, mint az öltözködés vagy egy-egy divatbaki. Milyen ügyesen tápláljuk a gyűlölet tüzét! Még olyasmi miatt is civakodunk, ami a tudatalattink mélyén lakik... vagy amit csak odaképzelünk. És a legtöbben meg sem kérdőjelezzük, hogy jól van-e így.

Kinevetjük, észrevesszük, kicikizzük, de nem tesszük föl magunknak a kérdést: vajon miért csináljuk? És hogy jutottunk el idáig? Hogyan válhattunk ilyen szemétté egymással szemben?

Ó, a nők már csak ilyenek... állítólag.

Nos, ez talán igaz. De csak épp annyira, mint amennyire a fiúk azok fiúk. A fiúk azok fiúk, a lányok meg már csak ilyenek... hát, persze. Bizonyos hatalmi viszonyokban és társadalmi struktúrákban. Oké, hívjuk „a természet rendjének”, de akkor is lehet(ne) változtatni rajta.

Mielőtt még visszakézből megkapnám, hogy mennyire nincs igazam, hozzáteszem: nem állítom, hogy könnyű lesz. Változtatni. Pedig nem valamiféle nagy, össztársadalmi kampányt sürgetek. Dehogy. Tudományos kutatásaimra és általános megfigyeléseimre alapozva azt állítom, hogy ez egy sokkal, de sokkal egyszerűbb probléma, mint gondolnánk – igaz, ez az egyszerű probléma kihat a társadalom egészére.

Gondolj bele: a fejlődés látható és kézzelfogható, a nők ott vannak a gazdasági életben, hozzájutnak a megfelelő oktatáshoz, előmenetelhez, szexuálisan szabadok, hozzáférnek a technológiai innovációkhoz, és jogegyenlőséget élveznek a reprodukció terén (ha mégoly törékenyet is). És mégis, mégis létezik egy probléma, amely minden esélyegyenlőségi harcot túlél! Az önbecsülésünköz vezető úton vajon hol vannak elrejtve az önbizalomhiányból fakadó ellenségeskedés taposóaknái? Olyan furcsa ez... és nemcsak arra van hatással, hogyan érezzük magunkat mi a bőrünkben, hanem arra is, hogyan látnak minket mások – tehát az egész életünkre!

Annyira buta, annyira ellenszenves, annyira felületes, annyira fájdalmasan igaz. Sajnos ez az egész nem szól másról, mint arról, hogyan látjuk magunkat, a saját testünket. Konkrétan: hogyan határozzuk meg magunkat a férfiak világának szépségszabályai között.

Milyen ironikus, nem? Hogy épp ezzel szítjuk a versengés és ítélkezés tüzét magunk között, mi nők.

Igen, ó, igen, annak ellenére, hogy milyen fontos lett nekünk az esélyegyenlőség, a külsőnk még mindig a sikereink egyik legfontosabb fokmérője. A tetszetősség kéretlenül, de kirobbanthatatlanul ott szerepel az elérni vágyott céljaink között. Valamikor, valamiért prioritássá tettünk. Vagy mások azzá tették, mi pedig magunkévá. Néha talán képesek vagyunk bojkottálni annak reményében, hogy kikerülhetjük az önbecsülés és siker ezen paradigmáját... Akárhogy is történt, a jelenséget ismerjük, méghozzá régóta. Szívesen citálnék most egy tonna forrást, hogy alátámasszam az elméletemet, de attól félek, akkor kétmillió oldalnyira hízna a cikkem.

Tudjuk. Látjuk, éljük, lélegezzük, nézzük a televízióban, olvassuk. Tapasztaljuk, ahogy a politikai térben ez a fajta versengés és összehasonlítás meghatározza Hillary Clintont, Sarah Palint, Michelle Obamát és másokat – miközben alig-alig hallunk hasonló narratívát a médiában mondjuk George W. Bush, Bill Clinton vagy Mitt Romney külső megjelenéséről. Elvétve találunk a sajtóban megjegyzéseket mondjuk Barack Obama füleiről, de nagyjából ennyi. A férfiakat sokkal kevésbé határozza meg a külsejük, mint a nőket, és ez még a világ vezető döntéshozóinak szintjén is így van.

Olyan idők maradványa ez, amikor a nőket kizárólag úgy definiálták, mint a férfiak trófeáját, amikor egy nő emberi értékét csakis a megjelenése, a pedigréje, a tisztasága és szülési képessége határozta meg. Ez a csökevényes probléma borzasztó megosztottságot okoz a nők között, és ennek a megosztottságnak súlyos következményei vannak.

Előrebocsátom, nem arról van szó, hogy ne kellene odafigyelni magunkra, hogy a divat, a szépségápolás, a fitnesz, a szexepil ne volna fontos egy ember életében – ha ő azt fontosnak érzi. Ezek mind jópofa dolgok, oda lehet rájuk figyelni, el lehet bennük merülni, miért is ne. Nem csak nőknek, férfiaknak is. Jó, ha képesek maradunk meglátni és szeretni a szépet. Ízt, fűszert ad az életünknek. A sokféle szépség erősítheti az ember lelkét.

De akkor, amikor az, hogy egy ember mennyire szexi vagy mennyire nem az, rányomja mocskos mancsát a munkaerő-piaci sikereinkre; amikor ettől függ, hogy valaki képes-e megszerezni vagy megtartani egy munkát, jól kijönni a munkatársaival, amikor ettől függ a népszerűsége vagy népszerűtlensége, hogy mennyire veszik komolyan, na, ott kezdődik a probléma.

Gondoljunk úgy a szépségre, mint egyfajta képességre vagy tudás forrására. Olyanra, mint a képzettség, a pénz vagy a sárm. Egy tudásra, amelynek segítségével megszerezhetjük, amit akarunk. Vagy mint egy árucikkre. Elvégre kapitalista társadalomban élünk.

Igen, tudom, ez az a pont, amikor egyesek azt mondják, hogy az egészről a kapitalizmus tehet. Hiszen az árucikk-birtoklás-tulajdon-hierarchia-forrás-fogyasztás problémája a világ minden gondjának-bajának közeli rokona. Még az is lehet, hogy van benne igazság. De egy pillanatra mégis azt kérem, hogy egyszerűsítsük le a dolgot, és feltételezzük, hogy a jó megjelenés egyfajta képesség. Egy olyan képesség, amely veled születik, és amelyért teszel is. Egy olyan kultúrában, ahol a patriarchátus még mindig él, és igyekszik betegágyából is fenntartani nagyságának illúzióját, korhadt botjával kétségbeesetten hadonászva, egy nyomorék legenda sikeresen fennmaradt. A legenda, amelyben a nő csak akkor lehet teljes értékű, ha minden téren fantasztikusan teljesít, és közben még szépnek is látják mások. Igen, sokak számára az a siker, ha nemcsak te magad, hanem mások is szépnek látnak.

Sajnos ennek az lett az eredménye, hogy a nők egymás ellen fordultak – és ez a trend évszázadokkal, ha nem évezredekkel ezelőtt kezdődött. Szívbe markoló tény, hogy ez lett a legfőbb tulajdonság, amely meghatározza, hogy egy nőt hogyan ítél meg a társadalom. Legyen az a nő meleg, hetero- vagy biszexuális, fehér, barna vagy fekete, stb.

A nő igazi versenyló, aki szükségszerűen más nőkkel versenyez egy olyan bajnokságban, amelynek szabályait férfiak írták.

Tehát amikor egy csinos nő elsétál melletted az irodában, és te – vagy valaki más – úgy látod, hogy jobban néz ki nálad, jó eséllyel felébred benned a féltékenység valamely formája. Ha pedig olyan nő vagy, az is elképzelhető, hogy másképp bánsz vele emiatt. Pont úgy, mintha azzal kérkedne, hogy képzettebb vagy tehetségesebb nálad. Nézz rám, nekem jobb pasik járnak, jobb állás, jobb ruhák... jobb élet!

Ha mókusok volnátok, akkor több mogyorót gyűjtene mint te. Még az is lehet, hogy lenyúlnád a mogyoróit. Vagy megsúgnád a többi mókusnak, hogy te tudod, milyen gyanús módszerrel szerezte meg magának a mogyorókat. Ezt a sikeres mókusnőt te úgy látod, mint valakit, aki eredményesebb nálad – akkor is, ha a mogyorók egy része... szuvas. De, most őszintén, honnan is tudhatnád, hogy milyenek az ő mogyorói? Hiszen te csak a nagy kupac mogyorót látod. Csak ez számít. Hm, lehet, hogy el kellene lesned ennek a fantasztikus mókusnak a titkát? Lefutni néhány kört a mogyoróbokra körül, hátha feszesebb lesz tőle a combod? Vagy... még jobb: ki kellene nyírnod! Nem is tudod hirtelen, mi lenne a legmegfelelőbb megoldás...

Oké. Akkor most fordítsuk meg. Képzeld el, hogy te vagy ez a gyönyörű mókus azzal a nagy kupac mogyoróval. Hú, ettől egy picit aggódni kezdesz... Úgy érzed, talán el kellene osztogatnod néhány mogyorót, hogy elkerüld a veszélyt. Vagy inkább komolyabban kellene őrizned őket. Jaj, egyszerűen nem tudod, mi kellene tenned! Mert miért kellene elosztogatnod a mogyoróidat? Nem ők másztak föl érte a bokor tetejére nagy nehezen. Ők nem olyan ruganyosak és erősek, mint te. És talán a mogyoróbokor sem szereti őket annyira, mint téged... Akárhogy is van, ezek a te mogyoróid, nehogy már neked kelljen magyarázkodnod miattuk!

Az emberi világ mogyoróit úgy hívják: önbecsülés. Az önbecsülés, amelyet oly sok munkával próbálunk magunknak és másoknak megteremteni (tudjátok, nemi esélyegyenlőség... meg ilyenek). Mindenkinek kellene, hogy jusson belőle. Mindenkinek jár mogyoró. De nem úgy, hogy elvesszük egymástól – vagy a férfiaktól –, még akkor is, ha nekünk is van már belőle.

Ehhez arra van szükség, hogy abbahagyjuk a harcot a mogyorókért. Helyette együtt kellene letámadni a mogyoróbokrot. Vagyis: nekünk, nőknek abba kellene hagynunk egymás nyírását a maradványokért, amit a hatalmon lévők meghagytak nekünk.

Az egymás külseje miatt érzett féltékenység minden olyasminek a tünete, ami nincs a birtokunkban. Ilyen például az a képesség, hogy ne hagyjuk, hogy a külsőnk és a testképünk határozza meg az életünket. Olyan könnyű elfelejteni, hogy ki az igazi ellenség! És olyan könnyű kannibalizálni magunkat a jobb élet és boldogság felé vezető úton, miközben Miss Tökéletesen köszörüljük gonosz nyelvünket, csak hogy könnyítsünk magunkon. Nem ő az oka annak, ahogy érezzük magunkat (kivétel ez alól az, amikor Miss T. tényleg tett valami borzalmasat ellened, de tudod, hogy most nem erről beszélek). Tedd föl magadnak a kérdéseket:

Tényleg szemét módon viselkedett veled az adott szituációban? Tényleg szándékosan dörgöli a világ orra alá saját szépségét? Úgy, ahogy mindannyian hajlamosak vagyunk világgá kürtölni saját sikereinket és kimagasló képességeinket...

A másik oldalon egy ember van, aki jó külsőt kapott a sorstól. Tudd, hogy a jó külső sokszor nem fair, és kéretlen földbe döngölés forrása. Például akkor, amikor más nők e jó külső miatt szabotálják az előmenetelét, a munkáját, a fejlődését, a boldogulását. Azért, mert féltékenyek az általa (állítólag) birtokolt mogyorószerzési képességre.

Majd amikor a nők végre képesek lesznek a szépséget abba a kategóriába száműzni, ahová való – a siker alapfeltételeinek halmazából az élet kellemes, legföljebb szórakoztató dolgai közé –, majd akkor remélhetjük, hogy csökken a nők közötti feszültség.

Ha majd elegendő nő tölt be felelős vezetői pozíciót, talán nem fogjuk folyamatosan megkérdőjelezni a saját értékünket és annak forrását. Talán akkor véget ér majd a nők közötti szélsőséges féltékenykedés és harc.

Szóval mi, a női nem, mint csoport, higgyük el magunkról, hogy képesek leszünk jobban bánni egymással, amikor a férfiakéhoz hasonló fenntartható és széles körű megbecsülést és sikert érünk el. Képzeljük el, hogy segítjük egymást. A változatosság kedvéért akár most is elkezdhetjük, hátha bejön a dolog, és hozzájárulhatunk egymás előmeneteléhez. Vagy legalább a legjobb tudásunk szerint próbáljuk meg kevesebbet ócsárolni egymást (bármennyire is nagy a kísértés).

Mert egy szép napon a szépség megszűnik kéretlen bűnbak lenni, és nem lehet majd arra –vagy annak hiányára – fogni a sikertelenséget és a boldogtalanságot.

Persze lehet, hogy mindig is lesz valamennyi feszültség férfiak, nők, emberek között – a szépségtől függetlenül is. De szerintem mindannyian egyetértünk abban, hogy a világ még az ő összes problémájával együtt is sokkal, de sokkal jobb hely lenne, ha a nők rendesebbek lennének egymással.

Juliette Fretté

fordította: D. Tóth Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Annette Shaff