-

Az egész az orrmandulaműtéttel kezdődött. Egészen addig az ÉN gyerekem a megfelelő testsúlyt, magasságot, mozgás- és beszédfejlődést produkálta, nem volt okom panaszra. Aranyosan mosolygott, köszönt, illedelmes volt, megfelelően huncut, bűbájos, az oviban kedves, szófogadó, barátságos, még a vércukorszintjét is megmértem, az is tökéletes. Aztán jött az első év a közösségben, és fel sem tudom sorolni, hányszor lett beteg.

A tökéletes gyermekem elromlott.

Állandóan orvosokhoz jártunk, amíg végül ki kellett venni az orrmanduláját. Másfél óra volt csak a vérvétel, az ÉN elromlott gyerekem ugyanis agyban elzárta a valamilyen csapjait, és azért nem adott egy csöpp vért sem. Aztán a műtét, az izgulás, a hiányzás. Aztán a nyugalom. A gyerek újra tökéletes lett, füle, szeme, mozgása, beszéde, szocializációja rendben, gyönyörűen rajzol, az óvónők dicsérik, s anyai szívem minden védőnői, orvosi ellenőrzéskor végre megnyugszik, hogy az ÉN gyerekemmel nincs semmi baj.

Aztán tetves lett. Haragudtam. Persze arra a gyerekre is, akit gyanúsítottam, de a lányomra is. Egy tökéletes gyerek nem viselkedik így. Egy tökéletes gyerek taszítja a tetveket.

Szégyelltem magam, ki sem akartam lépni az utcára, a védőnőt is utáltam, biztos elpletykálja mindenkinek. Aztán, amikor a tetveken is túl voltunk, és már csak néha kellett ügyeletre rohangálnunk, az ÉN gyerekemről, aki ismét tökéletesnek tűnt, kiderült, hogy az egyik szemére nem lát jól. Először nem hittem a fülemnek, hiszen az ÉN gyerekem úgy látott eddig, mint a sas, istenem, megint egy porszem a gépezetben! Kiderült, hogy habár az ÉN gyerekem, örökölte az apja tompa-látását, és szemüveget kell hordania. Úristen! Csúnya lesz a gyerek. A keret eltörik. Rengetegbe kerül, mást se csinálunk majd, csak szemészhez járkálunk. Nem lesz sportlövész, sem ékszerész. Csúfolni fogják. Én is szemüveges vagyok, tudom, milyen utálatos az egész. Úristen, a tökéletes, bájos arcú, nagy szemű, ívelt szempillájú gyerekem, akinek végre belőttük a megfelelő frufru-hosszt, megcsúnyul, szemüveges kis béka lesz. Rettegve néztem rá, ő meg mosolygott. Anya, jó lesz nekem a szemüveg?

Itt tértem magamhoz.

Ez a gyerek nem is aggódik. Nem sír, nem átkozódik, nem írja le a következő ötven évét. Mi történik itt? Aztán persze kiderült, hogy az ÉN tökéletes gyerekemnek semmi baja a szemüveggel, csak nekem.

Nem érzi úgy, hogy elromlik tőle, sőt, alig várja hogy kiválassza a sok színes keret közül azt, ami a legjobban áll, meg a legcukibb szemüvegtokot, hozzá illő törlőkendővel. Úgyhogy, amikor megkérdezte, milyen lesz, azt mondtam neki, klassz. Szép leszel, és látod majd a táblát, a szemed meg még javulhat. Ha nem, akkor is gyönyörű vagy. Mert az ÉN tökéletes gyerekem vagy. Szemüvegben is.

Mi a baj velünk, anyákkal?

Honnan jön ez a megszállott tökéletesség iránti vágy? Miért hibáztatunk mindenki mást, akkor is, ha esetleg a mi gyerekünk lökött fel valakit az oviban? Miért várjuk el tőle, hogy mindig, minden esetben olajozott gépezetként üzemeljen? És ami ennél is rosszabb: miért plántáljuk bele szegénybe az összes paranoiánkat? Kivel versenyzünk, és mi a díj? A saját génkészletünket szégyelljük? Miért magyarázkodunk, ha nem mi vagyunk mindenben a legjobbak? Miért versenyeztetjük a puha, rózsaszín, ártatlan, bizalommal teli kis lényeket nulla éves koruktól (az enyém sokkal többet szopik, órarend szerint kakil, és sosem sír, ha meg igen, akkor is latinul)...

Kiről szól a gyerek létezése? Csak nem rólunk, kedves anyatársaim? Az ÉN gyerekem, az ÉN terveim, az ÉN szépségem, tudásom, jegyeim, előremenetelem, teljesítményem, mind az ENYÉM. Miért? Ki mondta?

Ki mondta, hogy a mi anyai teljesítményünk és a gyerek élete, egészsége egy és ugyanaz? Nem a mi kudarcunk. Nem a mi sikerünk. Nem a mi szemüvegünk. Az övé. Az övé, aki ártatlan arccal felnéz ránk, és azt kérdezi: jó lesz, anya?

Zsófi