Netes mamiharc – na, ne már!

A netes-kommentelgetős anyaversenytől szabályosan rosszul vagyok. Valójában nem értem, hogy valakinek miért van késztetése egy cikk, poszt vagy akár egy továbbosztott gyerekes tartalom alá félinformációk és feltételezések alapján odaírni, hogy „én jobban csinálom, mint te”. Természetesen nem az elvi vitákról beszélek, hanem a nyílt és burkolt „szaranyázásról”, amit sokszor már a terhes nők is megkapnak. Aki csinálja, ettől még jobb anyának érzi magát? Vagy csak valamit kompenzál?

Mit vár? Hogy a másik azt reagálja, minden gúny nélkül: „igazad van, te sokkal jobb anya vagy!

Vagy csak megerősítést a többi hasonlóan gondolkodótól? Tényleg nem tudom, azt hiszem, még soha életemben nem írtam negatív kommentet. Pláne nem gyerekekkel kapcsolatos témában. Mert szerintem ez, ami itt a Facebookon folyik, nem verseny. Ez versengés, és nagyon lehúzó. Nem szeretnék benne részt venni.

Igazi verseny élőben – állok elébe!

De a valódi, klasszikus versenybe szívesen beszállok, még akkor is, ha egy olyan szubjektív területről van szó, mint az anyaság. Egyrészt azért, mert versenyző típus vagyok. Másrészt, és főleg amiatt, mert a nevelés összehasonlítása élőben mindig információcserével, és gyakran motiváló példákkal jár. Ha mindez személyes beszélgetésben és rosszindulat nélkül történik, akkor szerintem igenis inspiráló.

Persze nem vagyok szent, nem azért beszélgetek barátokkal és ismerősökkel, hogy mindig figyeljek és tanuljak. Néha arra is jók ezek az összehasonlítások, hogy megveregessem kicsit a saját vállam, ha valamit jól (esetleg másnál jobban) csinálok. Szerintem viszonylag nagy esély van rá, hogy ilyen élményben minden anyának része lehet egy-egy alapos beszélgetés során. Így nemcsak ötleteket kaphatunk, hanem megerősítést is. Akár a másik dicséretéből is.

Mert őszintén hiszem, hogy mindenki jól csinálja az anyaságot, aki jól akarja csinálni.

És szerintem semmi, de tényleg semmi nem múlik azon, hogy megengeded-e a gyerekednek, hogy maga válassza ki az aznapi ruháit vagy sem. Nemhogy azt nem befolyásolja, hogy milyen ember lesz a távoli jövőben, de még azt sem, hogy a jövő héten hogyan zajlik a reggeli készülődés. Még akkor sem, ha olyan, mint az én lányaim, akik mindent, de tényleg mindent megjegyeznek, és a megfelelő pillanatban közlik, hogy „ezt múltkor megengedted, megígérted, másképp csináltad, mint most”.

Jó (?) hír: minden szülő elbassza néha

Anyaként mindennap meghozok nagyjából 1682 döntést. Minden helyzetben reagálni kell, és közben minden percben figyelnek. Na, nem a kommentelők vagy a véleményt mondó valóban jóindulatú barátok – hanem maguk a gyerekek. És minden szülő (mert a nevelést nemcsak az anyák csinálják ám, de az egymás véleményezését általában inkább ők), abban a biztos tudatban hozza meg ezeket a döntéseket, hogy hibázni fog. Ha napi 1682 döntést mondtam, akkor ebből szerintem a legszuperebb szülő is minimum százat elbasz. Upsz. És akkor mi van? Leginkább semmi. Persze lehet nagyot hibázni – és tök jó lenne egy olyan biztonságos versenyhelyzetben elbaszni, ahol, ha rossz irányba rohansz a pályán, mint az őrült, akad egy jó fej vetélytárs, aki egy higgadt, határozott mozdulattal megfordít. Én ezért versenyzek szívesen általam ismert és kedvelt anyukákkal.

Mert talán visszafelé még nem futottam, de idióta kitérőket már biztosan tettem. És többen visszasegítettek már a pályára egy jól irányzott beszélgetéssel.

Persze nem mindegy, mennyire veszed komolyan…

De ahhoz, hogy egy ilyen szubjektív dologban, mint a jószülőség működjön egy-egy ilyen összehasonlítás (azaz versenyhelyzet), az is kell, hogy ne törjünk össze, ha valamiben nem sikerül egyértelműen a legjobbnak lenni. Ez szerintem akkor működik, ha nem vesszük annyira komolyan saját magunkat. A gyereknevelés nyilván nagyon fontos és komoly feladat, ezt egy percig sem vitatom. De attól, hogy nagyon durván ráfeszülünk, nem valószínű, hogy jobban fog menni. Na, mondjuk, ezt leírni sokkal könnyebb volt, mint mindig csinálni, pedig egyébként próbálkozom vele.

Pont a tegnapelőtti Hello, WMN! esten mesélte Gyárfás Dorka, hogy mindennap lát egy óriásplakátot, amin ez a felirat nyomasztja: „A boldog szülő a jó szülő.” Nem vagyunk egyformák, mert én ezt a mondatot inkább felszabadítónak érzem. Nekem személy szerint könnyebb úgy csinálni ezt a szülőséget, hogy néha tudatosítom magamban, hogy a valós vagy vélt „jószülőség” mellett azért az is fontos, hogy én hogy érzem magam.

Én azt látom ebben a mondatban, hogy szabad egy kicsit leszarni az elvárásokat, a többieket, a versenyt, a versengést… és (ezt most légyszi értsétek jól), néha icipicit magukat a gyerekeket is. (Persze nem szó szerint.) 

Ez még az a rész, amin dolgoznom kell, de azt hiszem a saját magam komolyan-nem-vevésében elég jól állok.

Ti hogy csináljátok? Írjátok meg, hogy mennyire versenyeztek, mennyire veszitek komolyan magatokat, mennyire hasonlítjátok magatokat a többi anyukához. És persze azt is bátran írjátok meg, ha szerintetek szarul csinálom. Mint mondtam, szeretek versenyezni. És tanulni is. De azért csak finoman!

Tóth Flóra