A bölcsiben a rendkívül tapasztalt szociálpedagógus, autista gyerekekkel is foglalkozó szakmai vezető jelezte, hogy a kisfiam más. Érzékenyebben reagál, a szenzorai erősebbek, kommunikatívabb és nagyon aktív. Aztán jött a kiscsoport, ahol ő volt az egyetlen, aki a verset nem a körben ülve tanulta, hanem körbe-körbe futkosva. A tapasztaltabb óvónéni pedig felmérte, belátta, hogy sem a gyerekemnek, sem a többieknek nem lenne jó ebből ügyet csinálni, mert még a verset sem tanulnák meg. A nap végén pedig legyintett egyet, és azt mondta, majd beleszokik. Hát, nem így lett.

Egyik játéktól a másikig szalad, pedig egyik sem újdonság számára. Képtelen figyelni, a szemünkbe nézni, mindig valamivel matat, közbevág, izeg-mozog. Ugyanakkor fantasztikusan lát meg összefüggéseket, néha a semmiből jön elő egy egyszerű állítással, amiből azt látom, hogy három nappal azelőtt mégis odafigyelt, pedig úgy tűnt, másra figyel.

Nem volt teljesen világos a képlet, de láttam, hogy a környezetünkben lévő gyerekek nem ilyenek. Négy és fél évesen már nem ennyire impulzívak, könnyebben szokják az új helyzeteket, le tudnak ülni két mondatot váltani, és ha feladat van, megcsinálják. Még akkor is, ha esetleg épp nincs kedvük hozzá, egész egyszerűen azért, mert az óvónéni azt mondta. A fiamnál azt látom, hogy küzd önmagával, küzd a figyelemmel, a koncentrációval, és sokszor ebből aztán hiszti lesz, bár az óvódában ez nem jellemző. Nekünk, a biztonságos családnak tartogatja ezeket, és a kistestvér érkezése sem tett jót a helyzetnek.

Nem is az érkezése volt a fordulópont, hanem inkább az, hogy most lett a lassan másfél éves kislányom igazán konkurencia. Elfut a fiam játékaival, néha a puszta lényével idegesíti őt, a hisztik pedig gyakoribbak lettek. Nekünk is meg kellett érnünk a feladat elvégzésére, ma már a legnagyobb türelemmel és szeretettel vesszük körül akkor is, ha – akár egy lavina – beindul a hisztifolyam. Bennünk bízik a legjobban, nekünk adja oda ezt a titkot, a hisztit, és nekünk kell őt szeretettel megnyugtatni, öleléssel, biztatással elhitetni vele, hogy velünk biztonságban van.

Ez persze nem változtat azon, hogy ez a kisember egyszer majd egy igen szigorú iskolarendszerben kell, hogy végigüljön negyvenöt percet. Egyelőre öt is nehezére esik, de az óvónő fejlődést lát, én pedig ettől a fellegekben járok. Nem akarom, és nem is fogom a gyerekemet betegként kezelni, de tudom, milyen nehéz másnak lenni. Nekem, nekünk van a legnagyobb felelősségünk abban, hogy ő mit gondol majd magáról.

Nem megváltoztatnunk kell őt, hanem megértetni vele, megtanítani neki bizonyos folyamatokat, a szabályokat megismertetni, és szép lassan hozzászoktatni azokhoz.

Középsős, még van időnk, épphogy lehetne talán diagnosztizálni, de a probléma nem súlyos, és az óvóda jól kezeli: mindig egy kicsit kijjebb és kijjebb tolják a határokat. Társasjátéknál ha feláll, akkor még egy percet, még egy percet, a rajzolásnál még egy utolsó embert, és így tovább. Egyelőre ez bevált, és mi is így teszünk ezután itthon, az iskoláig pedig még hosszú az út, de addig is bőven lesz feladatunk. El sem tudom képzelni, milyen az, amikor az óvónő vagy a tanító nem partner, amikor nem olyan szeretettel viszonyul egy ilyen kis alakuló személyiséghez, ahogy a fiamnál volt. Ezt csak így lehet, és – minden álszerénység nélkül – a szülő kritikusabb, objektívebb hozzáállásával. A mai napig sokan csak legyintenek: „áh, fiú, hagyd már, majd kinövi!” Még az is lehet, hogy valóban „kinövi”, vagyis fejlődik majd. Én mégis megmaradok ez a kicsit objektív, nem ráparázós szemlélő, hogy ha igazán baj lesz, ott legyek, és segíthessek.

Mondhatnám, hogy folyt. köv., de nem feltétlenül lenne igaz. A mostani hozzáállásunk jó, és a fiamban sem akarok betegségtudatot kelteni. Nem döntöttem el, hogy pszichológushoz viszem-e vagy fejlesztő tornára... vagy sehova, egyelőre az a legvalószínűbb, hogy én megyek el valakivel beszélgetni a gyerek nélkül.

Sokat sportol, sakkra jár, ahol öt percből egyet figyel, négyet nem, és én már ezt is nagy dolognak tartom, főleg, mert a sakktanár elismerően nyilatkozik arról, hogy mennyire való a kisfiamnak ez a sport. A jógát is lassan bevezettük az életébe, nem a felnőtteknek valót, hanem egy – sok nyújtással kitalált – vidám tornaórát, ami megadja az alapokat a későbbi, hosszan kitartott pozíciók megtanulásához.

És ha már itt tartunk: a kitartás nem az erősségem – eddig legalábbis nem volt az. Most viszont nem tudom elképzelni, hogy feladjam a próbálkozást, a gondolkodást, esetleg a türelmem végét járjam. Én, mi vagyunk a bázis, a biztonságot adó menedék, és nem hagyhatom ebben egyedül a gyerekemet.

Horvát Sára

A fotó illusztráció.