Fiala Borcsa/WMN: Nyolcadik éve rendezik meg Budapesten a Világsakkfesztivált, melynek te vagy az alapítója és főszervezője. Miért érezted szükségét egy ilyen eseménynek? 

Polgár Judit: Igazából ez még 2007-ben kezdődött egy sakkdélutánnal, amiből később a fesztivál is kiforrta magát. Azért gondoltam, hogy jó lesz, mert az én életemben a sakktábla volt a fókuszban három évtizeden át, úgyhogy pontosan tudom, a sakk jóval többet tud annál, mint ami első pillantásra látszik. Az embereknek is szerettük volna bemutatni a fesztivállal, hogy a sakk nem csak egy tábla figurákkal, mert a játéknál többet kínál, ezáltal pedig sokkal szélesebb kör tudja élvezni.

F. B./WMN: Tizenöt éves és négy hónapos voltál, amikor megszerezted a nagymesteri címet a férfiak versenyein játszva. Mi az oka annak, hogy a sakkban még mindig megkülönböztetik a férfiakat a nőktől? Szükség van erre? Elvégre ez nem egy erőnléti sport.

P. J.: A hagyományok, a megszokás nagyon meghatározók. De úgy vélem, nem is az a legnagyobb baj, hogy vannak edzések és táborok kifejezetten lányoknak, sőt, sok esetben a lányok jobban is tudnak együtt fejlődni, mert nincs semmi, ami elvonná a gondolataikat, értem itt a piszkálódást vagy a rivalizálást. A lánycsoportok a STEM-ben (mozaikszó, az angol Science, Technology, Engineering és Mathematics, azaz tudomány, technológia, mérnöki tudományok és matematika jelölésére szolgál – a szerk.) is hatékonyabban tudnak tanulni, ez bizonyított tény – erről a fesztivál keretein belül rendezett oktatási konferencián, a „Sakk az oktatásban” programban is lesz majd szó. De úgy gondolom, ha a nők a nyílt versenyeken is játszanak, és ott is akarnak teljesíteni, az a fejlődésükön is meglátszik. Hogy mi a lányok célja, az persze sokszor már gyerekkorban eldől, amikor elkezdenek sakkozni, aszerint, hogy a szülő és az edző merrefelé irányítja őket. Azaz nem feltétlenül azt nézik, hogy a legjobbak legyenek, hanem hogy az adott versenyen, az adott környezetben brillírozzanak – ami viszont a legtöbb esetben lány riválisokat jelent.

F. B./WMN: De te mégis férfiakkal mérted össze az erődet.

P. J.: Ennek egyszerű az oka:

A cikk a hirdetés után folytatódik!

a szüleim nem azért akarták, hogy férfiakkal játsszunk, mert különcködni akartak. Azt szerették volna, hogy a sakkban jussunk minél magasabb szintre. Ez olyan, mint súlyzózni: ha félkilóssal súlyzózom állandóan, akkor nem fejlődik úgy az izmom, mintha mindig egy picivel nagyobb súlyzóval edzenék. A férfiak erősebbek voltak.

Ettől függetlenül játszottam olyan nyílt versenyen, ahol a résztevő négyszáz versenyző között voltak női játékosok is, és ha pont ugyanannyi pontunk volt, és összepárosítottak minket, akkor velük játszottam. De a verseny során mindig azzal mértem össze magam, aki egy kicsit erősebb volt, így nagyobb volt a kihívás, jobban tudtam edzeni is. 

 

F. B./WMN: Még mindig ott tartunk, hogy ha egy lány megszületik, az „jaj, milyen szép”, ha egy fiú, akkor meg „rögtön látszik rajta, hogy milyen okos”. A közoktatásban is gyakori ez a hozzáállás, hogy inkább a fiúkat terelgetik a tudományok felé. Szülőként hogyan tudjuk ezt ellensúlyozni, és úgy nevelni a lányokat, hogy elhiggyék, igenis van helyük a tudományos pályán?

P. J.: Az elsődleges dolog, hogy higgyünk bennük – ugyanúgy, mint a fiúkban. Nem kell feltétlenül a STEM irányába terelgetni őket, csak egyszerűen nem szabad elmarni tőlük a lehetőséget, nem szabad azt mondani, hogy ez nem nekik való. Szerintem a kiindulópont a szülő, a végső pont pedig a társadalom, illetve a barátok, a tanárok. Mindenki hozzátesz valamit. Szerintem az is teljesen rendben van, ha valaki inkább háziasszony maradna, mert gyerekeket akar nevelni – de ez legyen az ő választása. Tudjuk viszont, hogy valaki azért lesz végül az, aki, mert olyan tanára, barátja van, és azt a mintát látta valakinél. Ebben nagyon nagy hatása van annak, hogy miért dicsérünk meg egy gyereket – hiszen egy gyerek mindig nagyon meg akar felelni. Ha abban inspirálunk egy lányt, abban dicsérjük, hogy milyen jó matekból, és megmutatjuk, merre tudna továbbmenni – legyen mérnök, programozó vagy orvos –, akkor magabiztosabban megy abba az irányba.

F. B./WMN: Említetted a tanárok jótékony hatását egy gyerek fejlődésére. Hogy látod ilyen szempontból a mai magyar közoktatást? A tanárok – akik küzdenek a jogaikért, a mindennapos fennmaradásért, de a kiégéssel is jó páran – mennyire tudják a gyerekeket jól terelni, motiválni? Mennyire van idejük, lehetőségük, energiájuk még az egyénekre is odafigyelni?

P. J.: Az oktatás világszinten számos problémát hordoz, azzal együtt persze, hogy különböző helyeken különböző mértékűek a nehézségek. A mai világban nincs sok olyan hely, ahol magabiztosan kijelenthető, hogy a valós lehetőségeket ténylegesen bevezették volna az oktatásba. Ez nem feltétlenül pénzkérdés, inkább a szemléletmód formálása, ami persze a legnehezebb dolog. De ettől függetlenül ez ugyanolyan probléma, mint a női és a férfi sakk. Vannak berögzült dolgok, amiket egyetlen lépéssel nem lehet megváltoztatni. Viszont fontos, hogy a mostani gyerekeknek olyan módszereket mutassunk meg, és olyan eszközöket adjunk nekik, amelyek segítségével sokkal hatékonyabban tudják elsajátítani azokat a képességeket, amelyekre később szükségük lesz. Hol tanítanak meg például olyan gyakorlati dolgokat, mint a gépírás? Pedig irtózatosan nagy szükség van rá. Ahogy azt is pontosan tudjuk, ha nincs telefon a gyerekek kezében, ha nincs okoseszközük, akkor nem fognak tudni érvényesülni: eszköz nélkül nem tudnak megoldani bizonyos dolgokat, és kifutnak az időből.

Át kellene gondolni, mire van szüksége a jövő generációinak az érvényesüléshez, a boldogsághoz. Ehhez a technika aktív és felhasználóbarát bevonása elengedhetetlen.

Ha a pedagógusok jobb körülmények között gyakorolhatnák a hivatásukat, akkor jobban tudnák azokat a kvalitásaikat érvényesíteni, amelyek a gyerekek fejlődését szolgálják. Egy pedagógusnak ma már inkább mentornak kellene lennie, abba kellene fektetnie az energiáit, hogy igazítson, mentoráljon, motiváljon. Úgy vélem, ez hasznosabb lenne, hiszen az alaptudás már ott van az interneten. Az iskolában sokan csak nagyon keveset értenek meg az ott elhangzottakból, mert zsúfoltság van, nem kapnak akkora figyelmet, nem magyaráz jól egy-egy tanár… De az interneten utána tudnak nézni annak, ami nem volt számukra világos. Ma az oktatásban a legfontosabb a nagyon jó anyagkészítés, és utána a gyerekek támogatása, annak az átgondolása, hogy a mindennapokban hogyan tudnak gyorsan tanulni, és hogy tudják összekapcsolni a különböző tudásmorzsákat.

F. B./WMN: Tim Cook, az Apple vezérigazgatója nyilatkozta a napokban: amiatt, mert nincs elég nő a techcégeknél, nem fogják tudni azokat az eredményeket hozni, amiket több nővel tudnának. Hogy látod, mit nyernek a STEM-tudományok a nők jelenlétével?

P. J.: Általánosságban egy csapat sokszínűsége jót tesz a hangulatnak és a végeredménynek, utóbbit adatok is igazolják. Egy diverz közösség jobb hangulatban és több nézőpontból tudja megközelíteni az adott problémát, ami növeli a megoldás esélyét és hatékonyságát. Sokszor egy apró meglátás megváltoztathatja a folyamatokat. 

 

F. B./WMN: A Polgár Judit Módszeren belül a gyerekeknek szóló Sakkpalota dalában éneklik, hogy a sakkal a „szupererőm megkapom”. Mi az a szupererő, amit ez a játék ad? Miben segítheti az embert az életben, ha tud sakkozni? 

P. J.: A módszer már óvodáskortól, a Sakkjátszótér programmal bevezeti a gyerekeket a sakk világába, amely segíti a logikus gondolkodás kialakulását, és megtanít keretrendszerben gondolkodni. Az alsó tagozatos iskolásoknak szóló Sakkpalotában össze vannak vonva a matematika, az írás és az olvasás különböző részei, minden mindennel összefügg. Az is fontos, hogy folyamatosan motiválva legyenek a gyerekek, arra késztetjük őket, hogy önállóan oldjanak meg problémákat, és még többet akarjanak tanulni.

Amit a logikus gondolkodás mellett átvihetnek az életbe, az a kreativitás, a különféle problémák összekapcsolása, a vizuális és szöveges egységek kapcsolatának átlátása, a stratégiai gondolkodás, a tervezés, a felelősségvállalás, a döntéshozatal, a következmények felmérése, mérlegelése és vállalása, megtanulnak tervezni és újratervezni is.

F. B./WMN: El tudod képzelni, hogy alakult volna az életed, ha nem fonódik össze ennyire szorosan és már egészen kicsi korodtól fogva a sakkal?

P. J.: Ezt nagyon nehéz megmondani, hiszen az életformám miatt lettem az a személyiség, aki. A nővéreimmel nagyon szerény körülmények között nevelkedtünk az elején, valószínűleg a sakk nélkül abban is maradtunk volna. Talán én is pedagógus, tanár lennék, ahogy a szüleim. Az biztos, hogy az alap-személyiségjegyeim, az értékrendem ugyanúgy meglenne, mint most. A szüleim nagy odaadással tanítottak, a szívük és a hozzáállásuk miatt fantasztikus pedagógusok. Ennek a mintának köszönhető, hogy kitartással, odafigyeléssel, alázattal csinálom, amit csinálok – ez is mindenképp meglenne bennem. De a személyiségemet az is alakította, hogy ötévesen elkezdtem sakkozni, hatéves voltam, amikor elkezdtünk ennek kapcsán külföldre utazni, később pedig bejártam az egész világot. Az utazás, a kultúrák, a sikerek, az, hogy másképp néztek rám, és csodabogárnak tartottak, nagyban befolyásolt. Ez pedig az elfogadásomat, a másokhoz való viszonyulásomat is alakította. Toleranciára tanított.

Képek: Polgár Judit Sakk Alapítvány
 

Fiala Borcsa