Kolozsi László: Ukrajna Oroszország identitását határozza meg – Történelmi összefüggések, amelyek a háborúhoz vezettek

–      

Mi az a Kijevi Rusz?

„Amikor oroszokról beszélünk, amikor ukránokról gondolkodunk, amikor belaruszokat veszünk górcső alá, vagy amikor az összes keleti szlávról elmélkedünk, a legjobb, ha visszatérünk a kezdetek kezdetéhez, a Kijevi Ruszhoz” – kezdi történeti fejtegetését Anne Applebaum az útikönyvként is olvasható Kelet és Nyugat című könyvében. (Applebaum a térség egyik legnagyobb szakértője, férje pedig az a Radosław Sikorski, aki volt már lengyel külügyminiszter, Szejm-elnök, jelenleg pedig EP-képviselő.)

A legrégebbi fennmaradt szláv történelemkönyv szerint a Rusz – aminek nevéből az orosz állam neve is származik – 862-ben jött létre, vagyis abban az időben, amikor a magyarok a nem is olyan messzi őshazában időztek. A sztyeppe legszervezettebb állama ebben az időben a Volga, Don, Urál közti kazár birodalom volt. A krónikaírók szerint ekkoriban állandó harcok folytak a területekért, ez a vérzivataros időszak vezetett oda, hogy a régió vezérei a megoldást abban lássák, hogy keressenek egy fejedelmet, aki uralkodik fölöttük, igazságot tehet, „ezért tehát külföldre mentek, és azt mondták rusz népének – írja a Krónika –, országunk nagy és gazdag, de nincs benne rend. Gyertek, vezessetek bennünket”.

A krónikaírók által orosznak nevezett emberek skandinávok voltak, egyes vélekedések szerint a rusz szó svédet jelenthetett, mások szerint normannok.

A rusz dinasztia (később Rurik néven ismerik őket) elvállalja, hogy vezeti a szlávokat és uralkodik fölöttük. Rabszolgákat, prémet, viaszt adtak Bizáncnak aranyért cserébe – ez az arany fénylik majd a templomok kupoláján is. A skandinávok nem erőltették a kultúrájukat a szlávokra, a Rurikok önként szívták magukba annak a kultúrának a nyelvét, szokásait, amely fölött uralmat szereztek. A nevek metamorfózisa jól mutatja ezt az átalakulást, a Waldemárból Vlagyimir lesz vagy Volodimir, Helgából meg Olga. 

Kijev – annak köszönhetően, hogy a Balti és Fekete-tenger között helyezkedik el, hatalmas fejlődésnek indult, ám a Rusz inkább volt kereskedelmi és érdekszövetség, mint birodalom. 

988-ban vette fel Volodomir herceg a keresztséget, és – ahogy más államokban is ebben az időszakban – ez még fokozottabb fejlődést és élénkebb külkapcsolatokat hozott. (Egyébként azért nem az iszlám vallás mellett döntött, mivel az tiltotta az alkoholfogyasztást, és mert úgy vélte, hogy a bizánci vallási szertartások, templomok, szebbek, mint a római kereszténységé). A kijevi polgárok – a krónikások szerint – tömegével keresztelkedtek a Dnyeper vizében, és arannyal kirakott hagymakupolás templomok nőttek ki a földből.

Kijev, ez a nagyszerű és kifejezetten szép város, az orosz ortodoxok számára is legalább olyan fontos, mint a szláv nacionalistáknak. Ezért is nehéz elképzelni, hogy ezt a várost, a Rusz városát – amit Putyin egy ideje nem is Kijevi Rusznak, csak simán Rusznak mond – le akarná rombolni.

Szinte biztos, hogy nem akar benne nagyobb károkat okozni, legalább annyira biztos, mint az, hogy ugyanakkor azt szeretné: a mostani vezetésnek írmagja se maradjon ott. Ezért sem lehet kacsa, hogy különleges egységeket (valószínűleg a csak három éve felállított Wagner-egységet) küldött oda, hogy végezzen Volodimir Zelenszkijjel. Így érhette volna el a város és az ország megadását a leghatékonyabban, erősforrásait leginkább kímélve.

Putyin és az ortodoxia

Dezső András könyvéből tudhatjuk, hogy a titkosszolgálatok önjárók is lehetnek, nem tartoznak még egy ilyen rendszerben, mint a putyini, sem úgy az elnök alá, mint a belügyi szervek. Nagyon valószínűsíthető, hogy az FSZB (a KGB utódjának nevezhető szolgálat) szivárogtathatott, ezért is menekülhetett el az ukrán elnök a merénylői elől. Ez persze azt is jelentheti, hogy a nem teljes egészében Putyin-hű szolgálat felmérte a háború veszélyeit, nem támogatja teljes mellszélességgel Putyint, és az a verzió is megfordult a fejükben, ami felé az események látszólag tartanak: hogy a háború elhúzódása Putyin vesztét is jelentheti.

Mindenesetre – visszatérve a Kijevi Ruszhoz és a történelemhez – nem szabad azt hinni, hogy mindenki, aki Putyin híve, felült a propagandának. A helyzet éppen az ortodox vallás miatt is bonyolultabb.

Az egyik legjobb könyvet az orosz gondolkodásról, az orosz politika és a vallás kapcsolatáról, Dimitrij Adamszkij írta, megdöbbentő a címe: Orosz Nukleáris Ortodoxia, és éppen azt tárgyalja, milyen összefüggések vannak az orosz nukleáris fenyegetettség és az ortodox vallás között.

Az orosz ortodoxok úgy tekintenek a vallásukra, mint a megmaradt igaz erőre. A római katolikus vallás elerőtlenedett, olyan gyenge, hogy még a gender szele is elfújja. Krisztus hitét csak az ortodoxia tartja már fenn. A gyenge Nyugat már képtelen megőrizni eredeti és a katolicizmusból is eredeztethető értékeit. A Nyugat akár el is veszhet, hiszen egyre mélyebbre süllyed a bűn mocsarában, és a római vallás helyét át kellene, hogy vegye az ortodox hit.

Putyint az oroszok közül sokan mint az ortodoxia védelmezőjét is látják. 

Az orosz ortodox egyház a fegyveres erőkben jelentős szerepet játszik, az orosz nemzetbiztonság, politika és identitás létfontosságú részévé vált, a papság a parancsnokság szintjéig behatolt az 1991-es szovjet összeomlás óta. Adamszkij nukleáris papságról beszél.

Az ortodoxia gyakorlatilag egyesült az orosz nemzeti identitással, az egyház jelentősebb szerepet játszik az orosz kül- és belpolitikában, mint európai ésszel gondolnánk. Nagy valószínűséggel hatalmas szerepe van ennek a háborúnak a kirobbantásában is. 

Ukrajna mindig is az orosz birodalom része volt?

Az orosz identitás kialakulása tehát a Kijevi Ruszhoz vezethető vissza, ami 1037-ben élte virágkorát.

Saveraux püspök, akit ezért küldött I. Henrik francia király, hogy megkérje Jaroszláv lányának kezét, azt írta a Ruszról: „ez az ország egységesebb, boldogabb és erősebb, mint Franciaország”. Csakhogy amikor Dzsingisz kán unokája megtámadta Kijevet, és az itáliai kereskedők is rövidebb útvonalakat találtak,

a Rurik-ház uralma a gyors hanyatlás útjára lépett, és a belőle született három nemzet (Ukrajna, Belarusz és Oroszország) mindegyike arra hivatkozott, hogy ő a Kijevi Rusz kulturális és lelki örököse.

Az oroszok – magukat ekkor már így nevezik – először a XVII. században indítottak támadást az „okraini” határvidék ellen, és e században hasítanak ki területeket Kelet-Ukrajnából. A meghódított területeket „visszaszerezett területeknek” nevezték. Soha nem hívták ezt hódításnak. Olyannyira nem, hogy amikor Nagy Katalin cárnő (a XVIII. században) érmét veretett Lengyelország felosztásának emlékére, azt íratta rá: „Visszaszereztem, amit elszakítottak”.

Az 1830-as évekre az orosz értelmiségben megjelent a nem egészen pontosan szlavofileknek nevezhető csoport, azok a filozófusok és gondolkodók, akik azt állították (sok minden más mellett), hogy az orosz a szláv nyelvek atyja, az orosz kultúra túltesz az összes többi szláv kultúrán. Lekicsinylően nyilatkoztak a „nyomorult, erőszakos” lengyelekről, akikből süt a katolikus jezsuita erkölcsösség, de az ukránokról is.

Az Ukrajna nevet elvetették, azt Malorosszija, vagyis Kis-oroszország néven emlegették.

Még számos neves nagy író sem zárkózott el attól a gondolattól, hogy bár Oroszország eddig nem nagyon járult hozzá az európai kultúrához, a világ művészetéhez, Moszkva Bizánc örököse lesz, az új Róma. 

Puskin azt írta, hogy „az összes szláv folyó az orosz tengerbe ömlik”. Azok a népek, melyek megkérdőjelezik az oroszok történelmi és kulturális felsőbbrendűségét, rászolgáltak a felmorzsolódásra. Az Oroszország rágalmazóihoz című versében, melyet a lengyel-litván felkelés leverése után jegyzett, így ír:

„Csitt, mondom, itt maguk közt vitáznak szlávok,

Régi, házi vita, sorskérdés ez, s tirátok

A megoldás soha, sehogy se tartozik”

Ha belenézünk e vers arcába, megláthatjuk benne Putyin sértődöttségét, amit akkor érez, amikor a Nyugat beleártja magát a szerinte csak a szlávokra tartozó dolgokba. 

Ewa M. Thompson nagyon érdekes, sok vitára okot adó könyvében (A birodalom trubadúrjai) azt fejtegeti, hogy az irodalom alkotott Oroszországból birodalmat, az olyan művek, mint a Háború és béke növelték naggyá Oroszország egóját, ezek voltak a kulturális biztosítékok ahhoz, hogy Oroszország hatalmasnak, nagy birodalomnak tekintse magát.

Túl közel, mégis oly távol

A mostani területfoglalás kulturális vetülete mellett nagyon fontos annak geopolitikai vetülete is. Erről Tim Marshall nagyszerű A földrajz fogságában című könyvéből tudhatunk meg alapvető dolgokat (fordította a mai háborúról is fontos cikkeket író Zsuppán András). Marshall – tényleg csak nagyon leegyszerűsítve – arról ír, hogy a geológia, egyes országok földrajzi elhelyezkedése hogyan határozza meg a sorsukat, történelmüket, azt, hogy kivel kerülnek konfliktusba. Indiának már csak azért sem lenne értelme szárazföldön megtámadnia Kínát, mert köztük ott van a Himalája. Oroszország javarésze egy hatalmas síkföld, amit nem véd nyugatról hegy, ezért szüksége van, mint védelmi területre is Ukrajnára. 

Marshall könyvének első tárgya Oroszország, a Krím elfoglalása után írta ezt a részt. Leírja, hogyan lett Hruscsovnak köszönhetően, 1954-ben a Krím Ukrajna része, ahogy azt is, hogy elkerülhetetlennek tartja, hogy Putyin bevonuljon Ukrajnába.

„Most, hogy Ukrajna többé nem volt szovjet tagköztársaság és még csak nem is volt oroszbarát, Putyin tudta, hogy a helyzetnek meg kell változnia” – írja 2016-ban.

Vajon tudták ezt a nyugati diplomaták is? Ha nem, egyszerűen nem ismerik a Diplomáciai kézkönyv kezdőknek című kötet első szabályát: „Ha egy nagyhatalom olyasmivel szembesül, amit a létét fenyegető veszélynek ítél, erőt fog alkalmazni.”

Putyin és Oroszország a legsúlyosabb fenyegetésként élte meg azt, hogy egyáltalán felvetődött, Ukrajna NATO-tag lehet. A saját kulturális és nagyhatalmai identitásnak megkérdőjelezését látta ebben.

Ezt a NATO-tagállamok vezetőinek mindenképpen fel kellett volna mérni. Ukrajna nem olyan Oroszország számára, mint nekünk Erdély, hanem olyan, mint Szerbiának Koszovó: az identitását meghatározó hely, az a hely, amit születési helyének tekint, amit elvesztve nem érezheti magát sem erősnek, sem birodalomnak, amit elvesztve azt érezheti, hogy sem az ortodox egyházat, sem a szláv identitást nem tudja megfelelőképpen képviselni. Ez persze nem azt jelenti, hogy Oroszországnak mentsége lenne a megszállásra, s bár ő nyilván nem így nevezi, de a nyílt háborúra. Mindenesetre mindezt érdemes tudni, hogy megértsük, mi és miért is történik a térségünkben, az egyik szomszédos országban. 

Merre tart a helyzet? 

A leírtak miatt elképzelhető, hogy már van egy belső szerveződés Putyin ellen.

De feltehetjük azt a kérdést, mi volna, ha nem lenne Putyin. Mindezek ismeretben azonban joggal feltételezhetjük, hogy akadna helyette valaki más, aki hasonló szellemben, erős vezetőként irányítaná az országot, aki ugyanúgy kiszolgálná az ortodox egyház érdekeit, és hasonlóképpen erővel lépne fel.

A Szovjetunió összeomlása után Oroszország nem volt elég erős ahhoz, hogy meglépje Ukrajna elfoglalását, de nagyon sok reálpolitikus tudta, hogy ez előbb vagy utóbb be fog következni.

Az orosz gazdagság erős, de Oroszország nem gazdasági nagyhatalom (az egy főre eső GDP alapján a 12.), exportja jelentős részét teszi ki a nyersanyag (a földgáz), majdnem 70 százalékát. De annyira azért van erős, köszönhetően a nyersanyagáraknak, hogy fellépjen, mint nagyhatalom. És katonailag van olyan izmos, hogy fellépjen mindazokkal szemben, akik nagyhatalmi státuszát megkérdőjelezik. 

A nyugati politikát valószínűleg elaltatta a Szovjetunió összeomlása utáni évtized. Még Putyin 2008-as Grúzia ellen indított háborúja sem fújt ébresztőt, hiszen maradt Szaakasvili nyugatbarát kormánya. Mintha nem lett volna világos, hogy Oroszország egyes területekre, mint saját érdekszférájára tekint.

Mintha még most sem ébredt volna fel minden nyugati politikus, mert azok, akik élnek a gyanúperrel, hogy Putyin megkattant, szerintem nem látják át a helyzetet. Szó sincs őrületről. A történelmi előzmények pontosan megmutatják, mennyire nem.

A kérdés persze az, hogy mit tekint érdekszférájának Putyin. A balti államoknak nagy valószínűséggel még nem menne neki, mert a NATO 5. cikkelye kimondja: „A felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiükre érvényes támadásnak tekintenek”. Ez azt jelenti, hogy a NATO közbeavatkozik, ha egy NATO tagállamot támadnak meg. Ám az is világos az oroszok múlt év december 17-én kelt deklarátuma szerint, hogy Putyinnak kell a Baltikum is. Ezért akarja, hogy a NATO állítsa helyre az 1997 előtti állapotot (amikor még mi sem voltunk tagok). Kérdés az, hogy mire képes azért, hogy megtörténjen ez, bár valószínűleg nem fog kiderülni egy darabig.

Nem biztos, hogy Putyin villámháborút akart, de az biztos, hogy a háború elhúzódása neki se kedvez.

Az orosz gázt nem lehet könnyen kiváltani a cseppfolyós gázzal (LNG), mivel ahhoz kikötőket, a szállítmányokat gáz-halmazállapotúvá visszaállító üzemeket kellene létesíteni. Lengyelország és Litvánia épít ugyan terminálokat, de ezek befejezése is még elég messze van. Egy elhúzódó háborúnak nem csak Putyin lesz a vesztese. Hanem az Európai Unió is. Ha a háború rövid időn befejeződik, akkor sem tudja Putyin teljesen stabilizálni a helyzetét Ukrajnában. Az orosz báb-államot az az ukrán lakosság – ami mást gondol még a kijevi Ruszról is, arról, annak ki a lényegi örököse – nem egykönnyen fogadja el.

Ha a háború elhúzódik, az mélyreható gazdasági következményekkel jár. Nem csak Oroszország mehet bele tönkre. Hanem Európa is.

Ha meg Európa engedményeket tesz (nem fog), akkor megnyitja az utat a Baltikum elfoglalásához. Ahhoz, hogy Putyin ne csak az egykori Szovjetunió államaiban, hanem a környező országokban is létrehozzon báb-államokat. Ezt hívják csapdahelyzetnek.

Ukrajna tehát volt. Mindenképpen volt. Nagy kérdés, hogy lesz-e. És ha lesz, mekkora lesz, és kik fogják vezetni.