–

Hogy ez a férfi a város legnagyobb múzsája, az nem kérdés. Született már róla könyv, darab, underground sláger és szerintem nem tévedek, hogy legutóbb egy festményen is ő mosolygott vissza a vászonról a Műcsarnokban. És ennek a férfinak lövése sincs minderről. 

Lövése sincs, hogy dugig van a város az emlékének szentelt művekkel, amikor bágyadt egykedvűséggel, saját magányába ragadva teker a rakparton, majd a Jászainál várakozik, hogy zöldre váltson a lámpa és mielőbb hazaérjen, pedig nem várja senki, és ez egész sokáig, úgy kábé mostanáig nem is zavarta, de egyre többször kérdezgeti magától, hogy tulajdonképpen miért is megy haza.

Lövése sincs, amikor éjfélkor hideg heringsalátát eszik alsógatyában a mosogatókagyló fölé hajolva, és két falat között felötlik benne, hogy ezekért a pillanatokért mégiscsak érdemes egyedül maradnia, és jólesően megvakarja a hasát, böfög egyet és visszafekszik aludni, esetleg még kiveri gyorsan, hiszen eddig a szexre sose volt gondja, de az utóbbi időben, mit csináljon, nincs kedve senkihez se hozzáérni, ezért őhozzá sem ér senki. 

Végképp nincs lövése, amikor felbaszottan lapozgatja a Tindert, és átsuhan az agyán, hogy talán már nem talál rá a szerelem, ha eddig senki sem tapadt meg mellette, pedig szándék volt ám bőven, amit mi sem bizonyít jobban, mint ez a kincskereső, amiről semmit, de tényleg a világon semmit sem sejt. 

Nem sejti, hányan fetrengtek a hálószobájuk padlóján Phoebe Bridgers balladákra, miután otthagyta őket. Hogy hányan fogytak csontvázzá a gyászolásában, hányan csináltak magukból láncdohányost, jógaoktatót vagy hobbikeramikust csak hogy túljussanak rajta. Hogy hányan bilincselték magukat a radiátorhoz, nehogy a lakása felé vigye őket a lábuk.

Nem sejti, hányan ábrándoztak arról, hogy törülközőturbánnal a fejükön pávatollal és tintával levelet írnak neki, hogy eldicsekedjenek új kapcsolatuk hírével: lám, lám, lám, mégiscsak lehet velük kúrni. Nem velük volt a baj. 

És nem sejti, hogy hányan próbálták meg leküzdeni a kísértést, hogy újra és újra visszatérjenek az emlékéhez, mintha a hűtőt nyitogatnák, hogy biztos nincs-e benne még valami, amiből össze lehet ütni valami ehetőt, hogy újra és újra szembesüljenek vele, hogy nincs bizony.

Ő sem volt ám jól, mondta, miután újra hallótávolságba került egyszer, és a legnagyobb poén az egészben, hogy mindvégig úgy érezte, ő lett hátrahagyva és elfeledve minden egyes alkalommal. Mert amit meg ezek a művészek nem tudnak, az az, hogy hány magányos bicikliúton hajtott át az emlékükön, mint egy rovarfelhőn. Hogy hány hideg éjszakán ölelte a párnáját úgy, mintha valamelyiküket ölelné, és hány magányos vasárnap kapta fel a fejét a Rossmannban, mert azt hitte, megelevenedtek a gondolatai, és ott rámolja a szajrét az önkiszolgáló kasszában az, akire éppen gondolt. Ahogy az sem jutna eszükbe ezeknek a meggyötört művészeknek, hogy hányszor vélte felfedezni valamelyiküket pizzás dobozok tetején egy pillanatra, mielőtt rendre rájött, hogy csak egy jókedvű olasz pizzaszakácsot lát.

Jobb volt neked nélkülem, foglalta össze azt a két évet, amíg nem beszéltünk, mikor először elmentünk kávézni, miután ugyanolyan váratlanul visszagurult a biciklijén az életembe, ahogyan kigurult belőle. Egy galéria előtt cigiztem remegő kézzel, és Benővel telefonáltam, hogy ezt már tényleg nem bírom, ezen nem lehet túljutni, ezt nem lehet lenyelni, mert ahhoz képest, ami ez után a múzsa után jött, matiné volt az ő mutatványa. És egyszer csak hopp, ott termett, mosolygott, lefékezett és megölelt. Hogy vagytok, kérdezte, mert nem tudta még, hogy már csak én vagyok, mire ledaráltam neki, hogy mi történt, és hagytam, hogy vigasztalni próbáljon, miközben nem került el az iróniája annak, hogy hányszor vigasztalt miatta is az utána jövő. Igyunk egy kávét holnap, hangzott el hamar.

Milyen sokáig és milyen erősen vágytam arra, hogy újra benne legyünk egymás életében, gondoltam másnap zuhanyzás közben, ahogy arra az első kávézásra készülődtem.

És most itt van. Ide vezetett volna minden?, szólalt meg Carrie Bradshaw a fejemben, de csendre intettem, és elmagyaráztam neki, hogy milyen élete lehetett volna, ha ő is korábban megérti, hogy nincsenek se lelkitársak, se hepiend.

Jól nézel ki, mért végig egy baráti mosollyal a kávézó teraszán mikor végre odaértem. Te is, válaszoltam illedelmesen, de végig azt fürkésztem, hogy mi is volt az, amibe annyira bele akartam halni olyan sokáig. Mi is volt az, amiért azt gondoltam, hogy még egy ilyen csávóm nem lesz, mi is volt az, amiért még az eljegyzésem pillanatában is feltódult bennem valami hiány, amiért azt a gyűrűt nem tőle kaptam? Nem találtam jobb választ annál, mint hogy a horoszkópok, Reddit bejegyzések, több órás baráti telefonbeszélgetések és a terapeutám jóslata, hogy egyszer túl leszek rajta, beteljesült. És akkor megtörtént, amit csak álmaimban mertem remélni, olyan valószínűtlennek tűnt: bocsánatot kért. Hárítás, bagatellizálás, magyarázkodás nélkül. 

Ennyi elég is volt, hogy lassacskán, pár hét alatt egyre közelebb kússzunk egymáshoz, de egyértelmű volt már közben is, hogy a mi történetünket az utolsó betűig kiolvastuk, kétszer is. Addig nyitogattuk viszont a hűtőt, mígnem csak találtunk benne valamit: egy barátságot.

Veszélyes precedenst teremt ez, figyelmeztetett Berta. Isteni, hogy így alakult, de ez a kivétel, nem a szabály. Bólogattam hevesen, hogy persze, persze, tudom, de nem tudtam, megrészegített ez a kivétel, és azt hittem, mégis inkább ez a szabály. Hogy mégis valahogy mindig az egyensúly visszaállítására törekszik az univerzum, és ha jól bánsz valakivel, nem lehet, hogy veled rosszul bánjon, legfeljebb átmenetileg, de a végén így vagy úgy, középre kerül a mérleg.

Pár perc és ott vagyok, írtam Benőnek tavaly decemberben, mikor ez az egész lejátszódott, és befordultam az utcába, ahol nem csak ő, de a múzsa után jövő is lakott, akit nem láttam azóta, hogy pánikban elköltöztem tőle három hónappal korábban. És egyszer csak hopp, kiszállt a kocsiból, és földbe gyökerezett lábbal néztük egymást, míg meg nem kérdezte, hogy megölelhet-e. Azért ez már a sors, nem?, suttogta bizonytalanul Carrie Bradshaw, és ezúttal nem küldtem el cipőt fényesíteni, mert még egyszer utoljára elhitettem magammal, hogy igaza lehet.

Marton Krisztián

Kiemelt kép: Földi Ádám