Máig nem tudni, ki ölette meg a hős újságírónőt – Politkovszkaja tragédiája

–

„Emberjogvédő és újságíró volt a szó legvalódibb értelmében, Oroszország hősnője” – mondta 12 évvel ezelőtt Anna Politkovszkaja ravatalánál az orosz emberjogi biztos, Vlagyimir Lukin, és szavaiban nincs semmi túlzó.

Anna Politkovszkaja ugyanis az orosz független sajtó egyik utolsó bástyája, a Novaja Gazeta újságírójaként tényleg nem ismert félelmet, ha az igazság feltárásáról volt szó. Pedig mindent megtettek, hogy megállítsák: megverték, halálosan megfenyegették, sőt egy repülőútja alkalmával – amikor a több száz áldozattal járó beszláni túszdráma helyszínére tartott, hogy onnan tudósítson – egyszerűen megmérgezték. Érthető, ha a könyv előszavában azt írják róla:

„Kész csoda, hogy annyit élhetett, amennyit élt”

Mármint az orosz valóságban, ahol semmi jóra nem számíthat egy olyan újságíró, mint Politkovszkaja, aki Vlagyimir Putyin elnök rezsimjéről tárt fel borzasztó igazságokat, rámutatva rengeteg rendszerszintű politikai és emberjogi visszaélésre. Hogy ez mennyire veszélyes vállalkozás volt, azt igazolják a statisztikák is: 1992 óta összesen 54 sajtómunkás halt erőszakos halált Oroszországban. Putyin elnöksége előtt 30, azóta 24 orosz, zömében oknyomozó újságíró vesztette így életét.

Politkovszkaja lapjánál, a Novaja Gazetánál eddig összesen hat munkatársa lett gyilkosság áldozata, így ma ez számít a legveszélyesebb szerkesztőségnek, ahol újságíró dolgozhat, míg Politkovszkaja megölése előtt a Toljattyinszkije obozrenyije című hetilap volt az. Ott egy év alatt a lap két főszerkesztőjét is megölték.

Politkovszkaja jól tudta, hogy orosz rulettet játszik azzal, hogy az igazságot keresi, és képes kiállni érte, vagyis írni róla. Tudósított a Dubrovka színház elleni terrortámadásról, sőt, aktív szerepet játszott a hatóságok és a túszejtők közti közvetítésben, riportsorozatot közölt a csecsen háború borzalmairól, felkutatta azokat, akiktől az állam elfordult. Nyíltan és következetesen kritizálta Putyin atutoriter kormányzását, és írt az orosz hadsereggel szövetségben álló milíciák jogsértéseiről, kegyetlenkedéseiről, melynek élén akkoriban Putyin kegyeltje, a mai csecsen elnök, Ramzan Kadirov állt.

Politkovszkajának tehát végig abban a borzasztó tudatban kellett dolgoznia, hogy a következő cikke, interjúja előtt/után, talán valaki beváltja a halálos fenyegetést. Pedig New Yorkban nőtt fel, és diplomata gyerekként amerikai állampolgársággal is rendelkezett. Újságíróként bármikor emigrálhatott volna, hogy biztonságos messzeségből nézze végig az orosz politika metamorfózisát.

De Politkovszkaja nem ment sehová

Az irtózatos kockázat ellenére folytatta munkáját és könyvét, amely nem csak címében napló: 2003 decemberétől – Putyin harmadik újraválasztásától – 2005 végéig, illetve a beszláni túszdráma utóéletéig naponta jegyzeteli az eseményeket. Ebben az időszakban vált egyértelművé, hogy Putyin célja nem egy demokratikus állam, hanem egy autokratikus berendezkedés kiépítése és bebetonozása.

Politkovszkaja mellé szegődve láthatjuk, ahogy az idő múlásával sorra előkerülnek a szovjet diktatúra eszközei, mint a megfélemlítés, az uszító propaganda, a politikai erőszak különféle formái, a szélsőséges nacionalizmus, az idegengyűlölet és még sorolhatnánk.

Ekkoriban történt meg a média, az állami hatóságok, a bíróságok kormányzati szolgálatba állítása is. Olvasva a sorokat szinte látjuk magunk előtt, ahogy minden fölé tornyosulva felépül az autoriter hatalom, ahogy a korrupció szép lassan átitatja az élet minden területét, ahogy a félelem, a gyűlölet, a kiszolgáltatottság bekúszik a hétköznapokba és polarizál, apátiába fordít egy egész nemzetet.

Ahogy nő Putyin rezsimjének hatalma, úgy fogy el Politkovszkaja körül a levegő

Az újságíró viszont még érintőlegesen sem ír magáról, belső félelmeiről, nem tudjuk, hogyan élte meg az egyre durvuló eseményeket, a könyve végén a Hogy félek-e? című részben is csak röviden indokolja, miért vállalta a mindennapos életveszélyt.

„Az én álláspontom szerint viszont a lapulevél alatt növekvő gomba sem reménykedhet abban, hogy ha meghúzza magát, végül mindent kibekkelhet: szinte biztos, hogy valaki észreveszi, leszedi, és befalja. Aki pedig embernek születik, az végképp nem viselkedhet úgy, mint egy gomba” – írja pragmatikusan azzal kapcsolatban, miért nem tudták megtörni a fenyegetőzések és az őt ért erőszakos támadások.

Az elfelejtettek szószólója

Politkovszkaja rengeteget utazott, hogy szót váltson a nép egyszerű embereivel. Ellátogatott például megnyomorodott veteránokhoz, akikről az állam megfeledkezett, vagy felkereste a rettenetes beszláni túszdráma áldozatainak családtagjait. De ugyanígy írt az orosz hadseregben történt visszaélésekről, öngyilkosságoknak álcázott gyilkosságokról, minden létező módon megkínzott katonákról – akiknek olykor csak annyi volt a bűnük, hogy megtagadták a három számmal kisebb bakancs viselését. És nem kerülték el figyelmét a Csecsenföldön történt események sem, riportokat közölt a térségben jelenlévő milíciák és szabadcsapatok „harcosainak” visszaéléseiről, akik minden következmény nélkül bárkit elraboltak és megöltek, akikről kicsit is úgy gondolták, hogy terrorista.

Tetteiknek pedig nem lett következménye, az ártatlanul megkínzott és megölt civilek élete a családjukon és Politkovszkaján kívül senkit sem érdekelt.

Érthető, hogy akkoriban rajta kívül más újságíró nem nagyon mert ezekről az esetekről tudósítani. És az sem véletlen, hogy irodája előtt olykor hosszú sorban várakoztak azok a hétköznapi emberek, akik azt remélték, hogy majd az ő cikkein keresztül legalább fény derül a velük szemben elkövetett jogsértésekre. Ha már igazságszolgáltatásra nem számíthatnak.

Nehéz, de végig kell olvasni

A sok brutális történet miatt néha félre kell tenni a könyvet, és az ember csak nagyon nehezen veszi rá magát, hogy aztán újra felüsse. Még akkor is, ha Magyarországról nézve szerencsére idegennek tűnnek ezek a kegyetlen momentumok.

És mégis, ahogy az ember olvassa a sorokat egyre többször önti el a déjá-vu érzés, hiszen számos közéleti, politikai esemény egybevág az itthon történtekkel. Mint az oligarcharendszer kiépítése, a civil szervezetek vegzálása, az összeesküvés-elméletek központi gyártása vagy a média centralizálása. A könyv szerkesztője, a politológus Filippov Gábor szerint, ez nem csupán egy érzés, hiszen a politikai struktúra, a hatalmi rendszer tényleg egy nagyon hasonló – és már kipróbált – receptúra alapján épül fel nálunk és Oroszországban is. A két ország viszont nem feleltethető meg egymásnak – hívja fel a figyelmet a szakértő egy korábbi, az ATV-nek adott interjújában – mégpedig a hatalom és közélet durvasága, a politikai erőszak tradíciója miatt. Hiszen nálunk nem csalnak el választásokat brutális módszerekkel és megfélemlítéssel, nem rabolnak el, kínoznak, ölnek meg jogvédőket, újságírókat, politikusokat és kegyvesztett oligarchákat.

Oroszországban ezek a dolgok viszont szinte mindennaposak, sőt a politikai helyzet azóta csak radikalizálódott, jól példázva, hogy az önkényuralmak hogyan lesznek egyre durvábbak, elnyomóbbak, pláne, ha nem ütköznek komolyabb ellenállásba.

A könyv végére Politkovszkaja írásán érződik, hogy a kezdeti bizakodása, optimizmusa, abbéli hite, hogy munkájának lesz társadalmi visszhangja, hogy az emberek felébrednek és megrázzák magukat, szép lassan elfogy.

„Látom, ahogy az emberek szeretnék, ha jobbra fordulna a sorsuk, de képtelenek elérni ezt. És hogy ezt a kellemetlen igazságot leplezzék, a pozitívumokra koncentrálnak, úgy tesznek, mintha a negatívumok nem is léteznének” – írja saját pesszimizmusa kapcsán a Félek-e? című fejezetben. Utolsó bejegyzését 2006 augusztusában vetette papírra.

Kicsivel több mint egy hónappal később, október hetedikén, Vlagyimir Putyin 54. születésnapján épp bevásárlásból tért haza.

A 48 éves családanyának esélye sem volt, egy ismeretlen férfi közvetlen közelről hatszor lőtte meg

Meggyilkolásáért később öt csecsen férfit ítéltek el 2014-ben, ám a felbujtó kilétére máig nem derült fény. Mondjuk, az orosz igazságszolgáltatás nem is törte magát, hogy kiderüljön, kinek az utasítására dördült el a fegyver…

Sokak szerint óvatlan volt, fanatikus, aki bizonyos helyzetekben túllépett az újságírói hatáskörén. Vannak, akik úgy gondolják, halála értelmetlen volt, mert cikkei elvesztek az orosz propaganda zajában. Szerintem pedig életműve túlmutat mindezen, és ha ő együtt tudott élni azzal a kockázattal, hogy ennek felépítésébe bele is halhat, akkor én el tudom fogadni, sőt, mélységesen tisztelem, amiért elment a falig.

Farkas Edina Lina

Kiemelt kép: Getty ImagesNovaya Gazeta/Epsilon