Emlékszel? A második randevúnkon beültünk a sarki bisztróba reggelizni, és csak vacsora után mentünk haza. Három főétkezést végigbeszéltünk. Megharcoltál értem, és én teérted. Nem bírtunk várni, de várnunk kellett mégis. Azokban a hetekben legszívesebben a tetőre másztunk volna föl, hogy onnan kiabáljuk szanaszét a világnak: szerelmesek vagyunk egymásba. Már tudtuk, hogy fogják hívni a fiunkat – mert biztosak voltunk benne, hogy fiunk lesz –, pedig még egymás szüleit sem ismertük akkor. Róttuk a város utcáit, viháncoltunk az esőben, szándékosan nem vittünk magunkkal esernyőt, szerettünk együtt bőrig ázni. Aztán végre kimondhattuk, elmondhattuk mindenkinek, és a boldogságunk mindenkire átragadt. Mi voltunk azok, akiknek a nevét mindig párban mondták ki a barátaink, mert annyira egyértelmű volt, hogy összetartozunk. Megszületett a kisfiú is, tündéri, barna szemű fürtös, épp olyan lett, mint amilyennek megálmodtuk abban a kávézóban. Épp, mint te. És még a nevén sem vesztünk össze, hiszen a neve már réges-rég megvolt, együtt őriztük, közvetlenül a szerelmünk mellett.

Jól éltünk, megdolgoztunk érte. Sokat, mindketten. Támasztottuk egymást, ha kellett, inspiráltuk, amikor inkább arra volt szükség. Közben hagytunk egymás körül levegőt, épp annyit, amennyi kellett. De a bajban azonnal összekapaszkodtunk. Mi mindig olyan jók voltunk a bajban! Megosztottuk a terveinket. Istenem, mennyi volt mindig! És csak beszéltünk, beszéltünk egymáshoz. Főétkezéseken, éjszakákon át.

Nem tudom, mikor vettem észre először, hogy magányos vagyok melletted. Azt sem tudom, mikor fogytak el a szavak. Nem tűnt föl azonnal a csönd. Nem is a csönd. A csöndben megbúvó apró zajok. A falióra ketyegése, a mosogatógép zümmögése. A gyerekszobából áthallatszó halk horkolás. Egyszerre mindent hallottam, amit azelőtt elnyomtak az egymásnak kimondott szavaink. Ott ültem a kanapén, tőled egy karnyújtásnyira, és azt vettem észre, hogy hallom a szobát. Te és én viszont csöndben vagyunk. Már hónapok óta.

Azt hiszem, az ölelések lettek ritkábbak először. Az intimitás. Nem nyúltunk egymás keze után, amikor csak eszünkbe jutott. Vagy tán már nem is jutott eszünkbe. Én néha még felemeltem a szavam, kérdeztelek, miért ölelsz kevesebbet, miért nem természetes már a csók? Te olyankor azt mondtad, téged így neveltek, zavarba hoz a sok ölelés, magadtól nem jön a szádra vallomás. Hisz úgyis tudom, hogy szeretsz. Persze, tudom. Hiszen mutatod másként, mondom magamnak, és minden gesztusodban keresem a szeretleket. Aztán elmúlik ez is. Kikopik belőlem az igény. Engedem, hadd menjen, ugyebár. Mert úgy könnyebb. Nem tudok róla, hogy ezt teszem, de egyszer csak azt veszem észre: már nem fáj. Már nem nézek rád vágyakozva, ha bejössz este az ajtón, nem várom az ölelést, ha csókot szeretnék, odamegyek hozzád és kiszolgálom magam. És ezzel megelégszem.

Igen, először az ölelések múltak el. Aztán a szavak.

Látszólag most is minden olyan, mint azelőtt. A család, a lakás, az autó, a munka, a hétvégék, az utazások, az élet. A két név, amit a barátok – talán megszokásból – együtt mondanak ki. Hiszen mi ketten összetartozunk, nem? Összetart minket a nehézségi erő. Tesszük a dolgunkat. Ki-ki a magáét. Előre nézünk, nem másfelé. És nem egymásra. Ülsz mellettem a kanapén, csöndben. Egy karnyújtásnyira.

Mi történt velünk? Mikor folyt ki a tenyerünkből a homok? Mikor fogytunk ki a szavakból?

Vajon mi történne, ha most átölelnélek? Talán megint összekapaszkodnánk a bajban.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Ground Picture